XIX. (Alföldi tájképek.)

Enyhe világgal kisért utunkban az őszi nap. Az égbolt tiszta mint egy üvegív. Halvány mélységiben elveszett a látás, terűlni hagyva mély s magas távolát, melyben idő- és térköz eltéved, mihez az észnek mértéke nincs. Boldog egyháza az egyenlőségnek, melyben legmerészb reptével elfér a szabadság. Imádlak úrerő őstemplomodban, hol nincs ugyan viaszláng, nincs alabástfelhő, gyöngyös infulák s hideg érczből a hit, remény, szeretet: de azért hév a megszentelő sugár, mely kegyedből lesüt. Itt az oltár uratlan hegyek, karének a független szárnyasok szállangó dala: orgonád zúgó vihar, melynek rendítő dobja mennydörgő felhők; áldásod közélet s hálakönyű az őszinte harmat, mit a rejtett völgy szerény virága sír… Utamtól jobb s balfelől rakottan nyúltak el a termékeny puszták. Itt részeg boglyák állottak hetyke kupjaikkal; némelyik, kalapját levette, vagy félrecsapta a szél. Ott lomha kazlak nyujtóztak a napon, minek pisze orrot rakott szénából a béres. Amott a háttérben, elkésett vontatók, mint megannyi napon sült pogácsák törpedtek a gyepen, miket minden violentialis per nélkül czibált a nyomási marha; míg közte, most szalaggá véknyulva, majd lobogóvá terjedten szállonga egy folt hízott seregély. Néhol megfeketedett keresztek nyúltak el a tarlón tizen egy sorban, mint a gunár nyomában lépegető ludak; a fényben káprázó szem mendegélni vélte volna őket. Egyiknél suta férj vendéglé meglippent családját; másiknak tövében tolvaj gözük gazdálkodtak a közös vagyonból; harmadikon rasztkóros sas mélázott társatlanul, bő ebédje után, nyugton hagyva az avaron körüle czinczogni a pajkos mezei egeret; mert hiszen ő nem pesti zsidó, hogy mindent elkörmöljön, mihez erőszakja alkalmat talál. Oly elégülten élvezi az emésztési uralmat, hogy magyar létére, tán csak restségből nem gyujtott rá. Dombosabb helyeken hosszú asztagok telepedtek meg s lompos ereszükön kizöldültek a tiltul hányt kévék. Közülök három-négy felbontva, mint a szelt kenyér s kebelökben bőven aranylott a magontó kalász. Egyik szérűn tréfás pórfiú szórta ötleteit a nyomtató gebék közt; másikon por, törek s polyvafelhők közt forgaták az ágyást barna karú villások, el-eltekerítve orrukat a keserű füsttől, mit a vermekről feléjök kavart a jövevény szellő. Szerteszét majorok látszottak a sima láthatáron, körülrakva téli takarmánynyal; másutt vetés alá szánták az omlós földet, mely fekete mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat, nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett örömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de nincsen. Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar s tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben; szóval, a polgárodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor patriarchai jogát cserélte nemünk; ők a Kain és Ábel nélkülöző korszakát élik s szabadságuk mégis veszve van. Kerestem köztük a jólétet. A magyar paraszt legnagyobb osztályának alig van élelme. Adó, uraság, megye, falu, pap és iskola, úgy igénybe veszik csekély jövedelmét, hogy magának nem marad; véletlen esetekre, nyomor vagy betegség éveire épen félre nem tehet. Többször hitelbe él; előre kölcsönzi fel törvényes tartozásait s a helybeli, vagy vidéki zsidó szállítja el szürűje- s szüretjéről a jövő téli tápot. Irhon sorsát vérző rajzokban kiáltja O’Connel Anglia fülébe, mint egy örökké égő szózat; hol venne szókat, látva népünket ó kanaháni bőség közt, egész éltét által éhezve s ruhátlanul; látva népünket az édeni számüző átok túlnövése alatt? Isten mondá a vétkező embernek: «veritékkel eended kenyered»; törvényünk mondja nem vétkező pórnak: «verítékkel termeszd más kenyerét.» Amaz súlyossá akará tenni az életet, ez lehetetlenné. Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű nálunk föld és ég: mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép felett áll? majd meglássuk.

Hát az-e a polgári formák rendeltetése, hogy az embert jog és nyugalom, jólét és élvezet terén túl helyezze? Az-e az igazgatási eszmék alapelve, hogy néhány gyomort feles nyalánksággal rontson el, míg éhes milliókat könyű és vér tenget örök bőjtjében? Oly egyetemes tökélytelenségben kellett-e maradnia Cyrus korától a polgártannak, hogy minden vonatkozó alkalmazás nélkül, egész földön hibákban sinlődjék? A szabadsajtó és tapasztalat évezredében csak annyira fejlék, hogy jog nélkül fészkéhez tudja kötni a meztelent, kinek vad őse, hason sors alúl honért és jogért vándorolt? Nem lehet a kormányész netovábbja, hogy erkölcsöt, értelmet, érdekbe igázzon, párttal pártot öljön, osztályt osztályra lázítson, rohadásba essék s a közpusztulatban kiveszszen, mint veszett Egyiptom, Róma vagy Velencze, helyt adva újabb tévformáknak.

Egy fa alá dőltem, míg gebéit megkapatta a kocsis. A csonka tölgy élet nélkül állott; foszladó réme a meddő vidéknek. Izmait podvás törekké morzsolta az idő. Repedékes rétegei közt eleven sujtásul feketéltek a honosúlt hangyák, héber hajhászként hordva szét a porló hulladékot. Kérgetlen karjait gyáván terjeszté korhadt teste körül, mintha feltartani akarná a kidöntő vihart. Vedlett törzse telve sebhelyekkel; vizenyős görcsüreiben halovány, nyurga fűszálak lengettek; cserepes gyökeiről leapadt a föld s rohadó tövén, az ó hasadékot sárga taplós gombákkal fodrozta körül az aszkór. Egyetlen ifjú ág, gyér, de ép lombbal jelenté igényét további élethez; s oldalán dús repkény kúszott fel védelmül… Honom aristocratája jutott eszembe. Lombja a népjogi törvényjavaslat; repkénye az ipar. Tán jó a hasonlat;… tán nem jó!

Tovább haladánk a pusztákon. Elfogyott a bő föld, mely gond s kárpótlás nélkül buján hoz; melynek termő erejét kövérités nélkül sem lehete még kizsákmányolni. Síkságra értünk, melyhez Isten verítéket rendelt, melyet szorgalomnak kell vala virágzóvá tenni, melyen nem terem magától sült veréb és kúnsági kalács. És a tér puszta és éktelen, mint vala kezdetben, nincs nyoma az emberi kéznek, sőt az állatlábnak sem, mert a futóhomok menten befolyja azt. És a látás és látkör eltárgytalanult. Sárga tér fogott körül, száraz avarral foltozva. Vándorló fuvatag, sülyeteg torlat s törpe buczka lőn a tájékozó pont, melynek oldalán homokhabokat vert a pusztai szél. Aszott ebkóró, koppadt porcsin, behordott kakukfű, néha kotus káka s egy bágyadt gém e föld minden éke; itt-ott vad zsálya, vagy lengeteg gyopár, halottkoszorú e nagy temetőn. De a csábító távolban hívólag integet az árvalányhaj fürte, mely szőke selymével bánatosan hajlong a gyér lengetegben, mintha asszonyát síratná. Néhol hófehér ökörnyál szállong az ős légen, melynek maradozó szálait látatlan kéz látszik léghálóvá szőni. Másutt bűbájosan nyargal a lenge ökörszekér, melyre pajkosan felkapott a szökevény lebel; mig a látkör legvégén, ég s föld közé folyva, csorba kéményével kurta szárból pipázik egy borzas csárda. Költöző fecskék gyűlöngtek, el-elsuhanva, mint a nyíl, mint a boldog óra; sötétkék szárnyukon játszott a napsugár, melynek melegéhez közelebb bujdostak. Fent látatlan magasban vándor darvak szóltak, mint hajdan jósdalnoki a zarándok népnek. Ki fejti meg e szívható hangok titkos értelmét? Ki magyarázza meg a vonzerőt, a méla érzeményt, mely az egyhangú énekben kijelenti magát? Bucsúdal-e az egy elhagyott hazához? Elővágy-e sejtett jobb jövőre? Vagy felhívó szózat a gyenge ivadékhoz? Ugy úgy, csak hívjatok ti szebb égalj ábrándos vendégei; hívjatok összeforrni vált rokonainkkal. Oh ha e nemzet lelne még hazát, mely nem hidegül el jövevényektől; melyben nem kéne keresni saját küszöbét idegen hajlék közt; s fogyott ivadékát nem vegyítnék üres csontú fajok; vajha lelne hont, népet és szerencsét, mely nyelvét megérti és vágyaival rokon! Tán intő vezéri vagytok szenvedő népeknek, kikben kijelenté magát a természet; s utatok tanítóczikk a nagy könyvben, melynek betűit elszórta Isten a csillagfutás és féregélet határi között. Tán szállítók vagytok külön világok közt s illat vagy légparányt hoztok párátokban, melyre a teremtésnek szüksége van s melyet szelek nem fuvarozhatnak. Vagy gondolatunkat tanítjátok repülni, hogy mint ti, nem maradva kigyók és gaz között, próbáljon szárnyalni éltetőbb körökbe. S ha utatok nem volna több, mint költői kaland, mégis elragadó. Ti elhagyva a földet, e szolgaság s változás sötét csillagát, átkeltek szabadabb térre, hol csend van és fény és uratlan magány s a magányban nincs társ és azért irigység, kárszenv, fajundor s a társadalom több édes szép virági. Üdvözlöm tőletek az érlelő magányt, hol elkülönzve élhet a nemesebb elem, szigetelten minden ragályos salaktól; hol kifejlődhetik az elégültség és tökély, minő istené. Ha nyugosznak a szelek s a halvány távolon remegés nélkül foly el az estfény: ti elvonultok a lég ismerős utain s látnoki szemmel néztek a kék mélybe, honnan a jós csillag félénken pillant ki. Meg van-e ott írva az örökélet az ég rejtelmében? El van-e rendelve boldogság és tökély? vagy létünk jövője hasonlít vándor hazátokhoz, melynek csillaga ugyanaz, csak a csalódás új?

Tovább haladtunk. Fecske és darvak elmaradtak tőlem s a látkör átcserélte magát. Ridegen fejérlett egy homoki nyárfa, mely honából száműzve őszült meg s melynek reszkető árnyékán sok szépet álmodott a pusztai vándor. Most hullóban voltak őszi levelei, festett pillangókul szállongván a szélben. A fa-e boldogabb, mely rövid szak alatt kész az enyészettel, vagy az emberélet, mely egyenként veszti el napjait s bölcsőtől indulva lassú elmélet közt jut bizonyos sírba? Másutt egy folt nyirfa aranynyá sárgulva az idő kezében, érdem koronául a haldokló pusztán. Túl a homokszélen itt-ott nádas mocsár. A halvány nád tépve állong éjszak alá hajtott fővel. Csapodár szeretője elhagyta, az ifjúkori szellő. Többé nem susogja édes rejtelmeit: csak egymásra zördül a száradó levél. Egyik vagy másik szál jobbra hajlong a forduló szélen, mint a rossz hazafi; míg oldalán fecsegve emelteti magát egy-egy üres nádi veréb, a tolakodó kegyencz. Tovább kötésig érő gazberek, melynek ritkuló szövevényi közül kilátszanak az elhagyott fészkek. Bozót és morotva, avar, ilvány, szedett kukoriczák s közein zöld vetés, legelő túzokkal; a dülő végén pedig begyepedzett út és egy puszta kút. Egy hámlott vad körtvélyfa állt a barázdában, mit minden nyári szántáson meghajigálnak az ostoros fiúk. Ha a bölcsek műve oly kapós volna, mint e fanyar gyümölcs: most tán nem állanának tótágast a nemzeti ügyek. Odább csatakos rekettye-liget, melynek levél füzérei pirulva zsugorodnak az őszi sudaron. Foltonkint közötte bolygatás látszik ki; utas szed korcz-vesszőt, úgy isten nevében. Majd sima róna nyilt s derűs nedűs lapály, melynek bő párája átfűlik a napon s alatta másodvirágban kékellett az őszi kökörcsin.

Mi ez, a síkság sugaras szélében? Tündér építé fel drágakő országát? vagy a nemzetnagyság települt meg ezredes kincsével? Változó fényrajzok lebegnek a légen; repkedő dicsövtől rámázva itt, amott. Ragyogó város, díszbástyák, körfalak, tornyok, tornáczok, melynek oszlopi magasan nyúlongnak, mint elégültlen vágy. Ezüst ligetek, sugárernyők, foszladó bérczek, csillámfák, miknek ingó szárnyai csábbal köszöngetnek. Opálszín folyók ködszigetekkel, repülő rengeteg s egy-egy roppant templom faragott szentjei, miknek alakjait ömledezni látod. Könnyű dicsboltok, egyszerű fénytér küzdő alakokkal, virágrétegek, elmosódott romok változó szinekben s irhatlan képletek, mik a bűvölt szemet tévedésben tartják. Mi az a kőtömeg, melynek körrajza túlnő a tárgyak ezrein? Tán nemzeti tribunal, melyben a felelős kormány milliók jogegyenét osztja és itéli. Mi az a hosszú épületsor, melynek szárnyát a távolság miatt elveszti a szem? Tán közipar-csarnok, melyben mutatványait állítja ki a századok megért szorgalma. És ama fényes ív, a roppant díszpalotán, mely lebegni látszik a legnemesebb izlés könnyű kellemében? tán az Athenæum, könyvtárak és műtermek, tudomány s művészet kincstára, melynek alsó osztályában szabad sajtók izzadnak. E nehéz bástyasorok, tán nemzeti őrsereg gyültermei s a környező liget, a nyugodt és virágzó nemzet ünnepeinek színtere?… Nem, nem! Eltünnek az édes csalódások. Képeid, ha közeledni akarsz, formátlan köddé ömlenek. A nagyság eltörpül s pára-rongyokká foszlik. A fényes vizek csalogatva vonulnak tovább; a repülő gőz mélyebbre helyezi át hazugságait s a tűnt varázslat helyén aszott gyep vesz körül, míg a csalfa délibáb újabb igézettel hí tovább… Nemzeti remények! nem sorsotok van-e megirva e muló képekben? Nem jövőtöket gúnyolja-e a pajkos déli hölgy? Álmaid szépek és fenköltek, oh hazám, lelkesültséged merész és fényelgő, mint e légfestvények: de terveid sokszor lábatlanok, mint ők s a tett és eredmény tovább tovább repül, mint azok, és a multtá lett idő, aszott gyepként, jel nélkül marad nyomukban. Századokig kielégíte remény és igéret; hivőleg vártad, hogy a ködkép megtestesül s csalódásid után újra engedéd csalni magadat. Jelened küzdelem; multad gyümölcstelen; semmi jele annyi szenvedésnek. Téreiden idegen nagyság emléki porlanak itt-ott a római korból; de kezed művei nincsenek, s ha egy nagy végzet ma eltörölne: a késő idő nem akadna rá, hogy itt magyar élt. Az új kor felrázott; egy kis töredék tett terére kelt, de küzdelme kezdetén győzelmi lobogót akargat kitűzni, mit a nagy ellenség lerángat, visszafoglalgatva a hódított tért. Hosszú könyvben kéne kifejteni, ha e haladó kor többet megy-e előre, mint hátra? Némely mozgalmaid tető felé visznek; némely mozgalmaid ásónyomok a mélyedő sírban. Egyfelől vért ajánlsz a nemzetiségért; másfelől váltójog s több éretlenség útján idegen kezekbe adod magadat. Az áldozat tied; tied leend-e majd az épület, mely azokból felnő? Nem leendsz-e szolga a házban, melynek alapjait leraktad? Nem fog-e epigrammot írhatni egy késő kéz: hogy e föld míg magyar vala, nem volt hon; s midőn honná lőn, nem magyar? Oh ha megnőne a cselekvő töredék; ha kiveszne érdek és irigység fészke jellemünkből; ha szentlélek szállna kevés milliónkra, hogy ha már maga nem tesz, legalább ne vagdalná el a munkások kezét! De ha esti fekvében átgondolná napját mindenikünk, megbirálva, mit hozott a köznagyság elemparányaihoz: nem hiszem, hogy alunni hagyná az értelem és önvád.

Ismét változék a puszta. Elhagyott, vagy fel sem fogott lapály; úr és vendégtelen, jóformán res nullius. Egy darab szakadt árok, színig benőve vadsással. Semmi több jele az egykori műnek. A gyepnek egy szál híja sincs; rétegről rétegre épen aszik el rajta. A viruló gazban bántatlanul inog a tavalyi kóró; s a mult őszi pókszálon most is ott lebeg a száraz levél. Siska és haraszt verte fel; vagy szamárkenyér s szederindás csalit vőn erőt rajta. Lakója sohasem volt; legfeljebb egy lidércz, vagy sárkány, mit a népbabona oda képzelt. Jövevénye században egy-kettő: a vidéki jósnő, ki nagypéntek éjén szentgyörgyvirágot visz; vagy egy kincsásó, ki a zárnyitáshoz páfránfüvet keres. E tér halottjait senki sem temeti el; titkait csak isten ismeri; szaga nehéz és nedűs, maga kietlen és vad, mint a foglaláskor; farkasok tanyája, vihar hazája.

Ismét új mérföldek jöttek, szelídebb tenyészettel, de haszonvétlenül. Rejlőbb részein nem jár egyéb, mint kósza vad s a fellegek árnya. Lábán vész a feles fű, mert megszökik tőle a vállaló kaszás, s a récze ott leli fészkét az ősi kákatőn, melyben negyedíziglen költ. A nád felnő s kivész sarló nélkül a sötétzöld tóban, mit még csáklya és háló nem vőn urbér alá. E föld hasonlít a kezdetbenihez, mielőtt ember alkottaték. Magától terem, de nincs ki számára. Talán jobb volt pusztán maradnia, mintha Kainként már az első ivadék elfajzott volna nemzetétől. Nincs más gazdája, csak az év; tarolt határát szelek vetik be; s a mit terem, a tél szedi le.

Neki egyforma nap és éj, mint a született vaknak. Itt nem ég pásztortűz az éj homályában, nem szólít meg senkit az ismerős kolomp. Az éjfél siket, mint vala a dél; legfeljebb egy futócsillag suhan el, muló fényt vonva árnyával a tóban. Aludj, aludj te álmodó puszta! Megiratlan sorsod, mint a gyermek, sem jó, sem rossz még. Téreiden nincs templom és vérpad; üresen állsz a jövő erkölcs előtt; tiszta lap vagy a történet tollának. Nálad még hijában támad próféta. Érzelmeit száraz szeleknek osztaná, mikben elvesz a kiáltó szózat. Adja isten: ha az idő megérik, nemzeti nyelven szólaljon meg rajtad az értelem!

Ismét változás. Egész látkör sárga szemfödél zöld halottakon; futóhomok a temetett gyepen. Déli szélein nyúlós körmökkel iparkodik hantokba csipeszkedni a föveny, mit éjszaki szél hajt tovább-tovább, hogy elborítsa a következő határt, mint borítá az előbbieket. Oh be jó lenne, ha a gondviselés saját markával ültetne gáterdőt! Úgy-e édes földim, az volna ám magyarok istene!… Semmi tárgy. Igen ritkán egy vadrózsatő, mely fergetegnek nyitja hullatag szirmait; esőtócsák néhány mezitlábas bibiczczel, s egy eltapodt fűbokor őszi kihajtása, mely mint a csavargóból vált gazda, elkésett magával. Ennyi az élet. Körüled minden meddő és kopár. Ha a szegény legény elvágtat a tulsó csaplárnéhoz, nyoma holnapra elveszett, besepré a szabadító szél; a homok nem tud emlékezni, mint a hűtlen szív. Egy-két szabad madár pihenni betér; de az jő és megy; nem igen marasztja az éktelen szállás. S még sem panaszolkodhatol, oh hazám, hogy e veszni hagyott földön zsellérek nincsenek. Néhány dalos prücsök lakik ott, kiken a magyar sors ki nem fog. Magam is csodálom, de úgy van; csakhogy azok adót nem fizetnek. A világos égben egy-két őszi felhő űzé egymást, mig a szél meg nem téríté, vagy foszlányokká nem szaggatá őket. Árnyaik töretlenül futottak a víz-sima földön; legfeljebb egy pár ott felejtett sírdombon akadva fönn, mikben vándorló-legény, vagy farkastépte bojtár avultak homokká. A szél fel-fellebbent s zörgő szárnyaival odább kavart egy homokréteget, vagy felkergetett kórót; de nem vala tárgy, mely kedvét ingerelje, s a közelebbi buczka napos oldalában újólag leült. És ez éktelen határban tekintélyesen ágaskodék egy korhadt tilalomfa. Kiket tiltasz el e kiéhezett földről, oh magyar nemes? tán a szelet, melyhez malmot nem építél? vagy a tápkereső madárt, mely egész láthatáron egy magvat nem talál? Hiszen itt nem mehet rák a vetésre, sem a jobbágy meg nem kergetheti a nyulat, mely egyetlen almafáját megrágta; mert itt sem rák, sem vetés, sem jobbágy, sem nyúl nem találtatik, sőt az egész föld olyan, mintha tatárfutás óta nem volna gazdája.

Néhol egy zsindelykúp, azaz toronytető látszik, homoktól félig elnyelten, oly egyűgyű tannal furfaragva, mintha még Zoltán idejében, unalmából kalapálta volna csatán bénult moger. Hirtelen azt vélné a szem, emlékjel, mit előkorunk siettében rakott az érdemnek. Mi szép volna, ha e kietlen pusztán, hol se földi mű, se isten kegyelme nem mutatkozik, hír laknék s a nemzeti hála. Mi szép volna, ha sírlapon s érdem-oszlopokon lenne megírva a polgári erény és dicsőség tanító-rajza, intő rémül a sima árulónak, lelkesítő szentségül az üldözött nagyságnak. Mi szép lenne, ha emlékszobrok talapzatán, egyházak falain s dicsiveken olvashatná a nép szabad történetét, miután könyvekből nem juthat ahhoz. Ha a polgár ezeket péczézné pályázó határul fiának; az anya ezekről tanítaná olvasni leányát, s Zrinyi Ilona lelkével, Corneliát nevelne abból. De a nemzetnek egy oszlopa sincs; pedig nagy szenvedők alusznak földében, s márványa annyi, hogy a hegyek nemesebb kincséhez alig juthat tőle. A templomi padmalyokban idegen szentek csontjainak gyújtanak gyertyát; jeleseink ismeretlen sírján pedig nyulárnyék s vadkapor leng a szelekben; s csak egy fa sincs ültetve, mely szent hamvaik nyugvát kijelölné. A hajdan érdeme hideg üstökössé lőn, egy-egy szónok vagy rablelkű tanár ajkain jelenve meg olykor szalmalángú község vagy álmos tanítvány közt;… a haza márványát pedig pesti zsidók árulják olcsó boltjaikban s egy-egy hirhedt ágyas, vagy polgári húsfüstölő halhatlanul ó lőcsei formára faragott darabjaival. Előkorunk nem ért rá oszlopokat rakni, mert érdemeket szerze azokhoz; az utóidő sülyed és felejt; nincs értéke erényt jutalmazni. Hizelgő ünnep, drága díszmenet, ragyogó tiszteletebédek elfogyasztják a maradóbb emlékjelek árát: pedig egy-egy szobrot lehetne állítani az évenkénti fáklyás zenék s helyhatósági lakomák tőkéjén, miknek ünnepelt erénye hamarabb eltörik, mint a ráköszöntött pohár. Mikor fog józan méltánylat s itélő fogalom nálunk kifejleni?! Mikor fog tisztúltabb foknak örvendni az értelem?! De hisz ahhoz tudomány kellene, s kell-e magyarnak mindeddig tudomány? Szent István, országát osztá papoknak, hogy tanítsák népét; korunk idegen tudósaitól, hogy ne taníthassák őt. Sőt a mellett, hogy ügyefogyott inség körmeiben hagyja: gúnyt ad toldalékul, vagy bizonyos túlnéző hideget. Miért irtózol tudósaidtól, oh magyar nemes?! Hisz az nem harapja el szép bajuszodat, sem betanult mondókáidat túlragyogni versenytérre nem kél. De lásd, miután őseid kardját, ha még zsidó kezében nincs, szegre függeszté az a megjuhádzott idő: nem vallanád kárát, ha többecskét tudnál azon hindunál, kinek kincseit pitykékért cserélte el a tudományos angol; mert gonoszúl lészen dolgod, ha a pajkos sors egészen kihuzandja alólad a gyékényt, és a te unokáid, mint a kőszáli gödölyék mezítlábnak mezítlábával járdalnak a kopaszon, kivéve azokéit, kiknek az ő apja okosb vala ama belényesi oláhnál, ki adja vala az ő házát és szilvását egy csillagos tüszőért, aztán pedig hagyja vala magát inkább agyonüttetni, hogy sem odaadná tüszőjéről a bolondságokat.

Haza értünk a szegény halásznéhoz. Családja, jóakarói, ismerősei előtt úgy mutatott be, mint megtalált fiát, s én tagja lettem a jószivű népnek, melyet állandó rokonszenv köt egymáshoz, a közös nyomoré.