39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.

A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették, mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa! „Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, ârul mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“

Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)

(Szeged.)