XII. (Házi jelenet.)

Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekeren, hat jó magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt, szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva, hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia, oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie. Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál. Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében, legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.

Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé. Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá: «Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja, vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn; testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő ereiben. – Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint nem tudva, mit beszél. – Férjem; az istenért, mi bajod?… jer, jer be a házba; itt a cseléd – s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá – rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az épületbe.

Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye, fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák, leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény, érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont, hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére; egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava. Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot, melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört, élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát; szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára – elborzadt.