57. Vasas János.

Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság, bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot: hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek, arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.

Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól, kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János, elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz, elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége. Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj, vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.

Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt. Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“ Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban, hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök, ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt, azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért: „Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér. Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte, hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg rablóvezért elpusztította a katona.

A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már, huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta, ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“

Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát, lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő: „Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt, legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy: „Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az: Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte, hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.

(Makó)