VALLOMÁSOK RÉGI DOLGOKRÓL.

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arczczal jött haza az erdei kápolnából, a hová reggelenkint imádkozni járt. A «tekintetes asszony» – olykor a gyermekei is így szólították, – melankólikusabb volt, mint valaha és a nyers-selyem napernyőt, – a milyent Londonban a férfiak viselnek, – elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a homloka két szeme között és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után. Gyümölcsöt vett a kezébe, a melyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig észrevehetőleg villant:

– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…

Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor olasz őseivel hánykódott, a ki udvaronczok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou-királyok idejében. És csupán zsebkendőibe himeztetett kilenczgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak czímere helyett a pelikános, kardos czímert vésette, az apámét, – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt. Valamely ősapa létezett, a ki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldos-vezérek bogarait! Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, a ki azért lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után, – igaz, beborozott állapotban, – néha a csizmaszárra ütött:

– Mit a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…

Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a czinke az orrán soha sem fütyülgetett.

Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már sonka- és szalonna-fogyasztás után beletörődött a bőjtösebédbe, – a Csákyak mind katholikusok voltak, – anyám tündöklő szép arczán a bánat, büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért és a misemondóruhát régi Thurzónék himezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)

Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a lugasban tartózkodtunk ezidőtájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán legyeket fogdostam, (papiros-dobozba), a melylyel jóllakattunk egy zöld növényt, a mely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar szinész volt, költő és első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, a mint a tiszai töltésen kutyagolt és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál, a melyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor volt, benne síp, a melylyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviaszszal, czímerrel látta el nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.

A szürke selyem-ernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:

– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni. Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.

– Nőies felfogás, – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.

Anyám elpirult, szája remegett és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett rám:

– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a szomorúságtól és bánattól?

Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim. Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei irnok volt, a ki egykor Klapka tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, a hol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk és hősi tettekről beszéltünk.

– Asszonyom, – feleltem megfelelős komolysággal, – a férfi-becsület kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.

Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nem igen mertem reá nézni. A gyászfátyolkát megigazította az arczán. Egy pillanatig hallgatott:

– A nevelődet majd eltolonczoltatom, – mondta nagyon csendesen. – Még ma irok a főispánnak.

Ezután szobájába vonult anyám, délig nem igen szokott mutatkozni, mert az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arczkifejezése. Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.

És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, a hol nemrégen egy fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha azóta hervadtabbak lettek volna a bokrok és fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy faderékon és néha gombostűfej-nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtek-utakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arczú párokat, kis varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta és az lesütötte a szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:

– Miért nem igér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén mogyorófa-bokortól.

Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.

Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, a mit szíve diktált a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, a hol toronymagasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlen egyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.

Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a franczia borbély, már helyükön voltak. A megyei irnok arczán még piroslott a szégyen azon bizonyos korcsmárosné miatt, a ki kegyes volt hozzám és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött és kis fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy, szürke, kemény kalapja világított a homályban.

Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú perczek multak el, a tisztáson fojtott hangon beszélgettek.

– Szé bon! – mondta végül a franczia borbély, a ki délutánonkint apámat borotválta.

K. Nagy úr egy hosszúcsövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén komor arczczal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.

Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.

*

Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk. Nevelőm megállást parancsolt:

– A tekintetes asszony, – mondta a nélkül, hogy hátratekintene.

Kisirtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta, – az anyám sietett utánam.

– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.

K. Nagy kivette a szájából a falevelet, a melyen fütyült.

– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelt szertartásosan mentorom.

– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky) és a két karjával átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.