XXI. (Pusztai vacsora.)

Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya, szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában, esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma hetenkint friss döggel szaporíttatik.

Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája, bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára foszlik a szaggató kezében.

Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte, aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva: «Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be. Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök; gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott, s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható «rőfös kereske»… a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak. Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.

Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá, melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne, jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm, népszerem alapeszközétől? – Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az őrültség kerülne, pisztolylyal végezném…! De minő agyrémek, mily karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?… Vagy tán ármányos szövetség alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi koronám lett?… És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít: nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő bűvvesszőt.

Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte. Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít, tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet. Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt lelkesültség, nem a termek rekedt melege idéz; látá a nőiség minden ingerét, melyek után fokonként csábúlt, miknek teljes élvét, birtokát, titkos vágy, szomjas remény várta; s most midőn annyit remélt, annyit fárada, kijátszottan kell néznie vesztett álmai után. Érzéki embert, kivált ha győzelmekhez szokott, nem érhet bántóbb sors, mint egy meghiusult terv. Őt a könnyű siker mulólag, felületesen érdekli; mint mezei virág, mit bőségben akadály nélkül szaggathat. Lehajol érte, s ebből áll minden élv; aztán elveti, s rá tapod, hogy frisset tépjen. De ha számít, ha aggatva van, s kétkednie kell: akkor felkél önző ösztöne, s a szépítő képzet; ezer bájt, ezer érdeket sző a kergetett tárgyhoz, miket minden hátravetés növel és ragyogtat; és ha mégis lemondania kell, ingerül, csügged és megtörik. Ez volt Lajos hangulata. Vesztesége lelki küzdelmében édesbnek látta az el nem érhető nőt, az eddig birt szerencsék mindenikénél; odadá vala minden győzelmeit e kedves zsákmányért. Saját világában nem érzette volna e szégyent s fordulatot. Ama piperébe vont, illatos keblű, selyem beszédű hölgyek, – mint ő tapasztalá, – ha elvonulnak is, még nem vesztek el. Tán a nyerendő kegyelmet teszik becsesbbé nehézségek által; vagy szeszélyre várnak, mely szivök örömét inkább szükségli s élesebbé teszi. Ezen művészi inger és akadályok közein pedig, ragyogó beszédek, bókok, s jelességinek dicsérete által kárpótolták a várakozást. De itt efféle jövőhöz nem lehet remény. Jól tudá, hogy az akadály menekvés jele, eszköze; s az egyszer megtagadt élv, örökre elveszett. Hangulatában hihetlennek látá a vigaszt, melylyel pusztára jöttekor magát biztatá: miszerint t. i. a nő kényszerítve van távol kerülni őt. Mindent asszonyi erényre, s saját szerencsétlenségére rótt. Boszús kikeléssel gondolkozék a hölgyrabság, nős törvény, s a társas intézmények idevonatkozó ágazatiról. Feltevé szívsebével végkép távozni; elhagyni a pusztát, melynek kalandját oly baljóslattal fűzé; s mélyedt eszméi közt öntudatlanúl közelíté meg a csárdát: pedig a rendezett vacsora vendégeitől meg akart szökni.

Pisze Pista mohón leste őt. Tűzről pattant készséggel termett előtte s bizakodva súgta meg hirét, körültekintve, nem hallandja-e hivatlan vendég. «Az ifjasszony megjött», mondá jelentőleg. «Benn ül a kanapén, sír, és olyan szép, mint az esős liliom. Azt hiszem, kikapott, mert csak akkor jön rá a sírás. Bemegy az úrfi?… majd visíttatom a hízó ártányokat, hogy hátra fusson az úr».

Lajos kedélye hirtelen át lőn kapva. Eltűnt minden árny vágyai közül: nem látá többé az intő erényt, mely hölgyét védi, nem kétkedék akaratában, rabnőül nézte őt, ki áldozó csellel nyitott rést szenvedt szerelmének, s könynyel adózik a merényért, melynek bérét, jutalmát ő viendi meg. Minden más gondolat kialudt lelkében, e vágy foglalta el, más eszmék elhagyták, minden érdek megszűnt, e kizáró érzék vitte, ragadta, mint szenvedélyes alkatúaknál történni szokott. Ő csak a kéjt, az örömet látta; veszély, baleset nem juta eszébe; s nem is álmodá, hogy szenttelen czélját kivetett tőr várja, mit, Vámos terve szerint, a féltés szabadító keze intézett. Azonban gyengédebb érzelemmel birt, hogysem mezítlábas hirnökét titkába szője s egy vásott, fecsegő suhancznak, édes kalandjában, szerepet adjon; sőt egykedvű közönynyel kérdezé a vacsora iránt, s bár tetsz-jelűl borzas üstökét megrángatá, komolyan betiltá az ártány-visíttatást. Lajos a csárdához ment. A házigazda sötéten állt a folyosó hosszában, mozdulatlanúl, mintegy úti jelkő s nézett az üres szegletbe, hol ha lett volna is, nem láthat vala semmit az infernális sötétségnek miatta. Lajost vidoran kérdezé halászati mulatságáról, s Lajos nem akart gyanakodni, pedig ha arczán elemezé vala a torz derűt, átláthatá, hogy e nyájasság alatt a fog csikorog, s a szív dühben morog. Könnyedén felveté magát a könyöklőre, meglovaglá a folyosó kő karját, egyet fütyörészett, tálalni parancsolt, összekiáltá pusztai vendégit, meghítta a házigazdát is, e pedig ördögi áldomást ivott lelkében a «frigybontó» czudar véglakomáján.

Midőn be akartak menni, két csatakos csikó baktatott elő a homályban, ugyananyi lovaggal, Peregi Marczi ügetett az elsőn, s kidugván fejét lapoczkái közül, szokása szerint nagyokat nézett. Hátán, mint valamely moger kaczagány, vadbőr lebegett, körmeinél elől összekötve. Azon lúdvágyó farkas halandó hüvelyét hozta, melytől Sárika az áradás közt annyit remegett. A hátulsó magkanczán egy kormos legátus czammogott, ki gyalog irányát az öntések miatt még tegnap elveszté; s Marczinak társa lőn a farkasfogásban. A madárhusú pej fontolva haladott. Megviselt gerinczén éles volt az ormó, mint a kecsegének, s a tintás Toldi, csuszmásztában, fültövön fogá az öreget, hogy le ne fittyenjen; pedig szegény hátul előzte, mert igen restelte a gyaloglást, s hol lehete, megállt.

– Mit hozott kend, Marczi? kérdezé Lajos a szivesen látott csikóstól.

– Egy akolbiró héjját hoztam el, felelt Peregi. Jó lesz bundának, ha vadászatra jár; olyan nehéz, mint egy rossz feleség; s leveté a nyers bőrt, melynek szagára a kuvaszok vonítni kezdtek.

– Hát a kápafarán mi fityeg, apám uram? kérdé Pisze Pista sündörgő kedvkeresettel, miközben a vén csikós süvegemelintve hátra fésülte éles szürke haját.

– Bizony fiam, szőrös pecsenye; báránynak csúfolják, de juhnak is beillik;… az Isten adta.

Az ismerősök érték, mit tesz az.

– Minek fogta kend el, oda fen az Isten; inté a poltrás.

– Oda fen biz a; válaszolá Marczi; nem is láttam még ide len. Miért tévedt el? tehetek-e róla, hogy hurkom lelógott, s az ostoba fenakadt rajta? Aztán nem csömörltem én meg soha a más birkájától; pedig ha Isten nem akarná, hogy belőle egyem, nem adná egészségemre. Hol a gazdája? mozgassa a fülét, mindjárt visszaadom. De összevissza barangolt a parlagon, csak nem hagyhattam ott akolbiró uram atyafiainak.

– Nincs a Pendejnek kantárja, hová tette kend, apám uram? kérdé Pisze Pista, miközben Marczi paripáját ólba akará vezetni.

– Od’adtam, fiam, egy fuvaros embernek, összeszakadt a gyeplőslováé; szegény nem mehetett volna tovább vele.

– Az inge is összeszakadt kendnek.

– Embereket hordtam hátamon a partra; mert a Tisza-komp elmerült, s csak nem hagyhattam vízbefúlni asszonyt és gyermeket.

– Jó-tét helyébe jót várj; mondá a poltrás.

– Sose várok bíz én; igazítá Marczi. A ki ránk szorúl, nem igen van módja visszafizetni; aztán még a fa sem azért terem, hogy lepényt adjunk érte.

– S a farkast, hogy keríté körömre? tudakozá Lajos.

– Igen röviden; felelt Peregi. Már ez az én dolgom. Nekem egy-két farkashurok annyi, mint a papnak betenni a bibliát. Hát ez a gyalog káplán, – a legátusra mutat – elfáradt őgyelgésiben. Lovat adtam alá, s farkasfogni vittem. Szépen hátul került a patyolat szőrén, s körmösre csergetett, hogy rám rugaszkodjék. Hurkot veték pányvakötéllel, mintha remondáznánk, s egy odanézés alatt testálni kezdett az ebugatott körmös. Aztán megnyomtam. Kapkodott az igaz, s olyat rugott rajtam, hogy gatyám egy hét múlva is megérzi; de mind hiába; kihűtöttem bíz én, s meghámoztam mint a kormos almát.

– S mit adjak e veszélyes ajándokért?

– Jó szót, uram, többet ér az sokszor egy gatyaszár petáknál.

– Marczit bajos jutalmazni, gyakran tapasztalám, viszonzá Lajos, de mégis megpróbálom ínyét eltalálni. Hát ha Pistát szolgálatba venném, nem volna-e rendén? Nyárban hűsön, télen melegen lógázhatná lábát, s ha hű, és jó gazda lesz, idővel még félre is tehet.

A vén csikós alázattal fogadá a kegyes ajánlatot; egy kérgest mosolygott torz bajusza alól; s Pisze Pista lovagjává lőn ütve a tigrisrendnek, mely az újszaki kalandtan tömkelegében vakand szerepet látszik végezni, a mennyiben sem lát, sem láttatik, csak károkat tesz.

Most vacsorához ült a vendégkör. Peregi illően hasára szorítá vedlett kucsmáját, s egymásba fonva retkes ujjait, imádkozni kezdett:

Látod, uram, hányan vagyunk,
Azt is tudod, mit akarunk. Amen.

Tál és kulacs sűrűn kerülgetett. Az asztal felvégén a kocsmáros ült. Sötét szemei baljóslattal égtek, s vacsora folytában csak a habzó pohár kergeté egymást kezében, a nélkül, hogy étkekben legkisebb kárt tenne. Ingerülten várta a női tűzpróba kimenetét. Lajos az alvégen e rejtett kedélyt nem értelmezé, nem is ügyelt rá, csak alkalomra lesett, midőn vigalmi zaj, s ködösült vendégei közül a váró hölgy körébe szökhetik.

A lakoma folyt. Tokány, és halászlé, és hajdúkáposzta már meglelé egészséges sírját; s huszonöt font tepertős galuska is bajusz alá lőn takarítva. A juhász meghúzá a kotyogós kulacsot, lelkesedve dallván földije sorait:

Bár csak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, lányokat
Szülnél, apró kulacsokat.

A vidúlt atyafiak kezdték napsütött száraikat emancipálni a borjúszájú ingből, s nyakig könyököltek a sáhos abroszra, nevetkezvén trágárúl és bőven, jeléül, hogy jóllaktak ugyan, de nem genirozvák. Egy tányér gulyáshús meglehetős fővetlen állapottal gőzölt a legátus előtt, ki is egyik ehetlen falatot a másik után horgas tekintettel piszkálva: tán aszályt ugaroltak – úgymond – ezen szarvasmarhán, mert harangkötélt szabhatni nyakpecsenyéjéből. S e jegyzet folytatásaul szeszélyes krónikát kezde regélni az iskolai étkek emészthetlen osztályáról, miknek vegytani elemezését, egy fogasabb új faj gyomrától lehetne józanon várni. Lajos maga is mosolygá a konyhagyár hallatlan kiállításait, de örűlt főleg azon, hogy a diák közfigyelem tárgya lőn, melynek csendjében észrevétlenül vélt kilopózhatni az orvgyönyör után; de volt egy, kinek boa tekintete, mint zsákmányra szegült a palaczk árnyából, kinek titkos hahota hullámzék gyuladt ereiben, várva míg lecsattan a mézes tőr.

A poltrás a közben egy tepsi rongyos pogácsát hordozott körül. A betyárabb vendégek szilaj tréfából kapkodának hozzá s a leány, a szakácsnő szitka, zaklató sietség, alázó, pongyola bánás s mohón várt, perczelt szabadság miatt izgatva: arczára ölté ama lázas, dúlt kifejezést, minek kisértő rejtelme minden gondolót kandi tudvágyba idézett. A diák kitelhetőleg meglepeték a sötét jelentésű ábrától. Köztük különben is nem rég találkozék egy holdkóros. Annak körmére ugyan forró spanyolviaszt csepegtetének s hideg vasat nyiszoltak idegén, de azóta mégis igen szerette diákunk a misteriumokat s indokolva érzé magát, a pogácsa-bonczczal felhagyván, ígyen kiáltani a felfedezett szűzhöz: Ki vagy te gaznak és búnak rongyos virága, hogy hírem nélkül fel tudtál nőni? Lajos kapott az alkalmon; nem, mert maga sem ismeré e torz életmű alaphibáit, hanem hogy újabb tért nyisson az elvont figyelemnek. Maga sürgeté a leányt, mondja el a csodás kór okát s egy marok ezüst pénzt nyujta kérelmeihez. A Poltrás lázadva s vonagló félelmek között engede. Irtózott ugyan, hogy gúnyelemül fogják alázni a nyomort, mibe mások vétke ejté, de remegve a borozók erőszakos kitöréseitől s gondolva különben is a közel szabadság védenyhére, elszánta magát a végáldozathoz s elmondá rövid töredékben életét, bár e beszély neki végtelen undort s idegrázkódást okozott.

– Engem országúton leltek, mondá történetét. A látóképi főző húzott ki egy száraz zsombék alól, mert juhászkutyák kezdtek kender-pólyámból czibálni. Mikor használható állapotig növék, azaz járni tudtam: libapásztorrá tőn, hol nyaranként sóskát szedtem s gombát fűzék pórázra aszalni. Oh sokat szenvedék. Ha aprómarhát kapott el a héja, messze a mély érről, hová nem is láttam, a főző engem koplaltatott. Gyakran sóskánál egyéb napokig nem volt gyomromban; legfeljebb kapros darát loptam a pulykák étkéből. De azért jól esék távol a háztól szabad gyepen lennem, hol vonaglásig fojtogatám a puha libákat, mint a főző engem. Ez ösztön borzasztóan nőtt. Szájtátva néztem, ha ölyv tépett szét visító madarat; odarohantam a halál és étkezés maradványihoz; irígylém a ragadozó körmöt s a lefoszlott tollakon szagláltam a friss vért. Aztán mellőzni kezdtem pásztori gondomat. Ólálkodám a tarlón s szalmakazlak alatt és ha gözüt vagy mezei egeret fogtam, lihegve, vad gyönyörrel futék rejtekbe, széttépni, felbonczolni azt. Ha ha ha! mint derüle lelkem, ha kezemben meleg test vinnyogott, ha pihegő bordák alá áshattam körmeim s lanyha vérben markoltam ki a reszkető belrészt. Ilyenkor mindig a főző volt eszemben; szivét, veséit véltem körmeim közt; marczonglottam, mint a főtt burgonyát s a mint kínzó dühe irántam nőtt és kegyetlenült, akként gyarapodék nálam a vérontó szenv, melyet magány, irtózat és bosszú, – mely körmöm, késem alá mindig kínzómat vágyta és képzelé – folyvást fejte és növesztett, úgy hogy boldog valék, midőn télen, kötelességből, a házi magtárban kelle lappangnom, hogy a hombárok közt patkányt pusztítsak. Gyilkos szolgálatom módtalanúl tetszék s dicsőségemre vált; de ügyesebb is lettem, mint a patkányfogó eb, vagy született macska. Ha tőreimet kitevém, vagy merev körmök s szikrázó szemekkel lesbe álltam, nem lőn cseles, kitanult, ravasz vén patkány, mely menekült volna. És ha estére néhány szőrös pecsenyét kinyújtóztattam: ütleg helyett kenyeres levet adott a főző. Munkám folytatása közben, magyarázhatlan vad, rángatag ösztön, sőt kényszer és erőszak kezdett rajtam uralgni, hogy a vért ízleljem; de visszaborzadék az állat undok formáitól vagy ha pillanatom a dög fenakadt szemébe ötlött. Soha nem hittem volna, mint elvadulhat az ember elvetve, kirugdosva szeretetlenül, zárt magányban, embertelen kínzás emlékei közt s folyvást öldöklésben. Nekem soha nem volt társam, gondolatom, vágyam. Gyűlölet és bosszú kínzóm iránt; vérszomj a gyengébb ellenében: ez, mit éhségen s a főző fogain vagy korbácsán kívül érezék. Nem szóltam hetekig s ha a beszéd ösztöne megrohant, hangokat adtam forma és kifejezés nélkül, mint az állat. De emlékemben később kifejlett szenvedéseim nyelve s ha gyilkolásaimra gondoltam, ékes szavú valék, mint vagyok most. Végre győzött halottjaim közt a vérízlelő inger – folytatá a Poltrás s szemében akadozni kezde a visszás fény, nyelvén megnehezült a hang, arcza eltorzult s bőrén ólomnedű fényledett, mint midőn görcsei szoktak jelentkezni. Egykor hombárajtóval csaptam le egy patkányt s czombjáról lesodrá a deszkaél a bőrt. A vér oly tiszta, pirkadó, szabályos gyöngyökben serkedett az eleven húson, hogy lehetetlen lőn meg nem kóstolnom. Nyelvem alig érinté a meleg test hártyáit, szédült martalékom arczomhoz kapott féloldalt. Kopasz fülei, borzas bajusza s a hideg izzó orr számat érinték: s horkantó kapása közben rám szegült a kerek, undokan merev szem. Őrülten sikolték: patkány! patkány! s körmöltem az ajtót, bocsássanak ki. Itt a bormérő rácsába fogódzott a Poltrás, míg annyi nyugalmat vőn, hogy zsibbadó idegzetében elsajgott a görcsök vonaglása, aztán folytatá: Azóta nem lőn erő, mely a magtárba zárjon. Szöktem, sivalkodtam, ha kényszerítni törtek. De vérhez valék szokva; csak a patkány ereiben undorodtam attól, különben látnom, keresnem kelle; ez volt gyönyöröm, szükségem, éltem feltétele. Az állás szarufáin halálos merénynyel mászkáltam, hogy a fecskefiak nyakát tekerhessem s az eresz nádjából vérző, szaggatott karral rángattam ki a fészkelő verebet. Kínzóm körmeiből kértem vagy kiástam az ölendő barmot s engedém fogát, ökleit, korbácsát kegyetlenkedni rajtam, míg egy lúd vagy csirke nyakát kezei közt, tilalma ellen, elszakaszthatám. De szűk tér, sovány élv lőn alkalomra várni: tehát csináltam azt. A ház állatait kezdtem lopva, alattomban széttépni; apró ebet, macskát, baromfiakat; s kezem, karom karczát, sebeit ügyesen tudám rejteni vagy elhazudni, hogy titkos vérontásaim ki ne süljenek. Ép oly ravasz lettem kínzóm ellenében, mint a patkányok között. Reggelenként olykor egész folt lúd hevert darabokban az állás körül, vagy kakas szárnyak lengtek az eperfán s míg a főző szidalmaiban róka vagy más tolvaj állat ártatlanul bűnhődék: lappangva nevettem a sikerült cselt. De boldogságom újra véget ért. A tönkhöz közelgő pusztulás gyanúba hozta a főzőt; éji lest vetett s következő reggel rogyásig kínozva elcsapott. A közelebbi nádas lőn lakom. Távozhattam volna-e messzebb, ki az állástól ötszáz lépésre sohsem valék? A bozót és a gaz tömkelegében felségesen laktam. A hűvös gyékény között vagy vízi sásban dicső volt lest állani vagy marczongolás után heverni a káka iszapjában. Itt nem oly gyáva néppel éltem csatában, mint a házi szárnyasok. Borz és körmös rókafiak hasogattak össze; menyét vagy vidra czombját rángathatám ki s gődény és madárvér csak szükség esetén oltá dühömet. Egykor nyers szárcsát ettem melegen, mert fű és vízi gyökér nem tartott elég súlyt kiszáradt gyomromban; de nem esett jól a sótalan híg hús, nyálka és kotúszag. Aztán nádtűznél félig megperzselém s ez lőn élelmem. Tél felé az első hó után, csavargó betyár akadt rám s egy tanyára vitt. A pusztai villám égesse meg őt. Milyen erős, milyen bátor voltam azelőtt; most gyenge lettem, erőtlen vagyok, görcsben szenvedek… Pokol égesse el a férfiakat. Rég megölném miattok magamat, ha egy jótevő úr nem biztat vala, ki gyógyított s megment.

– Hogy kerültél ide? kérdezé a diák, ki a leányt nézte, míg a pusztai nép gyakran töltögetvén füle közé a diószegi ó bort, nyugton falatozott.

– A betyár hozott ide, felelé a leány, s nemzetes uram megfogadott vendégmarasztónak.

– Miért a neved Poltrás? – Mert egy poltra heti, szokott bérem.

– Hát nem szereted a férfiakat?

– Irtózom tőlük.

– Szeretsz-e valamit?

– Soha semmit, csak a démutkát. Nézze az úr, mindig van nálam; s kihúzott kebléből egy bokor hervadt füvet. Ha anyám volna vagy lenne: azt is odaadnám ezért. Oly békés, boldog, félfáradt vagyok s álom jő szememre, ha szagolom; s mélyen, hosszan szítta fel az illatos növény fűszerét.

A diák sok csodást láta a rendkívüli hölgyben. Előtte állt a létező példány, oly érdekes bomladásiban a lélekművezetnek; nem kép, nem mese, hanem élő torz a teremtésből. Be szép lenne észlelni, egybevetést tenni a lélektan vezérvilágával, gondolá magában, de nem azért hozták magvát Ázsiából, hogy valamin szúnyogásításnál hosszabban törje velejét; minek következtében neki fordult a tölgyasztal-padnak s ijedtében nagy huzomást kortyolt a feledt kulacsból.

Alig lőn kész jegyzeteivel egy pár hm!-ben a mezei közönség: Cziriák benyult a vászon szütyő korczán s kezébe akadt a pénztüret, mit Lajos halászat közben oda surrantott.

– De már ez nem járja senki fiának, hogy nekem alamizsnát adjon; nem vagyok én koldus, míg kezem szárait birom; vegye vissza Lajos úrfi, többet ér, ha becsületesnek tart, mondá az öreg pirulva, miközben a pénzt Szalárdynak nyujtá.

– Már azt oda szántam, ott kell maradnia. Nem koldult fillér az; tartsa meg, mint az eleség árát, mit éhség idején haldoklóknak osztott, felelé Lajos kedélylyel s visszanyomta Cziriák markába a türetkét.

– Püff! az volna még csak az eczetágy, viszonzá az egyenes halfogó, ha az úrfi fizetné meg isten helyett a jót. Fel van az írva, tudom én; s a megváltó jobbján veszem a jutalmat.

– Sohse veszi biz azt, közbe vág Peregi elkapva szájától a hivatalkodó kulacsot, nehogy igazítás nélkül hagyja a vallásos hitet. A ki sokat markol, keveset szorít. Jobb, ha elteszi azt a sóravalót; úgy sem igen kinálgatják mai időben.

– A halászat díját úgy is fizetnem kell, hát maradjon annak fejébe, szólt Szalárdy könnyítőleg Cziriák lélekismeretét.

– No, ha annyiba tölt, nem bánom. Igy legalább szolgáltam érte, ha jól nem, a mint lehetett; úgy is bolond köszön jobb kalappal, mint a minő van.

Lajost igen bántá e kitérés, mert a közfigyelem egészen reá fordúlt, midőn épen kalandjához akart osonni. A diák pedig alkalmat lelt a kínzott Poltrás s ajándékozott Cziriák esetében az emberi bánás két végletét itélni, melynek egyike túl aláz, másika túl emel, s mindenike embertelen s messze jár a kötelességtől, mivel egymásnak tartozunk. De a diák, mint a maga helyén érintve volt, ázsiai vérből magzott fel s elmélet helyett lomhán nyúlt a ropogó bőrös pecsenyéhez, mit vörös káposztával épen felhoztak. A vendégek kebele már színig vala telve étekkel s a fenmaradt ürt borgőz foglalta el.

– Megkövetem átosan, felszólalt Peregi, a főző nem tud tálalni. Javát adta utól s hátul előzte.

– Úgy tőn velünk, mint Agárdi Máté a ripóti tóttal, megjegyzé a diák.

– Hogy tett? mint tett? kérdék egyszerre a rágyujtó atyafiak, kik mindig fülön fogják az alkalmat, legátustól mesét hallani. Lajos szinte sürgeté a kálomista missionariust, remélve, hogy beszélye alatt szökni rést talál, s a kortyoló múzsa bűnnek tartá ily jó vacsoráért nem mesélni, minekokáért beöntvén egy pohár gégeigazítót, következőleg kezdett regélni:

– Agárdi Máté, kétlábú atyánkfia, egy volt azon szuszogó debreczeni polgárok közől, kik télen torkig juhbőrbe, nyáron talpig juhszőrbe varratván magukat, dülledt szemmel várják a tizedessé lételt, a döghalált, huslimitatiót s több ily országos jövendőt. Azonban Agárdi uram, czivis tulajdonain kívül, főkép szeretett két krajczár helyett egyet adni ki, felét annak is elkörmölvén.

Efféle természetében megfogott egy lucskos hajnalban a napszámos soron bizonyos iromba szlávot. Agárdi uram két érthető szóra szólítá egy pálinkás bolthoz; de a fakó drótos szomorú volt, mert ősi takarmánya (zabkenyér és hagymaszár) a pitykés szeredásban szörnyen megfogyott. Azonban egy meszely sligovicz oly erőbe hozta agyvelejét, miszerint képes lőn megérteni jó, goromba emberi hangot.

– Négyszáz kaszásom van, mond Agárdi Máté, izmosak, de restek. Ma szombat s jövő héten a cserén lesz dolgom. Ha meghajthatnám őket, ma levágnák füvem. De nincs vezérkaszás, igaz akaratú. A magyar atyafi ez egyben egyetért s a gazda erszényére megkiméli egymást. Jőjjön el kend Szlupuj, hadd állítsam elől. Tudja kend, hogy ha az első halad, a többi nem marad.

– Nye znám biz én uram; mindig drót vót za kenyerem, meg harapófogó, felelt a megnyuladt Szlupuj, miközben a második verdung törkölypálinkát begyűrte.

– Semmi, semmi Szlupuj – csak lógassa el magát, ha fű marad is nyomán. Nem akarok többet, mint hogy rohanva haladjon. Van jó könnyű kaszám, nem viseli az meg. Aztán a díj majd úrias leszen; két forint vörös pénz, másnap zsíros ebéd s egy bödön brinyza az útra. Azonban fiát is hozhatja.

– No znem banyom, felel a pánszláv, pálinkás kedvében s műbutorait Agárdinál hagyván, fiastól azonnal kiviteté magát a négyszáz kaszáshoz, kik őt száz viczczel rögtön lefőzték.

A pusztai hallgatók ráüték fejökkel, jeléül, hogy a mese nem rosszúl kezdődik; s kezdék nyitva hagyogatni szájokat, mint ez lelkes figyelemnél köztük ősi szokás. A vendéglős hátra ereszté nyakát a székkarján s szemeit álom járma alá látszék bocsátni, hogy alkalmat adjon a csábítónak hálójába menni. Lajos vette észre, hogy most jó módjával tágulhat s késedelme nem fog a szájtátók közt hirtelen feltűnni, azért is hát szép csendesen, mint illik szemérmetesen, szedé-vevé a sátorfát s kiillant a tiltott falat után. A korcsmáros szeme felnyilt és lázba jött, idege reszketett s alig tudá magát székére nyomni, de hogy biztos sikert érjen, most egyszer meggyőzte az önerőltetést s nyugton maradott.

– Az elszánt drótos, folytatá a diák, mint egy szennyes határkő, kiállítá magát a gyepre. Nagyot bámult az istenadta síkon, hol a kattangkórót be nem éri a szél; aztán neki nyújtá félrőfös nyakát s mint horgon akadt csuka, iparkodott a feje után. Megindítá pedig kezét és lábait egyaránt, úgy hogy míg kaszáját előre lógatta, hátul ugyanannyi félkört kotrott bocskorával. Azon hallatlan szuszogás, mely csakhamar arczán, száján kitört, azon ihletett törekvés, mely önbőréből kirohanni készült, azon lemondó alázat, mely túlhajtott izmait megnyújtá, ama rudaslói türelem s martirgyöngyök, miket a magyar paraszt izzadságnak nevez, ezek mondom olyanok, miket keresztény ember freskóban sem festhet. A lelkiismeret folyvást sarkantyúzá, de az inaszakadt test nemet mondott s a jobb akarat nemes küzdelme közt nyelvét kiveté a langy esőre, mert nagyon melege lőn.

Azalatt nyomában, káromkodva, maradoztak itt-ott a magyar atyafiak. Ázsiai vérök szeretett tempóra pihenni. Kalapálás, fenés, rágyujtás, jó szó és tűzadás, fénkőcsere, kaszahajlítás, reggebéd, délálom, ozsonna stb. stb. mindannyi firólfias csele a rendszerezett időlopásnak, köztük divatban volt; s most ama hevenyészett ripóti zabhombár forgatta ki a százados gyakorlat kedvezményeiből, annyi nyugtot sem engedve hajtott lelkeiknek, míg egy ketté kaszált szöcskő ament mond, vagy isten igazában jót fohászkodnának.

– Hogy töri magát!

– Biz a nagyapját is leborotválná ennek a jó fűnek, száradjon el a keze, durrantá utána egy földesi suhancz.61)

– Azt tudja a pötyögős könyökű, hogy itt is górétól garaggyáig ér a mező, mint görbe országában, jegyzé meg egy bozontos legény, miközben zsíros hajfürteit két vállára csapta s kalapjába friss füvet kerített.

– Bizony még itt meglódúl nyakán a szűrkankó, míg rendvégére jut. Kiáltsa ken neki, hogy majd ű megy hamarább le, mint a nap.

– Hogy töri magát!! mint rugott borju a téj után; azért aztán pofája oly reszelős, mint a mócsingos marhamáj. Egy becsületes meszely zsír ki nem sülne az egész tótból, pedig nagyobb egy bitónál.

– Hadd csak, majd elrugja körmét s gyepen marad csupa barátságból, mint a kölyök-agár.

– Igen, de izzad az üstököm, pedig nem akarnám még, hogy szegre akaszszák a csizmámat.62)

– Hottz’ ide a nyakvalóm, hadd őtözzem fel s megyek orrom után; mert én Pilátus hivataláért sem hajtom így magam.

– Igaza van kennek; az ó testámentomi barmot is elgyalázná ily goromba dolog. Biz az unoka megromlik az emberben.

– Ni, hogy düljed bordája, mint egy czigány fuvó; bárcsak úristen, oldalán lukadna ki a szél.

Ily sodrott vicczek és kritika üldözé a boldogtalan tótot, ki folyvást dühösebben tüzelte magát a kaszanyél után, mint egy önbordáit korbácsoló sárkány. Gyakran szó vagy szitok inté lassudni, mit ő nem érte, vagy nógatásnak vélt; s az igéret szava nem engedé fontolva haladni. Végre utána keseredtek az izzadt magyarok s oly termopiléi erővel kaszáltak sarkába, hogy a trencsini góliát alig győzte előbb rakni lábait. Most eleven gözűt ugrattak bő szárába; majd egy fürjpalisnát nyomtak bolyha-pettyes korczához vagy a fölvert libucz után biztaták. Vége-hossza nem lőn a mezei tréfának, miket bunkósnak, bűzösnek sápíthat ugyan a rekedt máju fashionable, de minek eredeti beljegye hű közelben maradt az isten teremtő kezéhez.

Azonban a geniek sorsa szerint, rágalom s döfölés daczára is kaszás-tótunké lőn a dicsőség, mert négyszáz kar működék miatta s a rend csak úgy dőlt előttük, mintha döghalál seprené.

Agárdi Máté czélját érte. A rét gazdag terhe leontaték s az esővíz függő gyöngyeiben milliónkint tűnt fel a kibukkanó nap.

Be fönséges szintér egy ily mező. Messze a körszélen élő buzafal szegi a látást, mintha zöld nép állna táborban. Amott sötét kukoricza, kihányt kokárdával; tán a növényország könnyű lovassága. És mögötte az útcsapás, ugar és nyomás független síksági, hol kaleidoskop-szárnyakon repked a délibáb. Körülöttünk friss rend nyujtja le séta útjait, miknek zöld mozaikján ezernyi pók von szét selyempályát. Minden fűszál inog a hemzsegő élettől. Millió bogárka élvezi a napfényt nemzeti jelmezben (costum); kémlelve jelen meg a circumspectus trücsök, torkát óvó körszemle után nyitja fel, mialatt könnyelműn szökdösi át, keresztül és kasul, ötven-hatvan szöcskő, mig nem egy indifferens csiga nyálkázik elő lassú naszádjában s a kormos énekesnőt feldönti.

És a kaszált rendek számmúló virági! ők mind baloldalra hajoltak meghalni, tán hogy szivök essék a földanyára, mely szoptatá őket. Mi szép haldoklók, pedig itt nincs halott-öltöztető; mennyivel jobb illat, mint a kripták nemes tartalmain!

Most szivárvány lövelli fel hétszínű életét, mintha véletlen öröm nyitná ki szép magát virág-szirmokban. Kellő középen fogja át a gazdag vidéket. A gyermek mondaná: nézd mama, egy tündér-kosár fülén függ a szép mező. S mind ez éltető tiszta aërben világítva a mosódott naptól, bezengve több ezer pacsirta énekel, nyugton, emelőleg, erőltetés nélkül!

Ezeket azonban nem a ripóti drótos gondolá, hanem Agárdi Máté köpönyeges fia, ki már akkor legátusnak járt, s prédikácziókból sok efféle szép szót betanult.

Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér, melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül, könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.

Távoztával meséjét folytatá a diák:

– Addig a rokkant tót marjult izmait tapodtatá fiával; a kaszások vert hada pedig maga alá csapta lucskos szürét, s kenyerezni ült. Annyi szerepet egy szinész sem játszik, mint az alföldi szűr. Mig új, egész héten szegen függ, csak vasárnap jelenve meg templom- és korcsmában, à la hős kaczagány; s életének első éve ritkán hagy más nyomot, mint vastag zsírkarikát a gallér körül, s vagy két vérfoltot, mely a leütött atyafi fejéből ráfecscsent. Másodévben ura sorsában osztozik, s fagyban téli szoba, nyáron hűsölő; otthon bonjour, úton védelem; lakzinál jelmez, szükségben zálog, s ha a turcsi izzad, lótakaró. Mezei napszámon a kenyeret őrzi; ebédnél pamlag, délálomra vánkos, később kuvasz szőnyeg, mig nem estenden újra a szegény legény nyakán lóg, s egy-egy lopott juhot, vagy menyecskét föd el. Későbben persze megunja életét, elereszti szegény fülét, neki koppad, vetkezik, rostosúl, s zsír s bú miatt összebüdösödik, egy szóval ázott-kutya szagot kap. Ilyenkor aztán szörnyü sorsra jut; mert nemcsak az ősanya önti rajta mérgét, ki a családháznál kormányt visz, hanem omnibusává lesz ama három ivadéknak, mely a patriarchalis vityillóban egymás hátán lakik. A gazdasszony őt ölti fel reggel tehén kihajtáshoz, Sári őt viszi a kalandos kútra; később iskolába megy benne az izmos első-szülött, majd Panni nyakában lóg, ha a tűzre töreket szedeget. Alkonyon ismét ő benne fejik a tehenet, s estve, midőn a patkán kiterjeszti bűzös természetét, gyermekek és macskák keresnek rajta menhelyet. Most fagyos, majd kérges, többször csatakos, de mindig piszkos állapotában végre úgy elgaluskásodik, hogy néha levet ereszt; a mint hogy, mese szerint, egyszer egy ily sors üldözte szűrben megmozdult a lelkiismeret, s föltámadt gazdája ellen; egy másik pedig a Tisza partján máig is följár halottaiból. Az ekképpen meggyalázott szűrnek aztán leszedik szíjjait, csatját, ólom-pitykéit, cziczomákul más bútorokhoz; a meghalt szűr pedig abrakos tarisznya, vagy téli lábtyü képében támad uj életre, miket az ősanya a maradvány javából összevarrt. És némelyike gazdástól szellőzi ki magát az igazság fáján. Ily históriai kettős élet után a borsó vetésben lép föl még egyszer, mint (nem ugyan vendégénekesnő, hanem) veréb-ijesztő váz, honnan aztán a puszták szélére kél, ha csak jövő nyáron egy elnyűtt laptából nem pillant elő, mint megviselt töltelék.

Azonban itt nem az a kérdés, hogy éli világát az alföldi szűr? hanem Agárdi Máté nagyon biztatá lejárt táborát, mert még a szép alkonyon mind le akará kaszaboltatni ama végtelen gurdin- és bojtorján-erdőséget, mely szénás kertjében terjengett. Az igás szekerek el-feljövének átszállítani a falatozott népet, mert a tanyaszállás igen távol esék.

Fölmozdultak ülkarikáikból, s fényes kaszáikat, mint valamely ó-világi nyakfodort tüzögetvén a szekérkasok körűl, kezdtek tíz, tizenötével fölrakodni.

Az alatt a ripóti ordas teste megpihent, s szépen összepöffedt. Nyakmirigyei megpálczásodtak, mint a szíjkorbács, s inai neki meredtek, mintha bele drótozták volna. Azt hitte tapasztalatlanul, hogy az erő is hólyag, csak fúni kell. Most a többivel kezdé fölszedni maradozó tagjait, de szisszentő arczfintornák közt húzta egyik bokáját a másik után. A magyar pórok azonban tele voltak mente repostummal. Egész ozsonnánál a tóton vicczeltek; s most néhány tréfás suhancz, kik közvetlenül a nagy trencsini sarkában kaszáltak, csak egymás szemébe vág. Aztán egyet sugtak; tán hogy a szófuttatásból ló- s par consequent tótfuttatás legyen; a minthogy e gyanus jelenet után tüstént előgonddal kinálták a megviselt drótost, miszerint őt lehetőn kimélni kasfarba pakolják, magok a felhérczeken s szekéroldalakon veendvén úti tartózkodást, hogy rútul járt tagjainak illő vitetése legyen. Mihelyt pedig ezen egérfogó szivességet telhetőleg szép, de mégis eléggé rút mosolylyal elfogadta, azonos-azonnal két pajkos kaszatárs toppant a kas megett, kik sürrve-forrva motoztak a két hátsó kerék közt; mit azonban nem, s csak egy kötelet lehete későbben látni, mely a saraglyától földig lelógott.

Ez alatt társai az összedagadt tótot, fiastól, egy rakás lucskos fűbe beültették, s minthogy úti készületeik alatt a többi szekér már tova haladt, hirtelen, mint varjak a kereszten, oldalfélre kapaszkodtak föl, «hajts»-ot kacsintván a kocsisnak.

Ez a ló-mephistó hihetőleg czinkostárs vala a gyilkos-tréfában, mert úgy bordái alá szedett a csikóknak, hogy első ugrással szinte bőrükön túllettek, mintha Gomorától rugaszkodnának, hátra nem tekintve inalók a többi után. Azonban szegényeket ostoron kül egyéb is ijeszté. A szekéren t. i. tetemes hahota támadt, melynek szemdülyesztő kitöréseiről csak azon szerencsés nézőnek lehet fogalma, ki öt-hat ázsiai parasztot, a földön nevettében elnyúlni látott… Vajjon mit mosolyogtak?… Igenis a tótot, ki az elrohant szekér nyomán a lerántott kassal földre zuhant; s kicsinyével együtt hosszában maradt a főboglya alatt, mint perzselendő sertés a szalmában. Ama gonosz csontok t. i. egy kötéllel a kast földhöz czölöpölték, hogy annak trencsini tartalmától elnyargalhassanak; mi is a kocsis egyetértésével, mint látjuk, megtörtént.

Persze, hogy estében roncsolt teteme még jobban tönkre sílányult; s csak midőn egész nemzetségét segédül hiván, fölvánszorgott, midőn a csínytevő parasztok szekerét elporzani látta, s meggondolá, mikép enni nem kap, ha csak az önmodeljére termett kis körmössel kast és saraglyát a tanyáig nem gyalogoltat: csak akkor kezdé mondom füle tövét egész erőből vakarni.

Hát mégis hozzá fogtak a savanyú fuvarhoz. Mit mondjak ezen apostoli lovaglás gyalog terheiről? A rettenthetlen Weltmann, ki Turócz hegyein s a poroszlói sáron, súlyos drót-tekercscsel átlőhetlen kalapján, s éhes elszántsággal czirmos vonásiban megfuttatá magát: most megtörve a sors, vagyis kaszanyél rángatási miatt, csüggedten, à la szomoru nóta, húzta faggyus fejére a szívós vesszőkast, mint valami uj kiadását a lovag-sisakoknak, melyet iszonyú álkapczáival egy fejlágyára esett föltaláló font.

Utána a kis zabpusztító czipelte, tout sans culotte, a tagba szakadt vasas saraglyát, melyről hetykén mondaná a rakodó béres: «biz uram maga szopta az annyát.» Lánczait nyakába kapcsolta, s karját közép rostélyába öltvén, vitte mint egy rongyos paizst. Tehát sisak és vért?… az igaz, hogy e kényszeredett tótok másfelen tettek egy gyalog bakkancsost.

Ki ne ismerné Péczely eszes meséjét, melyben szamárt viszen egy paraszt fiával? oly sok változatban ama füles sem részesült, mennyiben a két tót improvisált úti bútora. Most feje búbján állott tótágast az akaratos kas, majd a saraglyát ölté tarkójára, mint egy nemzeti kokárdát, vagy a kasfarban rángattatá magát enyves marku édes szülöttével, míg amaz palástul köté fel a lánczos saraglyát, vagy istenben bizó pofával kapta hóna alá, mint egy nyebeczka zahradát.63)

Korcsmáros úr szeretett volna nevetőtárs lenni a parasztok között, kiket a szeszélyes beszély fülig felvidított; de komoly gondja a bántó fájdalom, mogorva redőkben tartá aczait, s feszengése gyakran elárulá, hogy szeretné már a csábító vesztét élvezni s hosszalja a betanított nő eljárását.

– Midőn a málhák természetét már-már megszokták, kezdé vagy folytatá a diák, – sőt a drótörökös, nyikorgó trillákban kezde örülni az útféli bő kukoriczának: egyszerre csak előrugaszkodik az oldalhalomról öt fehér nadrágos szabó-legény, vagyis tulajdonképen juhászkutya, kik a tótoknak szűk nadrágot szabtak.

Beda cil twogeg kozi,64) kiálta az exkaszás drótos, neki szeppenve; s minthogy a vitézségre úgy sem sokat adott, lecsípte hirtelen fejéről a jó rakottyakast, s fiastól alákapta magát; őrrostélyul állítván szájához a saraglyát. Kissé szűk lőn a négykézlábas szállás; de még is dicső menhely a kunyhótlan pusztában, mert a zöld szemü kuvaszok gorombán csattogtak hegyes agyarukkal piros ínyeikben.

Az executio egész hivatalos buzgalommal folyt a fehér-nadrágosok részéről; s míg a kutya-lakzi tartott, a másfél szláv oly képeket csinált a rostélyon belől, mint falusi kántor, ha fön kezdi énekét.

Azonban a megtámadók túl kezdtek menni minden illedelmen. Szörnyen körmölték a kast, ugrálván rajta és fölötte. Dühös orral szagláltak a kas nyilásánál, faldosák a saroglya vasát, s tátott torkaikat örvestől beölték rostélyán.

Nem volt más segély; az apai szűrkankót veték a saroglya ajtóhoz, de azt fél percz alatt osztályra bocsátá a bőszült legénység, növő dühben új martalék után kapkodott. Most pisze kalapjával kezdte verni Szlupuj a kuvaszok orrát; de ötlete alig segíte félmiatyánkig, már kikapták kezéből a bűzös legyezőt. Azonban ezzel nem bánhattak oly bolondjában. A drótos kalapja egyike volt azon sajátos compositiónak, miket az idő gyúrtszőrből, kalapenyv-, bőrfolt- s fejmocsokból készít, mik saját nemökben hasonlítanak a jó érett sajthoz, s mik rendesen súlyosbak ugyanannyi terjedelmű ónnál. Ezt ragadták, mondom, a farkasfogók gyilkos körmeikbe. De a kalap közönyösen daczolt minden taktikával. És a kuvaszok, mintegy ingerelve ez inertialis rendszerrel, nyugton hagyák a szekérkas száját, szemfényvesztve esvén a mardosott kalapnak.

Az alatt tompa kurjantás czifrázta át adtáival az ahhoz szokott léget, s nemsokára előtörtetett a szabadító juhász. Horgas botjáról itélve, lehetne római augur; de a bot ügyes és hatalmas, s ha vele egyszer oda húz: bizony nem lesz szükség második ütésre. Tehát kormos juhász egy pár sallangos szitkot kipitykézve, rendre utasítá adjunctusait, kik is alájok csapták gyapjas farkaikat, s körbe ülvén a füstös principálist, ékesen nyaldosák szájok környékéről a vaskarmolásokat és kalapízt.

A juhász pedig ki idézé lyukából a kalaptalan tótot, s szurkos bajuszán egyet fintorítván, vicczet mondott.

– Drótos, ne is tagadd, borzasztó éhes vagy. Köszönd, hogy a parton hasaltam, különben megveszik ebeim rajtad a magok harminczadját. Azonban juhom összeriadt, s ez nem megy el szárazon. Topp le a gyepre; s mivel igen pajkos, drótozd meg egyik szamaramat, másképp mindjárt ugratót húzok; s e közben oly gyilkos ügyességgel forgatta fütykösét, hogy a réműlt tót nem láta egyebet zúgó karikánál.

– Nye znam po uherszki, felelt módtalan alázattal Szlupuj, s én szentül is hiszem, miszerint ijedtében elfeledt magyarul.

Subás barátunk megszánta az árvahodottat. Az alkony úgy is készté megtéríteni nyáját, s nagylelkűen tovább lódítá a szláv gyalogot, útravalót sugván jól megkent torokkal.

… savókerülője, elvidd a tarkódat, mert úgy bele markolok, hogy kezembe marad.

Nagykésőn aztán bevergődtek a távol tanyára. Akkorra rendén lőn a dolog; tisztán a szénakert; kifizetve minden dolgosok, indulófélben hazafelé. Még egy országos röhögés toldá meg a tót fátumát, ezzel befejezve az esemény borzasztóbb fele.

Szekérre kerekedék a hétvégezte nép, s a lovak, mint minden szombat estve, vidámon ügettek a friss alkonyi légben, ép és józan sereget szállítva a nyugodt Debreczenbe. És míg egy-két futó csillag leejté magát a méla pusztán, érző népdalt fuvogattak a felhércz-zörgésnél, egyszerűt s egyszerűn, melyben nem kanyargott a művelt érzelem kigyója.

Az alatt a ripóti vértanu ápolás alá véteték, mert nem volt már képes a szekért megülni. Egy kurta, köpczös czompó65) kente meg eczettel; egy czompó mondom, kinek nevelő-intézetéből jóízű ludak s szelidhajlamú csibék kerültek, s ki, egyébiránt a tanyai környék ordinarius physicusa volt.

Egyszersmind fürdőt főzött zsálya- és székfűből, egy zsacskó sós korpát vetvén a jó erős lébe, hogy szíja meg a kasza-mirígyeket. Ah minő kéj volt ez a megviselt Szlupujnak, kit bábakéz óta soha ki nem mostak.

Így aztán szalmaágyat kapott egy szederfa alatt, s pánszláv uraságot álmodék éhes gyomorral. Elmondhatnám még a sors utósó szeszélyeit; elmondhatnám, mint nyalták éji háltában tanyai kuvaszok; mint fúrt almot feje alá a majoros konyha-malacza, s mily riadókat rikkantott fölötte a szederfáni pujka-kakas; de ki fogná egy otromba kornyadozónak minden symptomáit naplóz- vagy inkább éjlőzni?

Másnap elönté Hortobágyot az arany reggel. Millió vad szárnyas terjedt el röptében, egyedárúzva a pusztai lég ősbirtokát; s víz- és földpárák áttetsző ezüstje remegve folyt el a síkságon, méhében érlelve a gazdag délibáb műkiállításait.

De mit érdeklé mindez ordas pánszlávunkat, ki álom s fölocsudás után úgy kiéhezett, mint egy tavalyi verem? Ugyanazért nem is soká hivatá magát, hanem úttársul szegődék a majoroshoz, ki egy fakó talyigán66) éppen beszamarolt.

Máté úr pártfogó mosolylyal köszönté; kiadatván rögtön két tekercs drótját, a pitykés szeredást, rézfokost s többi úti járulékit, mik országos hivatalához tartoztak, s miknek kasza-felvételkor letét őrévé lőn.

Agárdiné asszonyom pedig a konyhába intett, hogy minél előbb hadd álljon ki a jutalom-ebéd; a minthogy az félóra alatt tálalható állapotba lőn, s egy talpra állt hordó fenekén azonnal meg is jelent gyönyörű piros fejtős abroszon a jó puffadt debreczeni czipó, két csillagos nyelű kés, ugyanannyi ragyogó bádog-kanál s egy abálló tál tejes puliszka.

Szlupuj mohón dőlt a tejözönnek, s oly vetélkedő iparral hörbölte azt, hogy nemcsak kanalát féltheté az elnyeléstől, hanem lenszinű magzata, ki félénken nyujtogatá pipaszár karját a tálba, csak itt-ott kapott az édes eleségből.

A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba, egyik azokból, kiknek, ha ruhátlanul látjuk, a has teszi háromnegyed részét. Szájok körül megátalkodott piszokudvar ül, mely rendesen ott telel, s ennivalót látva, nincs oly időpont, hogy ne kérjenek. E megjelenő példány a majoros surculusa volt, ki abban különbözteté meg magát társaitól, hogy nem szokott kérni, hanem csak hozzá nyúlt, ha mit megkivánt, lett legyen az bár ki kezében. Szlupujnál is úgy tőn, s minden előszó nélkül kimarkolt a tálból egy darab puliszkát, de azt azonnal martalékul ejté egy kiváncsi ebnek, mert Szlupuj e természetes vakmerényeért csillagos késével úgy körmére húzott, hogy mialatt amaz bőgésével készen lőn, nyugton kiürítheté a borzasztó tálat.

A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba.

Tehát panszlávunk koppadt bajusza alá hányta e goromba quantumot. Utána egy karé puha czipót falatozék fel, mely is az édes tejben annyira feldagadt, hogy gyomra azonnal szörnyen félre állt. Ez rövid étszünet műve lőn; s ekkor hozának friss tepertővel mazsolázott galuskát, melynek rétegei közül fehér patyolatul pislogott ki a tejfeles turó.

Szlupujnak mindig gyönge oldala volt a galuska; s most oly embertelenül megverte vele horpaszát, hogy az ős puszlit nyakig fel kellett gombolnia. Azonban már itt fia is torkig osztozék a dicsőségben, s módtalan nyakalása miatt úgy tele lőn, hogy szeme kidülledt, mintha klarinétot fúna.

A drótos nem is álmodék többről. A kétféle étek teljesen betölté asztali fogalmát; s szeme-szája elhült, midőn a hordó fenekén egy tál hatalmas töltött káposzta jelent meg, dicskörbe rakott kolbász-szeletekkel, prémezve dagadóval, s szép sertés-sorjával. Ah, mért nem kölcsönözhetett gyomrot egy bagdádi tevétől? vagy miért nem idézheté fel ama pusztító éhséget, mely rendesen vele utazék? De hiába! oly telve volt már, mint a felfútt duda; s legjobb akarattal sem tudott öt-hat tölteléknél többet eltemetni; a közben is keserűen könnyezvén az erőltetés miatt. Azonban, hogy ha ő nem, a kis szurtos paraszt legalább boldog lehessen, egy-egy töltött káposztát nyomott a fattyú két markába, kit a tejes táltól oly pogányul elvert.

Az alig bolygatott tál elviteték, s most jöve a dráma legszebb felvonása, egy pirosan sült pulyka-növendék. Alatta illatosan úszott a szent nedű, melyről Szlupuj ünnepnapon olykor nagyot álmodék; s a porhanyó pecsenye egész bűverejét gyakorlá a nyeldeső szemekben. Ah! Mily ellenállhatlanul kinálta magát a gőzölgő kakas! Hova legyen, lehetetlen volt csak egy czombbal is megpróbálkoznia. Még is neki esék a kisértő martaléknak mint egy Bruhopesz.67)

Hiába; lehetetlen lőn minden további erőszakoskodás. Tehát neki dőlt az illatos tálnak, s orrát nyitá meg a boldogító pára előtt, hogy egyik érzéke legalább élvezze e hallatlan karácsonyt.

Ily helyzetben lepte meg az éj, mi alatt szenvedéssé lőn a létezés, mert sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott a megrakott has miatt.

Másnap, midőn szólani tudott, hálás könyűt törle pillátlan szeméből, s dicsérve Agárdiné asszony bőkezűségét, csak egy keserű észrevételben kivánta jó útra vezetni: hogy máskor: javat tálalna előre, mert most nye zna na stol davacz.68)

A bevégzett mesére üdvözlő áldomást ittak a diákért, ki oly módosan elvégzé mondókáját; a ház gazdája pedig, ki már veszélyt kezde gyanítni a próbatét hosszú nyujtásában, izgatva, ingerülten hagyá el az ivót, hogy elsettenkedjék meglesni, minő renden van szénája.

Tört kebellel ült helyén a szenvedő hölgy.