Bevezető.

Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú, népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem a népé is – közölhetek.

Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és kiemeljem.

Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy Őszembernek, Őrdöngősvénasszonynak irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt a feltünést keltő közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.

Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van – mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.

Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető mesemondó csakúgy szórta a felé határozó helyett a fele-t. Utánzásra vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zirínyi, akárcsak Káróli-t, birkózik-ot mondott volna Károli, bírkozik helyett. Szinte megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy – habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.

Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni. Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem – hogyha az ember betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta; értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.

A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve ejtett a-ba menő á jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem alkalmazom.

A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam, melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és 74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.