21. Bohó Misi.

Vôt ėgy embörnek ėgy fija, mikor mán főnyölt, elkűtte az embör szôgálni. Akkor három nap vôt ėgy esztendő. Beált ėgy gazdáhon. Mikor kitőtötte az esztendőt, a legiselső esztendőre kapott ėgy tűt. Nagy örömmel mönt haza a szolgálatbul; hogy mén az úton, mönt előtte ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt. Mikor odaértek, hogy neki másik útra köllött mönni, akkor aszongya az embörnek: „Mögájjon kend! mer beleszúrtam a szénába a mijé szôgáltam és nem tanálom“. Anynyira keresik, hogy mán a szénát is mind lėhányik, még sė tanálik; akkor kérdözi az embör: „Ugyan, mi löhetött az a szolgálati béröd?“ „Én nem tudom, hogy hîják“. „No, – aszongya – evel a kereséssel még a tűt is mögtanálnátok!“ Aszongya: „Az az, a vôt: tű!“ Itt oszt nagyszomorújan mönt haza Bohó Misi az apjáhon, hogy nem tutta bemutatni, hogy abba az esztendőbe mit szôgát. Mongya az apja neki: „No, hazagyütté, mér vagy ojan szomorú?“ Aszongya: „Hogy nė vônék szomorú, a mit szôgáltam, beleszúrtam a szénás szekérbe oszt nem tanátam mög“. „Mi vôt, a mit szôgáltá?“ kérdözi az apja. „Én nem tudom, pedig anynyira kerestük, hogy még a szénát is mind lėhánta az embör a szekérrül, aszonta oszt az embör, hogy ojan kereséssel még a tűt is mög löhetne tanáni! a vôt a, tű vôt“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna tönni, hanem a kalapodhon szúrni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a másik esztendője, szôgált ėgy ekevasat, a kalapjáhon szúrta, úgy mönt hazafelé. Úgy férehúszta a nyakát, hogy elig bírta hazavinni. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy ekevasat, osztán a kalapomhon tűsztem, elig bírtam hazahozni“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem oda köllött vôna szúrni“. „Hát hová?“ „A váladra vönni, oszt úgy hazahozni“.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a harmadik esztendője, szôgált ėgy bornyút, aszt mög fővötte a válára, úgy vitte haza. Mikor hazaért, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy bornyút, osztán fővöttem a válamra, ojan nehéz vôt, maj mögszakattam bele“. „Ó, te: szamár! – mongya az apja – aszt nem a váladra köllött vôna vönni, kötélre kötni oszt vezetni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a negyedik esztendője, szôgált ėl lánt, kötélre kötötte, úgy vezette utánna. Mikor hazavezette, bekötötte az istálóba, adott neki szénát. Bemén a házba, kérdözi az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėl lánt, kötélre kötöttem oszt hazavezettem“. „Hát hun van?“ „Bekötöttem az istálóba, attam neki szénát“. „Ó, te: szamár! nem úgy köllött vôna, fijam! hanem ölelni, csókolni, karszűgyön hazavezetni; hoszd be a házba!“ Bevitte a házba.

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt az ötödik esztendője, szôgált ėgy nagy, bojhos kutyát, karszűgyön vezette, ölelte, csókolta, a kutya mindönit öszszeharabdosta. Mikor hazaért, bevitte a házba, látytya az apja, hogy öszsze van harabdosva, aszongya: „Ó, te: szamár! Nem így köllött vôna eszt hozni, hanem kinyérrel csalogatni!“

Elmönt mögén szôgálni, ugyanahon a gazdáhon ált be. Mikor kitelt a hatodik esztendője, akkor szôgált ėgy vasvėllát, asz mög lėszúrta a fődvégin, kinyérrel csalogatta, a vasvėlla nem mönt utánna, mögharagudott, hazamönt. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy vasvėllát“. „Hát, hun van?“ mongya az apja „Lėszúrtam a fődvégin, oszt kinyérrel csalogattam, nem gyütt, mögharaguttam, ott hattam“. „Ó, te: szamár! Nem úgy köllött vôna, hanem utánnad húzni!“

Êmönt mögén szôgálni, szôgált ėgy nagy tőkét, aszt mög elkeszte húzni maga után. Mikor hazaért, úgy kiált, elig bírt mönni. Kérdöszte az apja: „Mit szôgáltá? fijam!“ „Szôgáltam ėgy tőkét, úgy kiáltam, mire hazahosztam, hogy elig birok mönni“. „Ó, te: szamár! szóltá vôna, êmöntünk vôna érte kocsival“. „Hát, ha tuttam vôna!“ Az apja nem eresztötte továb szôgálni, hanem a lánynyal mögesküttek, azután ėgy pár napra elmöntek vendégségbe a lának az apjájékhon.

A mönyecske mikor möntek, ráparancsolt, hogy sokat nė ögyön, mer nagyöhető vôt: „Vigyázzá magadra ottan, mer tė tudod, hogy nagyon sokat ösző! hanem ha mögnyomom a lábodat, akkor többet nė ögyé, akarhogy kínálnak, még ha én mondom, sė ögyé“. Mikor odaértek, éppen êkészült a vacsora. Mikor még a levest sė ötték mög, vôt ėn nagy macska, ráugrott az asztal alatt a Bohó Misi lábára, asztán nem övött. Hasztalan monták, hogy ögyön, csak nem övött. A felesége is monta neki, éhön maratt Bohó Misi. Écczaka osztán hogy éhös vôt Bohó Misi, panaszkodott a feleséginek, hogy éhös. „Hát, mé nem ötté? kénáltalak én is!“ „Hát asz montad, ha a lábomat mögnyomod nė ögyek, mikor osztán mögnyomtad, nem is öttem“. „Bizonyossan a nagy macska ugrott a lábodra, hanem van a kemöncze tetejin pecsönynye, ögyé! van ott rétes is“.

A macska éppen akkor mögfijadzdzott hetet, ű mög a sütétbe a macskákat ėgyenkint behánta. Mikor fekszik, kérdözi a felesége, hogy övött-ė? „Öttem én; ojan szőrös rétesse van a tė anyátoknak, hogy alig akart lėmönni“. „Tán csak nem a kis macskákat ötted mög?“ „Elig ha nem, mer nyávoktak is! de szomjas vagyok“. „Ott van a pinczébe – mongya a mönyecske – hordóba a bor, van ott kancsó is, ereszd tele borral!“ Lėmönt Bohó Misi a pinczébe, a rostába eresztötte a bort, sė hogy sė akart tele lönni, főmönt a feleséginek mögmondani, hogy nem biri teliereszteni a kancsót, aszongya: „Ejnye! de lukas ez a tė anyátok korsója, a bor mint kifojt, ha eresztöttem, ėcs csöp sė maratt benne“. „No, – aszongya – nem tom, nem-ė a rostába eresztötted be?“ „A löhet, hé! mer nagyon lukas vôt, sok luk vôt rajta“. „Hogy mög nė tugygyák, ott van pörnye a konyhába, oszt szórd rá, hagy igya föl“. A konyha sarokba vôt ėgy zsáklüszt, lėviszi a pinczébe, rászórta, mikor főgyütt, aszongya: „Ejnye, hé! de fehér pörnyéje van a tė anyátoknak, mer nagyon fehér vôt“. „Tán csak nem a lüsztöt szórtad rá?“ „Möglöhet, mer nagyon fehér vôt“.

Ėcczör osztán kimöhetnékje vôt, mongya a feleséginek: „Ott van a sarokba a bidli“. A konyha ablakba vôt ėgy mézesfazék (aszt használta), mikor bemönt aszongya: „Ejnye, de ragadós bidlije van a tė anyátoknak“. „Tán csak nem a mézesfazékot bántottad“. „Löhet, mer nagyon ragadós vôt“. „A ház előtt van ėgy vastag fa, vágd hozzá, hogy mög nė tugygyák“. Kimönt Bohó Misi, a mézesfazékot a mönyecske öreganynyáhon vákta, mikor bemönt, aszongya: „Ejnye! de jajgatós fájuk van a tė anyádéknak!“ „Tán csak nem az öreganyámhon váktad? mer az kin szokott ülni; hanem gyerünk, nė várjuk a röggelt, mert sok kárt csináltunk!“ Öszszepakoltak röttön és möntek.

Mikor elmöntek ėd darabon, aszongya a mönyecske: „Az ajtót becsuktad-ė?“ „Biz én nem csuktam“ monta Bohó Misi. „Möny viszsza, oszt csukd be!“ Bohó Misi mög fővötte a hátára és vitte. Mikor möglátta a mönyecske, akkor mán az erdőszélin vôtak, nem kűthette viszsza az ajtóval, főmöntek osztán ėgy fára, hogy ha mönnek is utánnuk, nė tanájják mög űket. A fa alatt haramiják tanyásztak, aszongya ėcczör Bohó Misi: „Én, hé! (vizelhetném.“ „Hát vizeljél!“ Bohó Misi azután vizelt) ráesött a haramijákra, a haramiják ėgyre hajtogatták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Bohó Misi addig fészkelődött, hogy lėesött az ajtó, ráesött ėgy haramijára, a haramija elharapta a nyelvit, oszt kijabálta: „Embör lót, embör lót!“ Aszt akarta mondani a többinek, hogy nė szalagygyanak, embör vôt, de azok annál jobban szalattak, még most is szalannak, ha mög nem áltak.