RÉGI HÁZ.

Későn, őszfelé, midőn a nagyanyámat, született Radics Máriát mind elhagyogatták a gavallérok, a kik harminczhárom esztendeig reménykedtek, hogy Radics Mária mégis férjhez megy valamelyikhez, Gertrud lett az úr az udvarháznál, a hol olyan öreg cselédek voltak, mintha a Kisfaludy regéiből maradtak volna itt, a mely regéket estenden félhangon olvasta nagyanyám, az aranynyal és pirossal diszített könyvet többször leeresztette kezében és a lorgnette felett elgondolkozó pillantást vetett a nyugtalan tűzbe. A háztetőn a szél lakott és éjszaka egy vén szilfa megérintette az ablakot. Gertrud, a mely csaknem akkora volt, mint egy házőrző eb, lomposan, iromba bundájába burkolózva dorombolt a nagyanyám lábánál. Olykor minden ok nélkül felszökött helyéről, átutakon elhagyta a házat és ismeretlen helyeken csavargott egyedül, rejtélyesen. Máskor órákhosszáig figyelte nagyanyám hozzá intézett szavait, megbeszéléseit az elhalt gavallérokról, adókról és a ház körüli javításokról, a melyeknek Gertrud bizonyára épp oly ellensége volt, mint akár nagyanyám. Kőmívesek jöttek és mindenféle szemetet, port és mész-szagot hoztak magukkal. Az asztalos gyaluforgácsa lehetetlen utakon az elzárt fehérneműs-szekrényekbe is bebujt, míg a szobafestő halálos elkeseredéssel fujta a maga egyhangú nótáit. Ah, ilyenkor nem volt kellemes az élet az udvarházban. Öt év előtt jártak itt utoljára a mesteremberek, de mindnyájan rettegéssel gondoltak vissza a korhely Fabricskára, a ki mohos zsindelyekkel szórta tele az udvart. Gertrud valószínüleg azt felelte nagyanyámnak, midőn arról volt szó, hogy a szélben himbálózó zsalugátereket, maguktól felnyiló ajtókat hozzáértő mester gondjára kellene bízni, itt van Péter, kiszolgált katona és komornyik, a kinek olyan hosszúujjú frakkja volt a születésnapi ebédek alatt, hogy a mezei cselédség, csősz, révész, kerülő már reggeli mise után elhelyezkedtek a kocsiszinben, hogy Pétert majd kék frakkjában lássák, a melynek tenyérnyi gombjain ötágú koronák voltak és dereka a térdhez volt szabva. Szép kabát volt! Talán csak karácsonykor hordanak olyan kabátot nagyon öreg inasok, – azóta, hogy Péter levetette az urasági ruhát és ingujjban mutatkozott, harapófogók és kalapácsok társaságában. Napról-napra verte az ajtókat, régi vasakat zörgetett a padláson, a zsalugátereken olyan kopácsolást vitt véghez, mint a forradalomban a vörös horvátok golyói, – Gertrud elégedetlensége jeléül napokra elszökött nagyanyám lábától és Radics Mária végül egy félig rombadőlt mezei házat jelölt ki Péternek, a hol a kalapálást, reparaturát folytathatja. A kék kabát a nagyon hosszú ujjakkal gazdátlan maradt.

Régi szép ház volt a nagyanyám háza, olyanforma, a milyent az ember csöndes éjszakákon karosszékben és óbor társaságában elgondol magában. Egy órányira volt a vasúti állomás, a hol a barnaköpönyeges, villamos fényben sugárzó expressvonat is megállott téli alkonyatokon, a mozdonyból gőz és tűz áramlott a ködbe s egy másodpercz mulva tovarohant a nesztelenül gördülő, hosszú vasuti kocsi, a melynek oldalára piros betűkkel a világ fővárosainak neve volt felírva, míg a kis birtokhoz tartozó nádas sziget közepén pákász-kunyhó füstölgött, benne egykoron bujdosó honvéd tanyázott, és a csendes, emberhangtalan tavacskára évekig járt megpihenni két kócsag-madár, mint tündöklő, fehér égi álmok. Kis patak szaladt a kert alatt olyan halkan, mint a dajkamese és rajta kis híd folyondárral belepve, valahol egy rozoga, öreg csónak, a melyet «Bölömbiká»-nak hívtak, az eső már lemosta a fehér betűket, máshol régi tölgy alatt egy kis pad, a hol ifjúkorban regényt olvasni, vagy regényt szőni lehetett. És az enyhe illatú szobák falairól régi emberek olajfestéses arczképei nézegettek alá, a varróasztalkánál egykor karcsun és fehéren üldögélt az égbeszállott nőtestvér, a vadásztarisznya valaha atyád nyakába volt vetve és a könyvespolczon találhattál könyveket, a melyekben be volt gyűrve a lap egy versnél, vagy egy regényfejezetnél, a melyet meghalt rokonod olvasott. A kis ezüst feszületet ágyad mellett egykor jó anyád csókolta meg esténként, mielőtt álomra hunyta volna szemét és a Beregszászy-féle zongorában bizonyára benne maradt egy félig eljátszott alkonyati dalnak a zengése. Bolondos, nagyfejű házőrző ebek megható hűséggel ugrálták körül kocsidat, ha esztendő mulva hazaérkeztél, és a kályhák oly serény szorgalommal ropogtatták az akáczot, mintha még mindig itt tartózkodna valahol a szomszéd szobában a felejthetetlen öreg úr, a ki élete utolsó telén mindig fázott és mindenféle meleg bundák és kabátok kitalálásán törte a fejét, – napokig elgondolkozva simogatta az öreg Weisz szűcsmester mustrába hozott bárány- és vadmacskabőreit. A pirosbajuszú levélhordót dévaj hátbaütéssel fogadta a falusi szobaleány, Treszka, a kulcsárnő, életbevágó fontossággal kezelte kulcsait, ajka szélét figyelmesen megtörölte fehér kötényével, míg a vacsoráról tanácskozott nagyanyámmal, különösen abban az időben, a mikor még a gavallérok jártak a házhoz, a felejthetetlen öreg úr barátai és mindenféle tréfákkal mulattaták a fehérhajú dámát. Micskei a töltött káposztát szerette, Csoknyay ténsúr a gyönge bárányt, Bombelles, a nyugalmazott katonatiszt a paprikásért rajongott, lombardiai csatamezőkön főtt paprikásért, a távolban olykor megvillan az esti szürkületben egy ágyú tüze, mint messzi mennydörgés… A gavalléroknak felváltva kedvezett az étlap, bár Micskei néhanapokon eltétette a töltött káposztát és öreg lován agarászva a tájon, megállott a középső ablak alatt, a melynek kiugró erkélye volt, és szürke bajusza alól, a melyen az őszi rétek köde és dere helyet foglalt, megkérdezte, hogy megvan-e még a töltött káposztája. A vén Péter – a kalapálási szenvedély kitörése előtt – olyan méltósággal járt-kelt a pincze tájékán, mint egy irodafőnök. Bort huzott le. A fiatal szobalányokkal ilyenkor nem állott szóba. S a nagyanyám – a gavallérok idejében – néha-néha elővette a gazdasági számadásokat, okulárét tett fel, Gertrudot csendre intette, miközben az ámbituson levett süveggel állott a kerülő és a révész. A hangos pávát a hátulsó kertbe zavarta a sánta udvaros, csupán a nagy óra merészelt komolyan és tekintélyesen tiktakolni a házban. De ez abban az időben volt, mikor a gavallérok még éltek és a nagyanyám félig tréfásan mondogatta, hogy szereti rendben tartani a hozományát. S aztán tél lett, az első hóval csíkot hozott a révész a befagyott morotvából, de a csíklevest már csak Micskei úr élvezte. A gavallérok ágynak dőltek. Karácsonykor egyedül voltunk, a hosszúujjú inaskabát még felvétetett, de a farsang már jóformán fánk nélkül mulott el. A gavallérokat elvitte a tél a felejthetetlen öreg úr után, a kerülőt többé nem rendelte nagyanyám a folyosóra, a pinczekulcsokat az ágya fölé akasztotta, Treszka, a hűséges kulcsárné azt főzethetett, a mi eszébe jutott.

Gertrud kimarta a gavallérokat a nagyanyám mellől, a vén macska egyedül maradt az öreg asszonysággal, olasz hadjáratról, gyönge bárányról és agarászat utáni helyes táplálkozásról többé senki sem beszélt a bolthajtásos szobákban. A régi házban olyan csendesség lett, mint egy bealkonyodott szívben, a melyben a hamu befedte az utolsó szerelem tűztojását. A körmagyar csodálatos figurái, a melyeket a nagyanyám még fehér hajjal is gracziózusan tánczolt, – ha éppen régi bálokra terelődött a társalgás és Bombelles nyugalmazott tiszt a zongorához ült – többé nem ingerelték a mindig finom czipőbe bujtatott kis lábat. Csoknyay ténsúr a gazdasági reformokat már nem hangoztatta és puszta ábránd maradt a széllel hajtott vízhuzó gép, a melyet évekig tervezett a nagyanyám birtokára. Micskei ült legtovább a szalonban. Ha újra fiatal volna, Párisba menne nászútra, az expresszvonat fülkéjében havanna-szivar füstje szálldos, a szakács franczia reczept szerint főz és Érsekujvárott muzsikálnak a vonatnak.

– Asszonyom! – mondta a szürkebajuszú gavallér és könnyedén sóhajtott, mintha valaki első szerelméről, élete boldog napjairól, régi szerenádról, egykori csókról, titkos kézfogásról és szentséges szép érzelmekről beszél estefelé, mikor már minden elmulott.

A nagyanyám elmerengve csóválta meg a fejét.

– Ah, egykor magam is vágyódtam… Párisba vagy Rómába, valakivel utazni, a kit nagyon szeretünk és éjjel kocsin menni ismeretlen városban, a hol a fogadó a Római császárhoz van czímezve.

Micskei kinyitotta a kályhaajtót, megnézte a tüzet, mintha még mindig élne a felejthetetlen öreg úr. És elment farkasbundájában, a melynek olyan szaga volt, mint a télnek a pusztai csárda ivójában.

Egy délután nagyanyám elbúcsuzott Gertrudtól:

– Barátném, – mondta a vén macskának – én most ágyba fekszem, mert nagyon fázom. Talán örökre elalszom. Vigyázz a házra és a háztájára.

Gertrud felelt valamit, tán igéretet tett. Radics Mária nyugodtan elszenderült estvére.