SZERENÁD.

«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!»

Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, a melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.

Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán megbukott a vizsgán.

A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló ákáczok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjukorukban.

Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.

Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.

És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…

A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.

Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában már csak a nagymosásra gondol.

A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, a ki azóta delirium tremensbe elpusztult, vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem akkor!

A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.

Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.

Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában. Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.

– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. – Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.

Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat.