XXIV. (Folytatás.)

Alig távozék Czeczilia, az irodából egy segéd jelenté, hogy jőni látja a kegyelmes urat.

Lőbl kellemetlenül vevé a hírt. Néhány percze sem volt a Czeczilia által okozott ingerültségből meghiggadni, már ott lepé e fontos látogatás, melynek fárasztó és éles végzendői vannak, s melynek eredményeitől maga is tartott. Egy csomag iratot vőn ki a vasláda egyik szegletéből, s felbontva kettős pecsétjét, hosszú számjegyzéket tőn asztalára, melynek végpontjául beirá a Czecziliától vett váltók értékét. Aztán rendezni kezdé a csomagból a számjegyzék csatolványait, de mielőtt készen lehetne, kopogtatás nélkül belépett ő excellentiája.

A fabódéból átnézett lopva a vasajtó széllyukán az árva halász. Falszekrénynyé volt alakítva az ajtó belvilága, melynek üvegajtaja nyitva állt, s szabad átfolyást engede a hangnak, a vékony bagazián át, a nélkül, hogy eszébe juthatna valaha Lőblnek az évek óta bútorul használt ajtó iránt gyanúba jőni… Ő az, ő az; inté Szalárdy Ödön nehány percznyi fagylaló meggyőződés után, s leült elnyomni rettegését, szívdobbanásait, melyek a felidézett emlékre megrohanták.

Lőbl szobájában magas, száraz termet állott. Fekete frakk-, s hasonszinű pantalonban, melynek sovány szárából fénymázos bőrbe hüvelyzett nagy lábak nyúltak ki. Fejér mellény, szépen mosott redős ingfodor, s gomblyukában Szt. István kis keresztje. Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, melynek sárgafekete bőrén májfoltok mutatkoztak. Fejét magasan fel, csaknem hátratartá. Haja ősz és rövid, bajusza még jóformán fekete, s nyirett íve alatt látni hagyá vastag ajkait, miket gőg és megvetés előre nyomott. Álla és orra erős, durva metszetű; szemei kissé kancsalok; s tekintetében szeszély és kajánság fejezi ki magát. Ha mosolyog, hideg gúnyba öltözik képe, s ragyogó fogai különös ellentétet adnak sötét bőréhez, mit felül rövid fehér haj szegélyez. A főispán arcza általában visszataszító, de egyike azoknak, melyeken az egyéniség, s főjellemvonások ki vannak nyomva. Főleg büszkeséget, merész elszántságot, s hajthatlan akaraterőt fejezett az ki. Azért költé minden megközelítőben ama szertelen visszatartózkodást, ama félelmet, s fogult alázatot, de olykor daczot is, miket a kevély jellem rendesen elő szokott idézni.

Szalárdy György mint családnyavalyát öröklé a nagyravágyást. Ősei, kikről mindent tudott, előbb külpolitikának, Zápolya óta az udvar érdekében szolgáltak, de egy-egy pazar utód, vagy fényelgő özvegy, mindig eret vágott a bőház kincsein, s így a család sorsa fel, s alábukdácsolt, a nélkül, hogy a magasabb dynastiába léphetne, vagy elszegényednék. György nagyapja, Iván úr, új alapot tervezett a család jövőjének; s végrendeletének első pontjában meghagyá, hogy fia, az öröklött tőkével kereskedést űzzön, s minden áron pénzt és vagyont szaporítva, grófságot szerezzen, elsőszülötti örökösödést eszközölvén szerzeményeiben. A második pont majoresco unokáját kötelezé le, hogy oly királyi hivatalt keressen, mely sokat hoz, de költséggel nem jár, s törekedjék milliomos házba házasodni; mit, ha nemzetet nem nézend, s polgárosztályt keres, könnyen elérhet. A harmadik pontban unokája fiát jelelé ki a földi üdvre, melyben saját hamva is megdicsőülend. Ő harmadik ivadék lesz úgymond, a család grófi koronája alatt. Nevéről már le fogott veszni az új szag; de e mellett három fukar ős szerzeményeit, s egy milliomos anyai hozományt fog élvezni. Házasodjék az első magyar házak egyikébe, mit, ha vagyont nem néz, s szépséget nem keres, könnyen elérhet, s akkor vegyen igénybe pénzt, befolyást, minden eszközöket zászlós úrrá lenni.

A végrendelet első pontját, Barnabás úr, mint kém és zabszállító, csak annyiban nem teljesíté, hogy hivatalt viselt, de olyat, mely keveset hoz és sok költségbe kerül. Egyébiránt a pont második részét, azaz a milliomos leányt elhagyván, a harmadik pontba átvágott, azaz nagy családbeli leánynyal nősült, ki mindenéből kipusztította, vagy pusztítni segélte; örököseül pedig, mint a Márk úr irgalomintézeténél megtudtuk, egy pálinkaárúsnő fiát vette maga alá. Mi a végrendelet harmadik pontját illeti, Lajos úrfi aligha elüti a zászlós uraságot, ámbár szájas hazafiságon, és így alapos a b c-én kezdé; de ha elütné is, Iván úr hamva meg nem dicsőülhet benne, mert ő nem az ős Szalárdy, hanem isten tudja minő keresetlen vérből származék… Így rántja sokszor keresztül, sőt plane nullificálja a tervező dédek számvetését a nyúllábas ivadék.

György úr, mint már valahol említve van, utazási után, a birodalmi fővárosban, a magyar cancellariánál alkalmazá magát. Itten meggyőződék, mennyivel nehezebb a fővilágban, saját körének elsejévé lenni, mint magyar vidéken, hol öt csengettyűs ló, egy vörös guba kieszközli azt. Meggyőződék továbbá, mily gyakorlati alapon épült azon állítás, mit rhetor korában mint propositio majort tanula, hogy qui vult imperare, debet obedire, azaz: ki uralgani vágy, görbednie kell. Őt mint jelentéstelen ujonczot mindenki lenézte, vagy legjobb esetben közönynyel mellőzé, de sokszor és nem mindig éles elmefuttatások paripája is lőn. Mind ez igen sérté gőgjét, de látva, hogy a verseny és szerepféltés surlódó érdekei közt csak kigyóügyességgel lehet feljebb csúszni: dacz és torlás helyett hajladozó és hizelgő lőn, hogy aztán az alábbiakkal fensőségét viszont éreztesse, mint az a bürokratiában rendesen történik. Mind e mellett sem boldogulhat vala, ha ama tartományi csillagkeresztes herczegnő látogathatlan estvélyein ki nem tünteti magát, azaz birtoka, s anyagi bősége illő tudományul nem vétetik. György úr belátva, hogy a herczegnő özvegy unokahugán kívül nincs más lépcső, melyen hamarjában felkapaszkodhassék: jónak látá a nagyapai végrendelet reá vonatkozó parancsát tisztelettel félretévén, milliomos filisterné helyett őt venni nőül. Mindent, mit bira, hivatalt, czímet és rendjelt e leányágon kapott, s azt joggal úgy nézhette, mint menyasszonyi hozományt. Mielőtt azonban apjának ráhagyott kötelességét teljesítné, azaz gróffá lehetne, a kormány változék. Egy lelkes lengyel nő szelleme kezdett befolyást gyakorolni, ki az új korlátnok neje volt; s György úr pártfogója, a tartományi herczegnő egész pártjával háttérbe esvén, előmenetére többé mit sem tehetett; sőt megtartásáért is egy leánykori társnőjének kelle hizelegnie, ki, mint ő, tábornok neje volt, csakhogy nem özvegy, s a közelebbi kormánycserében befolyáshoz jutott. Ezen szolgálatokért György úr lovagias kötelességének tartá neje és a herczegnő szeszélyeit betöltni; s lőn belőle hiú fénykergető, mire különben is nagy hajlama volt. Későbben, a kormány újabb fázisaiban, ismét nemtőt kapott egy töredékben, s növő bajai közt folyvást a grófi rang reménye biztatá.

Egyébiránt ezen viszonyok, s azoknak hatása adtak irányt s megalakulást egész jellemének. Irigy és alázatos lőn a felsőbbek iránt, követelő és gőgös a kisebbek ellen; szeszélyrab magának, kényúr házában, méltánytalan s mitsem tevő embereiért; s értéki fokozatos sülyedése miatt éles ellensége a pénzuraságnak, mely most hazánkban a születési aristokratia fölé oly félelmesen kezdi erejét csúsztatni.

Különben következetes, elszánt, hajthatlan, s maga nemében tökélyesen bevégzett jellem.

Beléptekor Lőbl Simont egypár kézbókkal felületesen üdvözlé, s kinálás nélkül leült a legelőkelőbb helyre, gúnyszemet vetve a tőzsérre, minőt arra szokás, kit az ember gyűlöl, de nem kerülhet.

Lőbl lekapá chenillen sipkáját, felkelt helyéből, mélyen meghajolt, s bár Czecziliától még háborodva volt, szelid és alázatos képet mutata, mert annyi haszon, mennyit a főispántól összesen lopott, mindezt megérdemlé.

– Ha készen van Lőbl, végezzünk, kezdé komolyan György úr, mialatt boszúsan csapá el az orrára ült legyet, mintegy tudatva, hogy nem szokott legyekkel lakni.

– Jegyzeteim készek, kegyelmes uram, szólt mosolyogva Lőbl, de e mosolyban, ama kaján tekintetre felelet rejlék, mely mondani látszék: gúnyolj csak; körmeim közt vagy.

– Csak fogjon hozzá, mondá a főispán, kicsinylő közönynyel, de alsó ajkát előre nyomá a megvetés, miből kitűnt, hogy a felelő mosolyt elérté.

– Mielőtt a számvetést kezdeném, tudnom kell, mit végzett excellentiád, Márk úr megnemesítése ügyében? mert ő követeli tőlem, hogy tízezer pengőt számítsak be részéről excellentiádnak, mint a mennyi hasznát körülbelől a kutyabőrnek vehette volna; s mint a mennyi kárpótló díjt szolgálataért, azon esetre, ha nemességét nem eszközlené, excellentiádtól kialkudott.

Vámos a fabódéban e szavakat aláhuzatá.

– Minő szolgálat? micsoda alku? kérdezé a főispán hideg, megütköző hangon, de arczán meghalaványult a változó sárgaság, elárulva a titkos haragot, mit Márk pletykasága ingerelt… velem nem áll senki alkuban; folytatá szilárdul, mint házi orvosom, megnyeré grófném elismerő kegyét. Annak kérelmére igértem, hogy teendek egymit sorsáért… Egyébiránt a kutyabőr árát nincs többé oka követelni. S a hivatalos hirlap közelebbi számát nyujtá Lőblnek, hol a kinevezések rovatában következő czikk állott: «Orvos D. Márk urat, a párisi, német, magyar és több természetvizsgáló társulatok kitünő tagját, szülészmestert, és ritka gyógysikerről hirhedt férfiut, ki huzamosb időre saját költségén ingyen kórházat, és kisdedóvót alapított: a szenvedő emberiség érdekében bebizonyult érdemeiért, s az orvostan elővitelében kimutatott tudományos szorgalom tekintetéből, ő cs. kir. apostoli felsége méltóztatott nemesi oklevéllel kegyelmesen megajándékozni.»

Lőbl még tovább kezében tartá a hirlapot. Egy czikket olvasott abból némán, mely a fentebbit közvetlenül megelőzé. Aztán arczát ünnepélyes tettetésbe szedvén, kezét egymásba dörzsölé, hogy ujján a briliánt pogácsa szerteszét villogott; s rókaalázattal félhangon susogá:

– Excellentiád nem is adna alkalmat grófi rangját megüdvözleni, ha az ember véletlenül lapból nem olvasná; de hódoló álarcza alúl kifityegett a hivatalos káröröm, mely szavait ilyformán értelmezé: elkéstél jó bolond; ha én lefőztelek, grófkodhatol kopott fringiáddal… Miután hát a kutyabőrrel bajunk nincs, folytatá Lőbl, Márk úr részéről csak azon kétrendű nyugtatóval fogok számolni, melyet a kegyelmes gróf, és grófnő utalványára neki kifizettem, hozzá értve azon száz aranynyi csekély összeget, mit Lajos úrfi… vagyis ifjú gróf váltójára közelebbi gyógyításaért az orvosnak adtam.

– Kezdje elején, s időszak szerint menjünk a pontokon, nálam akként vannak sorozatba véve; mondá a meggrófiasult György úr, miközben tárczájából egy rövidke, de számokban bővelkedő jegyzetet kivőn.

Lőbl bezárta a szobaajtót, orrára illeszté hajszálaczélba foglalt szemüvegét; s a csomagból kivett számjegyzéket kezdé olvasni, minden pont után gróf Szalárdyra tekintvén szemüvege felett, jóváhagyást, vagy észrevételt várva az egyes tételeknél:

– Nagyméltóságu gróf Szalárdy György főispán, és kir. tanácsos, nemkülönben szt. István kiskeresztes vitézének, Lőbl Simon pesti becsületes izraelitánál tett, s fizetetlen adósságai:

1. két ezer arany, miket a grófnő, Lajos úrfi születési ajándékaul rendelt Márk orvos úrnak lefizetni, s mik az első computusba azon oknál fogva nem iktattattak be, mivel még akkor a grófné nem akarta excellentiáddal tudatni.

Ez azon díj vala, mit a nagyreménységű rongyok elszülésekor a pálinkaárusnő becsempészett fiáért csipett fel dr. Márk.

– 2. A mellék örökülés előtt nálam tett összes adósság 240,000 p. forint.

– Nem foghatom meg, hogy jöhet e pont számadásba, holott 40,000 termesztmény, és lábas jószágok árával rovaték le abból; 200,000 értékben pedig kilencz év előtt átbocsátám ős uradalmim kettejét, miknek ön, habár nevem alatt, birtokában van, s jövedelmét húzza.

– Tán feledé excellentiád, s ha igen, ime az átadó okirat, hogy biztosítá az átvett javak száztóli hatos jövedelmét. Tiszteim számadásait saját kormányzója vizsgáltatá meg, s azokból kisül, hogy bevételem néha öt, néha ötödfél kamatra rugott. Az innen kilencz év folytában eredt, megtérítendő hiányzék: 11,500 p. forint. S e tekintetből hozaték combinátióba az ó adósság… Ha kétkedik excellentiád, itt vannak a számadási kivonatok, kormányzója aláirásával; s egy harmincz fontnyi papircsomót nyujta át.

Gróf Szalárdy visszataszitá azt; s a pamlag vánkosáról odébb vetve egy csomó zsiros gyapju-mutatványt, helyét megtörlé, hogy rákönyökölhessen. Aztán egy száraz cabanára gyújtott szivartárczájából. Lehet folytatni; utasítá Lőblt szokott kicsinyléssel.

– 3. Márk úrnak fizettem a melléköröködés után excellentiád rendeletére 20,000 p. forintot.

– Fájdalom; mondá mintegy magának a főispán.

– Ki az embernek 25–30,000 évi jövedelmet ad kezébe, annak oly potom ajándék, alig több napszámosi borravalónál.

Vámos a bódéban aláhuzást inte az esküdtnek, mint minden haszonvehető igéknél.

Lőbl huzamosan nézett szemüvegén felül észrevétel után; de a gróf hallatlanná tevé tolakodó szavát, szivarfüsttel rejtve el arczain a sárgitó haragot, azon bántó meggyőződés miatt, hogy zsidó szövetségben semmi titok nincs, sőt oly rejtelmek is fecsegésbe jőnek, miket sem meghatározni, sem annál inkább bizonyítani nem lehet.

Lőbl tovább olvasott.

– 4. Ennek négy évi hátramaradt kamata, száztól tizenkettejével: 9,600.

– Akkor nyolcz kamatra igérteték e pénz: mondá foga közül György gróf, lenézve félszemmel a köhentést színlő uzsorást.

– Igen, azon feltét alatt, ha pénzemhez egy év alatt visszajuthatok. De csak nem kivánja nagyméltóságod a zsidókat á la Pharao sanyarni, hogy tőkéjét évtizedekig követelje nyolcz kamaton magánál heverni. Kivált most már, midőn a váltótörvény, mint József eleinket, kiszabadított a rabjáromból. A gróf (e czim jól esék a főispánnak), magasabb ponton áll, de magasb lelkű is, hogysem egy zsidó írgalmát igénybe vehetné; hiszen váltót adott a kérdéses kamatról.

– Tudom, mondá a főispán, miközben irtózattal vonult odább a szennyes ingtől, mely a kanapé alul lábaig nyujtózott. Csak saját jellemére akarám Lőblt emlékeztetni, mert egy év alatti visszafizetésről, a kamatláb megállításakor szó sem volt.

A tőzsér nehányat köhintett, melylyel magát becstelenülésnél rendesen fedezte, s mely neki a tétlen megvetéssel büntetendő gentelmaneknél szép tőkéket hozott. Aztán olvasá:

– 5. Különféle pincze- és konyhaszállítmányok külföldről, mik az utolsó négy évben fizetetlenül maradtak 9600 p. frt.

– Jegyzetemben csak 8000 áll; monda Szalárdy, a kezében tartott papirra tekintve.

– Azon ezerhatszáz értékű küldemény nincs tán beszámolva, mely nyolczszáz negyvenben, a bécsi szállitásnál Dunába merült. Pezsgő és más külhoni borok, szeszek, saftok, olajok, eczetek, mustár, tengeri halak, rákok s több efféle. Emlékezik excellentiád, midőn oly rögtön tőn újabb megrendelést, de a tisztújítószék aztán kedvére ütött ki… Nem remélném, hogy a vakeset kárát törvény ellen nyakamba kivánná sózni; holott casus nocet domino.

– Ez maig sincs hitelesen bebizonyítva.

– A bécsi harminczadkönyv kivonatát még azon évben leküldém excellentiádnak. Ha elveszett, párban ime itt van, melyből kitűnik, miszerint a szállítmány ugyanazon czikkekben ismételtetett.

– Az nem többet bizonyít, mint hogy czimem alatt vámmentesítteték a másoktól elfogyasztott első hozomány.

– Tanúiratokat is küldék, mik a megrendelt ládák elsülyedését igazolják – felelé sanda szemmel Lőbl, a nélkül, hogy jogot venne az alacsony csempészgyanúért megneheztelni.

– Azt hiszem Lőbl, azon ládák az akkortájban vajudott, de születése előtt megidétlenült emanczipáczio keresztelőjére előlegeztettek.

– Nem, kegyelmes uram; mi minden illető bábát és keresztkomát készpénzzel szoktunk fizetni – viszonzá a tőzsér előkelő mosolylyal, feledve, hogy a becstelenítő kétely ismételteték.

– Tovább, tovább, – utasítá Szalárdy, nem akarva oly csekély összegért ingerültebb surlodásba jőni a horgas körmű hébermágnással, kit bár mélyen gyűlölt, mig körme közt van (pedig mindvégig ott marad), szeszélyétől telhetőleg kimélni tartozék.

Lőbl folytatá:

– 6. Ezen szállítmányok időarányú kamata száztól tizennyolczczal: 1728 p. frt.

– Hisz a negyedik pont alatt csak tizenkét száztólit követelt.

– Jaj, kérem alássan, az régibb adósságra szól, midőn excellentiád hitele még jó lábon állt, de bizony most már egy kis lábcsúzt kapott; s csak nem követeli, hogy oly háznak, mely négy év óta fizetéseit megszünteté, tizennyolcznál olcsóbb kamatra hitelezzek. Ez kegyelem lenne, azt pedig mágnás, ha épen ma lett volna is azzá, zsidótól nem fogadhat el.

Szalárdy ajkába harapott a szemtelen szómerény miatt, s hátat fordíta a pamlagvégnek, hogy ne lássa a neveletlen pénzaristokratát, ki új fensőségét oly nyersen gyakorolja a felette állókon… Lőbl sértő közönynyel folytatá:

– 7. A kegyelmes grófnő utóbbi rendeletére: konstantinápolyi shawlok, boroszlói és schweiczi csipkék, indiai tollak, lyoni selymek, külországi bársony- és kasemirkelmék stb., stb., 10200 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 8. Ugyanannak párisi illatszerek, öltözékeszközök, divatárúk, kilencz tánczöltöny, keztyűk, czipők stb. 1356 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 9. Ugyanannak melegégalji növények, négy darab persaszőnyeg, különnemű becses régiségek, érczöntvények, norinbergi díszművek, majmok papagályok s több apróság: 17500 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 10. Az ezüstnek és ékszereknek csak vámja és portója jő számadásba, mert azokat személyesen rendeli meg és fizeti ki a grófnő, párisi kirándulásaiban. Tehát a fizetetlen vám és portó összesen: 2161 p. frt.

Semmi észrevétel.

– 11. Ugyancsak a grófnő részére vétetett négy angol hintós ló: 3000 p. frt.

– Ezret sem értek – megjegyzé kedvetlenűl Szalárdy.

– Hitelbe az is jó – válaszolá alázatos gúnynyal a kopasztó; s a főispán pirulva némult el, hogy ily lelketlen pénzfaló fulánkjait viselnie kell.

– 12. Excellentiád számára egy angol csődör, fegyverek, úri és cseléd formaruhák Bécsből, amerikai szivarok, bécsi lószerszámok stb. stb. 8075 p. frt.

– 13. Lajos úr… akarám mondani az ifjú grófnak… kérem átosan, midőn e jegyzék készült, még nem vala gróf; innen a tévedés. Tehát az ifjú grófnak excellentiád jóváhagyása mellett, külön hozatmányok a jegyzékek szerint: 3956 p. frt.

14. E fizetetlen bizományoknak időarányos kamata, tizennyolczával, összesen tészen 15900 p. frtot.

– Ez mégis szörnyűség, kitört a főispán, e bőrnyúzó telhetetlenségén. Annyira egy aristokrata sem élt vissza hatalmával, mint a pénz. A zsidó- és mórüldöző spanyolszak, az inquisitió, a velenczei tizek, a népsanyaró római patricz, mind semmi aránylag azon kínzó és fosztogató kihágásokhoz, mit a magyar uzsorások klubja kényszerítő körülményeink közt törvény mellett és szerint büntelenül űz és feljebb rugtat.

– Ugyan ne fillérkedjék excellentiád, esék szavába malitiős phlegmával Lőbl, vérszemet kapva a fentebbi letorkolások sikere után. Azt véli talán a gróf, hogy én olyan kapaszkodó nyalócz vagyok, ki elég hiú és ostoba szerencseül venni, ha magas uraknak ingyen szolgálhat?… Ugyan mit mondana a világ, ha megtudná, hogy ily magas ház még az étel és ruházat árával is zsidónak tartozik, ki azt évek előtt fizette ki. S mégis nem elég, hogy a krajczárokat sehol sem számítom… Még forintjaimból is engedjek? vagy épen százaim-ezreimet hagyjam leróni… Ily bolondító gombát nem ettem. Én parancsváró szolga és gép vagyok… Gép és eszköz a világ folyamában… de önmagamért. Én szeretem magamat jobban mint mást. Szeretem mélyen, elszánva, csábíthatlanul. Szeretem önző ösztönnel, mások kárán s a törekvés minden bűnével, mi a bitón innen esik. Nekem tőkém van s azt akarom, fogom növelni minden szent és szentségtelen úton a végtelenig. El kell érnünk, hogy uralkodjék önökön a zsidó ivadék, melynek bujdosó elein sokáig uralkodtak önök.

Ezen epés, ingerült eszméket oly hidegen, oly alázott modorral mondta el Lőbl, hogy a főispán megborzadt. E kincsgyűjtő sárkány kimutatá foga fehérét, s oly gyáva téren mutatá azt, egy vonagló áldozat előtt, ki már erőtlen lábakon, bukáshoz közel, fentartó kezére szorulva hozzá támaszkodik, hogy a súlyegyent, ha még lehet, el ne veszítse. És ő ördögien reá vigyorog, hogy az áldozat ne merjen hozzá menekülni. És e vigyorgás oly hideg, oly merev és nyugodt, mint lenne a tűz, ha megfagyhatna.

A főispán irtózattal látá, miszerint az uzsorás kényurak ép oly tökélyre fejtik szakkörükben a tettető alaktant, mint más diplomaták. Éltében sok zavart, sok szorongó kedélyt és órát idéztek már reá a túlköltő fényszenv kicsapongásai; de soha oly megrázó bánat, oly csüggeteg és komoly önvád lelkére nem merült, mint most, midőn szemei kezdtek felnyílni. Eddig egyik kölcsönből fedé a másikat; házi szükségeit tőzsérhez utalványozá, s kész jövedelméből elszórta magát napi és évszaki mulatságai közt. Csak most, midőn a halasztgatott végszámvetésre összeszerkezé jegyzékét, szörnyedt el, mennyire sülyedt érzéki fekvében, mennyire lehetetlen a felvett modort folytatni. Ez már magában leverő vala, s most Lőbl kitöréseiből kezdett meggyőződni, ki az, kinek körmei között nyakig van; mennyire más, mint a külső kéreg, a görbedő, igénytelen álarcz, melyet ő ismert; mennyire más e rőfös és firneiszos vagy caviarszagú s váltóval béllelt haute-volée, a hiba mellett is, még sokban gyöngéd s lovagias aristokratiánál; mennyire nem várhatja e vérszopó vámpirtól, hogy kimélettel legyen sorsa elrendezésiben. Hogy azonban ügyét rosszabbá ne tegye s a kivihetőnél kevesebbre ne szorítsa magát, elnyelte Lőbl gorombaságát. Közönyös nyugalom alá takarta a háborgó gőgöt s szótalan arczán legkisebb jelke sem vonult keresztül azon árnyon kívül, mit a szivar vastagabb füstje rávetett.

Lőbl elbámult e kicsinylő hidegségen. El kellett ismernie, hogy az ó aristokratia gőgben, tettetésben is nemesebb ujdonsült klubbjoknál, melynek pedig ezekben áll egyik főerénye.

Szünet következék.

Végre Lőbl, türelmét vesztve a főispán komoly és vágásban maradt kedélyén, ingerülve kérdé:

– Tehát folytassam?

– A mint tetszik – mondá a főispán egykedvűen, miközben második szivart gyújta meg, hogy a szoba szagát ne érezze.

Lőbl folytatá:

– 15. Most legújabban az új etablissementhoz bécsi butorok és függönyzet, párisi tükrök, lámpák, vilárok, két divatos brougham, egy kalesz, négy lószerszám ezüstre, csehüveg-szállítmány, vegwood és csehporczellán, servicek, mind excellentiád czímerével s grófi koronával jegyezve: 18,750 p. frt. Meglehet, az összeg valamivel többre is fog rúgni, ha sietségemben egymi csekélységet tán kifeledtem. Némely részt innen a debreczeni vásárról spediroztam excellentiádhoz. Elébb nem érkezheték. Csak félév előtt vevém parancsát és rajzait, midőn bizonyos reményt kapott, hogy gróffá emeltetik.

A főispán észrevétel nélkül hagyá e pontot. Arcza némileg felderült, gondolata elmélyedt, a grófi czím üdvét látszék élvezni.

– Itt vége a házi költség rovatának, mely tizenöt pontok alatt tészen összesen 133,326 p. frtot és 2000 aranyat; hozzáadva az ifjú gróf közelebbi gyógyításaért Márk úrnak fizetett száz aranyat – mondá hivatalos közönynyel a tőzsér, miután a fentebbi pontra ellenvetés nem téteték; s szemüvege felett feleletért nézett, de a főispán folyvást háttal ült feléje.

E számadásból, sok több között két főtanúság van. Egyik azon szomorító magyar gazdálkodás, miszerint negyvenezer p. jövedelmű földbirtokos négy év alatt csupán külhoni fényűző czikkekre annyi adósságot tud csinálni, a mellett, hogy bevételét másfelől egy fillérig elkölti, s miszerint a fokonkinti merülés intő veszélyében is a helyett, hogy észre éberülve megrántaná a gyeplőt a mélység előtt, könnyelműen rohan az üres czím s fárasztó csillogás szirénei közé. Másik tanúság az, hogy ki a Shakespeare és Sue Shylockját és Jaques Ferrandját meghaladó magyarhoni uzsorások torkába esik, annak idejében okvetlenül el fog nyeletni, mint Jónás elnyeletett a haltól, hacsak késnek késével (azaz lemondó határozattal) ki nem vágja magát, míg keze mozoghat…

– Mielőtt a másik rovathoz fognánk, az elsorolt pontokra nézve közleni akarom tervemet. Százezret alakítsunk kölcsöntőkévé s tőle, míg leszállítom, ajánlok száztóli nyolczat. A felül rugó összeget pedig kifizetem jelenleg, ha tetszik honi részvényekkel – mondá gróf Szalárdy Lőblhez fordulva, s szemén és összevont homlokán bizonyos fanyar nyugtalanság látszék elvonulni, mely epés egyéneknél izgatottság jele s a kitörő szeszélyt szokta megelőzni.

Lőbl azon hideg haragúak közé tartozék, kik soká engedik megmozgatni kői nyugalmukat, de ha egyszer felingerültek, sokáig higgadnak le, s mosolygó arczczal tudnak gyilkosságig menni. Seprős vére felkavarodott az elébbi lázadásban s szinte égett az alkalomért, goromba lehetni a körme közt vonagló nemesen, kinek faja előtt, minden értéki súlya mellett is, kényszerű háttérbe vonulni az uzsorás klub. Azért gyönyörgve élvezé adósa arczán az érdekeltséget, mely sokkal jobban lázít és rongál, mint a kaján gúny. Sóvár boszú- és ártvágygyal nézte az átváltozott arczot, mint egy fizetetlen váltót, mely ellenségét kezébe adja.

– Mi a száztóli nyolczat illeti, mondá hivatalos idegenséggel, csodálnom kell excellentiád idylli fogalmát, miszerint egész naivsággal tud tőlem ilyesmit várni. Valóban a költők meséire emlékeztet, midőn még öt-hat ember vala a földön s Ábel csak azért is átadta Kainnak kecskéje húsát, hogy bőréből lábtyűt csináljon magának… Ma több hasznát veszszük a kecskének. Ritka, s mint a zsibvásári koszperd, divatvesztett czikk ma már az irósvajszivű, vagy inkább romlott májú philantrop, ki birkáit meg hagyja nyírni az éhesnek s mézes karddal harczol ellenei ellen. Részemről legalább nem tartozom ezen sóhajtó vitézek kegyes táborába. Azon egészséges alapelv nyomán: inkább én, mint más, többet akarok kapni, mint adni; s hol kilátásom csökken, bizalmam is illőn megvékonyodik. Excellentiádnak nem lehet panasza. Annak idejében méltányos valék: de természetesen, a mint excellentiád lejebb-lejebb ment, én feljebb-feljebb jöttem. Míg biztos hitele volt s pontosan fizetett, tizenkét perczentre mindig kölcsönzék. Négy évtől, mióta akadozni kezdett, tizennyolczra csaptam, s most, midőn a hitelalap ide s tova végkép kimerülend és csak perre, patvarra nyílik reménység, huszonnégyre adnám, ha adni akarnám, de úgy sem adhatom, mert magamnak is szükségem lesz reá. Minek okáért excellentiádnál lévő minden tőkéimet ezennel felmondom; egész alázattal megjegyezvén, hogy a lefizethetési határnapig huszonnégy perczentet előre tegyen le, vagy váltó által biztosítson; mit annál hajlandóbb lehet teljesítni, mert ha tartozását betábláztatom, huszonnégyre sem fog mástól kölcsönt kapni, s akkor veszve lesz; ha pedig rögtön perbe fognám, csőd alá jöend, s akkor már veszve van.

A főispán haragos csodálattal nézett Lőblre. Meztelenül egész undokságban állt előtte az álarczaiból kivetkőzött nyervágy. A tőzsér, ki kalandos ifjú korában, viszonyaiba tolá, fészkelé magát, szolgálata kezdetén szegény, szerény és kegykereső hajhász szerepét játszá; ki később, mióta szárnyára kelt s első örökét átvette, folyvást ügynöke, támasza, tartalékforrása volt, ki minden bajt, zavart, véletlen esetet kiegyenlíte s nélkülözhetlen szükséggé és szokássá érlelé magát; ki pénzügyeit pontosan ragaszkodó hévvel s szolgai alázattal vezeté, ki az értéki sülyedtség örvényéhez vitte, vagy jutni segélte; s kiben mint dúsban, most, a fordulat szorongó pontján, próbált hűségre számíta: hitlenül elhagyá. Elhagyá őt, ki úgy nevelteték, hogy pénzügyeiben halálig vezetőt, vagy legalább támot szükségeljen. Élesen bántá gőgjét azon nyilt vakmerőség, miszerint zsarnoka, fertelmes tetténél, szemébe nevet; mitsem titkolva alacsony örömét, hogy a kizsákmányolt jótevőt tönkre juttatja. Bántá a vastag hálátlanság, mely saját osztályában ily csömörletes nyerseséggel mégsem gyakoroltatik. De mind e mellékkeserűségeknél bántóbb volt önsorsa: a zavar, szégyen s menekvési lehetetlenség, mely abban mutatkozék. Mit mond a világ, mit teend családja, melyet a csapás véletlenül ér?… Hát még a rangszomj s imádtatás ösztöne? Most, midőn a fenhéjázó végrendelet betölt, midőn az ősöktől leszármazott vágy és áhitat teljesülve van, midőn a család meggrófula s ezen földi üdv fényes élvezetéhez elkészült… kell megbuknia. Mennyi gúny, mennyi ellenszenv fog reá támadni, mit eddig tekintélye tartott álarcz alatt; mennyi kárélvező tomboland felette, kiket eddig kevélyen mellőzött s kik miatta mellőzve voltak; mint kell a nagy világból, gyönyör és csillogás nélkül s talán szükség és nyomorban gyalázatával egy látogatlan zugba zárkóznia!… Mind ez együttvéve prózaiabb jövendő, mintsem egy hiú fénykóros gyáva lelkét pillanatig le ne roskasztaná… Lőbl szavain oly örömest kétkedett volna; oly szívesen engedte volna méltóságát e tréfával sérteni, megalacsonyítani; de nem úgy kezdé ismerni őt, hogy nyilatkozatát komolynak ne higyje.

Azonban nem akará magát elárulni, s könnyeden ellensége kezébe vetni. Visszavevé a szokott kőarczot, mely egy pillanatig magára ölté a szív érzelmeit. Üléséből felkelt s vele az oly hajthatlan dacz. Néhányat lépe s Lőbl előtt megállt. Aztán vevé barna békateknő lorgnettjét s mellén keresztbefont karokkal, némán, átszegzőleg nézte őt, mint valamely ismeretlen szörnyet.

A gyakorlott gonosztevő fel sem vevé azt, hanem hidegvérrel, remegés nélküli, nyugodt, biztos hangon folytatá:

– A mi pedig a részvényekkeli fizetést illeti, sajnálom, hogy excellentiád magas kivánatait nem teljesíthetem, de nekem magyar részvény nem kell.

– Hogyan? kezdé bámulva a főispán, hiszen saját maga Lőbl, ékesszóló hévvel, erővel árulá szerteszét a középponti vasutrészvényeket, s adósságom utóbbi átvételénél nyakamba is tolt harminczezer pengő forint árút.

– Az nem egyéb volt börze-nyerészetnél. A kezemre játszott részvényeket eladám, többnyire adósaimnak, midőn legmagasabban álltak, hogy feleim olcsón visszakapdossák a szorult magyartól, ha majd a részletnapok jőnek s fizetni nem tud. A mint hogy excellentiád is eladta azokat egyik hajhászomnak harmad veszteséggel. Különben mit forgassak én pénzt vaspályában, mely előbb-utóbb versenyt állít elő a magyar pénzpiaczon; holott kölcsön útján harmincz, negyven, hatvan perczentig kereskedhetem tőkémmel a törvények védelme alatt?

A főispán csodálata folyton nőtt e szemtelen tőketulajdonos jellemén, ki már nem is tartá érdemesnek szívredőit a vérevett ellenség előtt takarni; sőt gyönyört keresett abban, hogy önzési szennyével csömört okozzon.

– Hát a gőzhajó- s állóhídrészvények? – kérdé mintegy alkalmat adva a további önismertetésre.

– A híd pihen s gőzhajó sem kell. Jobb, ha azon kevés részvény, mi e két vállalatból magyar köröm közt van, apránként idegen kézbe vándorol. Így siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika provinciájává váljék. Pedig nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink bővebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellentiátok megtört és fogyott fajában nemzetietlen pénzaristokratiát alapítani meg… Egyébiránt nem ezeket veszem, honi részvények nevezete alatt; hanem azon korszerű s ránk nézve nyakszegő ipar- s kereseti vállalatok papirosait, miket egy eszénjáró nyakas töredék, socialis mozgalmak útján lerak és szaporít; mindenikében akadálykövet téve kerekünk alá, s mindenikével ásító veszélyt toldva be; hasonlag az egyetlen serény fecskendőhöz, mely az égő faluban minden kigyúlt lyukat törekszik befojtni. Mint minők ipar- és gyáregylet, czukor és kereskedelmi társaság stb. Ezektől irtózik, ezek vesztére tör velem együtt minden becsületes zsidó, sőt máshitű kereskedők is, kiknek csak születése és pénze magyar, de nyelve és érzelme idegen. Nézzen körül excellentiád ezen társulatok részvényjegyzékében, mily jelentéstelen arányban van érdekelve a kereskedőség, kivált zsidóság, a nemes osztályhoz képest. Csak azok szegődnek látszatból azokhoz, kiknek vagy egyéni érdeke kifizeti magát, vagy befolyás útján alkalmat lesnek azon vállalatok megbuktatásához… De hogyan is lehetne máskép? Van esze az embernek, hogy nem húzza orránál fogva piaczra a vetélytársakat s nem dédelgeti fel saját pénzén gyűlölt ellenét, hogy végre nyereségiben osztozzék.

Különösen mi magyarzsidók vagy zsidómagyarok, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, csak nem rakhatjuk az alap közé idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház felépült, salonjainkat elfoglalja s minket kiszorítson?! Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni, betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit, a nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe. Más nemzeteknél nem sikerült ez élelmes fajunknak, itt meg kell ragadnunk az alkalmat. Midőn pénz lett az uralkodó eszme s a világtörekvés anyagi irányt vőn: Angolhon lordjai rögtön az ipar és kereskedés terére fordíták minden erejöket. Ott a nemzeti előlátás, szorgalom, éber vigyázat elkapkodott, felhasznált minden tért és alkalmat, a nemesség kezére keríte pénz- és iparpiaczot, elragadozá orrunk elől a jószagú pecsenyét s nem engedé semmi kövér zsákmányba akasztani csempész körmeinket, hogy aztán ellephettük volna mint a féreg, mígnem minden jobb ízlésű ember visszaborzad s eltávolodik tőle, nekünk hagyva az egész martalékot. Tehát Anglia kijátszá kezünkből a jellemünkhöz illő időszakot. Ott a nemesség pénzt szerze magának s úr maradt, a zsidónak koppant a szeme s ostobább népet kelle keresnie, hol nyakára üljön az országnak s felépítvén Izrael hatalmát, élvezzen és uralkodjék dologtalanúl… Frankhonban e tekintetben kevesebb akadálylyal lehetett volna az új nemességbe becsúsznunk s játszani a szerepet, melyet ma pénz oszt. Ott az ó nemesség, politikai fordulatok miatt megtörve, kedvét, befolyását vesztve, a st. germaini kalitkába zárta magát mint beteg oroszlán. De Frankhonban nem a nemesség teszi és vezérli a nemzetet. Ott harminczhárom millió büdös keresztényben egy nyelv, egy érzelem, egy érdek, mely maga rontja vagy maga építi dolgait s idegen kanalat nem hágy fazekában kavarni. Ott felépült a pénzuraság királyszéke, hírünk, befolyásunk nélkül. Legfeljebb aprószeresi napszámot végzett körüle a zsidóság. A franczia korszak meghódolt a pénznek, sülyed és nyerészkedik, felölté jellemünket, a nélkül, hogy gázsijában osztoznék velünk s nekünk mint nézőknek legfeljebb a tapsolás élve jut, hogy oly művészileg utánoznak bennünket… Maga átlátja excellentiád, hogy miután más népek így gondoskodnak magukról, nekünk a magyarok közé kelle hátrálnunk, miként «Kibrot-thaavától, hol eltemetteték a kiváló nép, menének eleink Haserothba és megállának Haserothban» Móz. IV. XI. 34. Megtaláljuk Gó’senföldét, hová bujdosánk. Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber conservatorium, melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy status sem engedett a speculánsoknak oly bő és könnyű nyereséget, a nélkül, hogy emberi vagy országos czélnak általok hasznot szerezne. A helybeli jellem és viszonyok egészen malmunkra dolgoznak. A magyar kormány soha sem vezérli a nemzet érdekét. Nem is akarja, de ha akarná is, hogyan tehetné? holott akármily politikai szinű egyén legyen élén, rögtön támad párt, mely, mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Soha egy nemzet se csapongott oly könnyelműen a váltakozó népkegy végletei közt, mint az excellentiátoké. Magát gróf Széchenyit, kit messiásának kiálta ki, mihelyt oly pontra állott, honnan ha népszerű maradand, többet használhat, mint az előtt, már megfeszíti. Sőt Deák Ferenczet, ki minden pártok közbálványa volt, egyetlen toaszti nem jól ejtett, vagy nem jól értelmezett kifejezéseért saját eleme gyanúba vevé. Ezt teendi többi jeleseivel is, kik még jobban napirenden vannak. De ha ezt nem is, bizonyosan megszokja, megúnja őket, közönyössé válik irántok s korán elfeledi. Azért sok jellem, sok tehetség, kényelmei közé, vagy szegény zugába vonja be magát, s elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mégis mitse használjon, minek itt legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellentiád, hogyne örülne ennek a zsidó? Nekünk olyan nép kell, mely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik. Oh az a bábel zavarja nem hiába tanít minket az ó-testamentomban…! Elébb mondám, hogy a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Most mondom, a nemzet (vagyis nemesség, mert hisz itt nemzet nincs), maga sem vezérli azt közerővel, sőt absolut többségével sem, mert minden kérdésnél pártokra oszlik, ingerült csapatokká töredezik fel, mi a sikert töri, csonkítja, elernyeszti… No, már hogy kivánja excellentiád, hogy mi Izrael hívei, azon kisded magyar pártot, mely annyi zavar és összeütköző törekvések közt, az ipar, kereskedés s több idevonatkozó üzlet rendszerét ki akarja kezeinkből vájni s a statusjövő alapjául a nemzetnek megvédni, gyarapítni és növelni, mígnem végre bennünket elüt, kituszkol s a szérüről gyepszélre szorít, mint szorított Anglia és Frankhon, hogy mondom, ezen kisded magyar pártot, magunk ellen czéljaihoz segítsük, a pénzpiaczon vetély- és osztálytársakul tolakodni eszközöket nyujtsunk, s kiadjuk a bizonyos uraságot kezünkből, mit a magyar nemesség felett, ha a dolgok maradnak, az idegen pénzaristokratia okvetlenül kivivand magának?… Ez okon nem kell nekem magyar részvény. Azt minden uton lenyomni, kellemetlenné tenni, a börzéken értékét buktatni, hitelét veszteni törekszünk, hogy az illető vállalatok menjenek tönkre, vagy silány, jelentéstelen forgalmat idézzenek elő az üzleti ágakban, a nélkül, hogy a részvényesnek hasznot, nekünk kárt okoznának. Egyébiránt efféle józan törekvéseinkben tetemesen elősegít maga az iparalapító párt, mert az excellentiád lőportermészetű faja csupa lelkesedésből is légbe röpíti dolgait, s az üstökös dédek nyírett ivadéka, azért látszik fejét olló alá adni, hogy minden lépten-nyomon egymás hajába ne kaphasson. A magyar, ha más oka nincs, nemes vetélyben is összevész s egymás törekvéseinek vet gátat, akadályt, részvétlenség, gyanú vagy ellenműködés által. Így történt a létező iparköri öt-hat egylettel is. Most gyanusítják a hengermalmot, majd a czukorgyárt, majd a gyáralapítót, külön változatban egyik a másikat, mígnem valamelyik, mely magát a többieknél jobbnak trombitálta, tíz hó alatt, legkedvezőbb évben, alaptőkéjének negyedét elveszti s a párisi börzén, a bukott házak s hitelvesztett társaságok névsorában függ… Hála Ábrahám Jehovájának, hogy így van. Dehogy veszek részvényt, hacsak azért nem, hogy a társaságot megbukni segéljem. Csak hadd szakadjon pártokra a magyar e korszükség kérdésében is, mint minden más ó és új viszonyaiban, hadd vessen tőrt, ásson vermet egymásnak, hazudtolja meg egymás ajkán az igét, kapkodja ki egymás kezéből a zászlót: addig mi szép csendesen felnövünk nyakára az új hatalommal, mint felnő az éj a vöröstányérra, mely nem maga a nap már, hanem csak felvetett képe s a gőzkörön, fény és meleg nélkül reszket… Mit mond excellentiád ezen hasonlathoz? biz a zsidót is költővé teszi a szokatlan honjellem… Ne méltóztassék kegyelmes szemeit haragba szedni, bizony mondom, nyakára növünk excellentiátoknak, a nélkül, hogy a nemzeti ipart mi fejtenők ki, vagy a kereskedést nagyszerűvé tennők, csupa pénzforgatással, váltó-csempészet s uzsora útján. Úgy, hogy ha bőven nem találkoznának ily érzékeny életuntak mint excellentiád, kik már minden álöröm és csalgyönyör ingerén túl, csak a valódi, igaz, nemes, gyöngéd, felemelő élvet igénylik s csak a vesztegető fényszomjat s kitüntető divatvezetést engedik magukon uralgni,… mi nagylelkű és szívű férfiak dolga:… halkabban domborulnának magyarnyelő tárczáink. De így se baj. Mi és feleink ezer s ezer úton körmeinkben tartjuk a pénzpiaczot, az ipart idegen gyülevész nép üzendi s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földén. Ő vezeti a czímet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz az, ha majd a magyar urak, hideg kőszobákba gyűlöngve, vagy elszigetelve, értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, mi és miként történjék? ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát s mondva rendeljük meg, vagy töröljük el a czikkeket érdekeink szerint? Ha majd összes osztályom úgy álland az összes nemességhez, mint én most excellentiád felett s úgy fittyelhet annak, mint én most excellentiádnak!… He he he! ilyen a pénzaristokratia. Nem kivánna excellentiád pénzes zsidó lenni?! Pedig nem csak komoly ügyekbe hat el feleim intéző ujja és hatalma. Mienk lesz fény, divat, kitünés. Elfoglaljuk a közhelyeket, szinházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közczélból mitsem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe. Ünnepet rendezni, kocsizni, lovagolni fogunk, hölgyeink köveket és tollat viselnek, túlragyogják excellentiátok silphidjeit s tónt adandnak a tánczvigalmakban, mik a blasirt nemességnek jobban fognak fájni, mint a közügyek véghanyatlása… Hogy tetszik excellentiádnak a népszerű nemes ifjak báljában egy héber díszhölgy, ki félórával azelőtt két garasára turót adott el s bálczipőjét alkonyatkor veszi, hogy lyukas huszasait ne lássa a varga, a czukrásznő fagylaltjára pedig alkuszik? Hogy tetszik a lóversenynél a hóditó hajhászözvegy, kinek hizott kezén szétreped a keztyű és fénylő arczhája két oldalt fityeg ki a pamela vagy clarisse kalapok alul, körnője pedig honn harisnyát foldoz s itten a hőségben kopott bársonyban ül, mely asszonyánál zálogban veszett?… Ah mi kéj az, hogy ily pozsgás, mázsaszámra mérhető haute volée váltja fel a halvány, gyöngéd, kitisztult bőrü születési aristokratiát. Mily érdekes lesz az, ha egy páholyban érdemes timármester fekteti ki fekete körmeit, másikban egy izraelita nemzetség tizenketted magával tolja ki fejeit mint kas száján a méh, közepén pedig excellentiád fajából más egyén menekül a páholyfenékre, illatszert használva a csáva- s halszag ellen, melynek tulajdonosi sem szinházat nem építenek, sem a művészekért fejeket nem törik, csak bekörmölték magukat a kikörmöltek helyére. Mily dicső lesz mindezt egykor egyedáruzni, ha a nemesb ízlés tőlünk elirtózva termeibe vonul és zárkózik, kiürítve nekünk s hajbakapó feleinknek az élv és kitünés terét és alkalmát, miket mi árcsökkentés, vagy túlfizetés útján, de mindenesetre árához, becséhez nem értve fogunk gyakorlani. Mi szép lesz aranyozott lakásainkban, függöny s ajtók fölé ötágú koronákat rakni, estélyeinkbe híni az adós notabilitásokat, s általok kamat fejében költemény, hirlapok s művészet útján divatban lenni, ragyogni, halhat…

– Ugyan míg az lenne, tegye félre Lőbl ezt a bödön caviárt, mert fejem kezd szédelegni tőle, közbeszólt a főispán követelő hivatalos hangon s lorgnettjén át, szegző pillanatot vetve a kevély tőkés csufondár ábrányainak.

Lőblt annyira kiüté sodrából e meglepő parancs, hogy a hajdan belerögzött szolgaösztön szerint, feledve új tomboló szerepét, fülönkapott és ágya alá tőn egy bödön caviárt, mely Lőbllel egy szobában hált s eddig a pamlag tőszomszédjában fülelt és bűzölt.

Lőbl ingerkedő nyilatkozatiból átláthatá gróf Szalárdy, mit várhatunk az idegen érzelmű uzsorásoktól, mily veszélyes hatalom nő azokban a nemzet nyakára. Átláthatá a vastag túlvitt önzést, mely sem vet, sem arat, csak behord, mely előtt végre megszünik nemcsak ember- s nemzetiség, hanem törvény, erkölcs s családérzelem és statusczélok s mely kicsapongásiban egyetlen korlátot ismer, a lehetetlent. Átláthatá, hogy a születési aristokratia helyébe minő aljas rabelem cserélendi magát, melynek ősei család-krónikája, rangja, századai nem lévén, de pótlani törekedve, minden szentséget fel fog áldozni, hogy kimosdva gubacs és firneisz szurokjából, pénzéhez illő díszczímekbe öltözhessék fel. Átláthatá, miként ezen elem keze közt, urasága alatt, idegen érdekek fognak felnőni, melyek temetőbe viszik a nemzetiséget, pedig miért nyereg, ha ló nincs? miért törekszenek jobbjaink, ha nem leend nemzetünk, melyért azt teszik? Átláthatá, miként az elemnek nincs több czélja, szándoka, mint az elsőséget magához ragadni, hogy a népet, jobban mint valaha volt, sanyarva, az igazgatás rendszerét eszközévé aljasítva, pénzét növelje s pénzén dölyfét, szeszélyeit elégítse ki. Átláthatá, mennyire nem mindegy az a statusra nézve, ha a pénz Péternél vagy Pálnál van, mert Péter talán tudomány, művészet, ipar, kereskedés, nép és közczélok s nemzeti fejlődés érdekében fárad és áldozik, míg Pál csak tőkéit iparkodik megszázszorosítni, hogy földet nem művelve, kézipart nem űzve, kereskedést nem emelve, dolog és szolgálat nélkül renyhén lebzseljen a status nyakán, felélvezve, kizsákmányolva, mit mások szorgalma létre hoz. Átláthatá, mily hamis nyugtatvány a váltótörvények eredményi iránt azon felületes jelige, mit sok törvényhozó papagály utánmond: «hadd hulljon a férgese», mert az uzsorások korszaka nem érlelő nap a gyümölcsöző hazán, hogy elfonnyaszsza a férges példányokat, hanem forgószél, mely érett s éretlen terméket gallyastól, fástól örvénybe sodor, hogy zsákmánynyal terhelten kavarodjék tovább a pusztult vidékről… Átláthatá, mily sülyesztő bűne a nemzetnek, e közellen idején egymás töredékivel harczolni, mily igaztalan önmaga s a közérdek ellen, ki az ipar és más korszaki mezőn erejét fogyasztó kisded pártot űzi, ki az ide vonatkozó eszmék és törekvések sikerét rontja, közönynyel dermeszti, vagy ostoba bűnnel aláássa…

De ő excellentiája mindezt nem látta át, mert a haza és szemei között vastag énje állott. Ő nem látta a törvényes rablót, ki a nemzeti szentséget szabados formákban tördeli zsebére, csak a szemtelen ujonczot, ki egy ősz méltóságra fogait meri vigyorítni. Ő csak azon boszankodék, miként bátorkodik századok óta érlelt nemes vérét felingerelni egy pór húsgép, mely tollszedni és függeni születék… miként pöffedhet rá oly jóllakott gőggel, a sülthalon leszármazott tengőcz, ki csak nemesek földéről süthet kenyeret s kinek kóbor gyomra, az ő és társai morzsáján hízott fel?… Csak azt tartá rangja alattinak, miként önti így szemébe mérgét a hálátlan szolga, ki eddig rejtezve titkon élvezett, hogy urai ne lássák a lopományt? miként tud éles gúnyt, szurós fulánkot mutatni, ki, míg csaló alkalom van, hizelg s alázkodik? mily önhitten kérkedik, a csempészett jövőben már képzetileg előre elmarkolászva s habzsolva az élvet, mit ő és osztálya netovábbnak tart s minek birtokáért élvét, munkáit zsoldba ajánlá.

– Úgy, úgy, Lőbl, mondá ellenfeléhez a fentebbi műtétel után, jobb is el nem szokni a caviár-emelgetéstől. Ki tudja, nem hazug próféta-e a korán szólalt kakas, mely zsidókirályságot jövendöl? Hátha buknak a százhuszas kamatú remények s meg talál zendülni a babyloni lant ó keserve? Frankhonban megvetés keledez már enyves faja ellen s Rothschild, mint zsidókirály, negyvenezer példány röpiratban koppadt a nép kezén. Angolhonban pedig észuraság tolúl a pénz fölé, ily keleti bölcs, mint Lőbl Simon, csak tudni fogja, hogy a közelebbi ministeriumban öt-hat irótag van…

– De nem a nemes magyar nemzetnél, hol az írók nadrágtalan páriák, közbevágott Lőbl hideg szenvedélylyel, ki a caviár körül tett szolgálattal oly véletlenül megalázta magát s kit e fensőségi csel, tizszerte mélyebb haragra gyujtott. Itt a statusjavak könyvében az ész 0-ul vétetik, melynek csak úgy van értéke, ha rend s rang hegyes 1-se, vagy szolgabók háromrét görnyedt 3-sa áll az ész előtt… De oly szokatlan is itten a független elme, hogy ha lenne egy, kettő, mely világát sötét bűneinkre vetné, magok gyanúsítnák excellentiátok: hogy az nem több, mint ábrándos költő, kinek tyúkszemét zsidócsizma nyomja. És a költő ellen akadni fog ember, ki tiz forintért czikket ír s ember, ki harmincz forintért lapjába veszi, hogy a költő ostoba, embertelen és kimeszelt sírbolt, azaz farizeus… De meg mit ijeszt minket Frankhon és Anglia? Ott a nemzet szorít ki helyünkből, de itt a nemzet van nyakig erszényünkben. Ha kedvünk szerint összeszorítjuk, nyekkenés a vége… Aztán hol pénzszűke nyomaszt, a közerkölcs pedig ki van erejéből véve, fajom nem félhet. S nem így van-e Magyarországon? A szegényítés régi terv szerint foly, épen azért rohant oly vakon hálónkba a pórázunkon vergődő halsereg. Mi pedig az erkölcsöt illeti, e gyönge asszonyka ellen mindig elég ostrom a szükség, kivált fejletlen népeknél… Csak nézzen szét excellentiád, hová vittük egy pár év alatt a közerkölcsöt. Uzsoránk példája elragadt a keresztényekre is. Persze, a siker követőkre talál. Most már vetélkednek mestereinkkel. Úgy hogy bátran utasíthatnók őket, mint az excellentiátok Krisztusa utasítá apostolait: «elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket e földön». Továbbá, a váltóügyvédek elfogult papjainkká lettek. Soha Lévi nemzetsége nálok lelkesebben nem prédikált üdvösségünkre. Látná csak excellentiád, mily vetélyhévvel szegődnek minden csempész segédszerepekre, mily ármányzó s elszánt ebhűséggel horgászszák be uzsorás követeléseinket, feledve elvet, vérséget, sülyedő nemzetet, ha hallaná, mily dicsekvő tűzzel védik eljárásaikat a serkocsmákban és több ahhoz illő helyen: «hogy ők jog védői, törvény eszközei, mind egy lábig igaz férfiak, hogy az uzsorás jobban fizet mint a becsületes ember, hogy ha ők nem tennék, más lépne helyökbe, hogy a zsidó is ember, kinek jogait tisztelni kell» s több ehhez hasonló alapos erkölcsi indokokkal és sophismákkal, pedig ők azt ép oly jól tudják, mint excellentiád, hogy ember ám a zsidó, de egyszersmind polgárzatban él s épen mivel nemcsak ő, hanem más is ember, nem kell neki eszközt nyujtani, hogy embertelenül bánjék s mások emberi jogát megfojtsa, elcsempészsze. Noha pedig az ügyvédi karban, a nemzeti ifjuság nagy részét vesztegettük meg, s vontuk el a honi érdek tiszta észlelésétől: még ez mind csigavér, mi már tovább járunk. A törvényes erőszak, cselt, csalárdságot idézett elő a perszéki feleknél. Most mindenki törekszik a törvényt kijátszani s erélyt, érdemet keresnek abban, minél eszesb fortélyt és furfangot találni. Sőt befolyásunk a birószékekig ment. Hisz maga tudja excellentiád, hogy több nagyszerű uzsorapert, helyhatósága alul máshová rendelt a főkormány. Azonban úton, útfélen, utczán, közhelyeken, széltire beszélik feleim ez vagy amaz váltóbiró szives barátságát, igéretét, pártfogó itéleteit, sőt legújabban magasb kegyelmekkel dicsekvék egy bezárt collegám. A szerep át van cserélve, a kullancsok helyett a báránynak kell meghunyászkodnia. Egy becsületes honfit, ha üldöző sors, álnok önzők vétke, vagy jótét és engedékenység miatt kimerűl és csőd alá jut, szégyen és erkölcsi megróvás bélyegez, míg fosztogatója az idegen uzsorás, latba sem vétetik s fényes fogatával, paszományos cselédeivel botrányt nem okoz… Ha valaki tiz év alatt bonyolódott viszonyai miatt könnyelmüség nélkül körmeink közt koppad s uradalmaiból kipusztul, azt mondják: úgy kell neki, mért nem tudott bőrében megférni. Ha közülünk valaki tiz év alatt, semmiből ragadozás által milliomos lett, ezt mondják: úgy kell neki, azért van esze… Iró és művész fut, fárad, éjez s Szilveszter estjén nem marad fillére, mit újév napon koldusnak adjon, a közhivatalnok teng, nyomorg, nélkülöz s mégis özvegye kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes szerény családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot egygyé tesz, még sem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szűkét, csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hat ezer váltó ft. kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen, s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre, mint egy hajhászomon történt. Második Endre király korában nem sanyargatták jobban excellentiátok őseit őseink. Pedig ha az üzéreket kútfejökre viszszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve tizennégy millió ember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország, hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarlóbb hódítónak… Mindez tagadhatatlan tény s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia. A közvélemény nyugton hagyja a nemzetiség őrlő férgeit s apróságot keres, melyen hajba kapjon.

Ha összetett pénzen olcsó áldozatkát teszünk, vagy tizforintos tanodáinkban magyarul tanítjuk örököseinket, hogy anyanyelven tudjanak csalni, már megtrombitálnak a hirlapok s mi nyugton és dicsőítve gazdagszunk, a nélkül, hogy közérdekre kiadásunk a garast haladná. Sőt magok a sivalkodó honfiak, kik mint a sirály, minden vészt megkiáltnak, mellőzik sírásó szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy bűntettnél, mely ezerek közül napfényre vonaték, el-elszörnyednek; aztán a phrasisnak vége s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze többnyire adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek arra fejtve, nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket veszélyezzék a t. cz. hazáért s romlását gátolnák, ha fejök forogna is szóban. De sőt eszélyesen óvakodnak köztárgyalás utján érdekeinkkel surlódásba jőni, úgy hogy hatalmunkról, egyes bezáratásokon kivül, alig vétetik más tudomány, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei… No már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk, a kezdet nehézségei közt, oly hirtelen el tudott hatalmasulni; ha minden elemet érdekébe tudott hálózni s a közértelmet és érzést hallgató rendszerbe nyügözé: hiheti-e excellentiád, hogy rabjaink s eszközünk szaporodtával, emanczipálni tudja magát az ország a pénzszolgaságból, mely csak egy vonallal jobb az ököljognál? hiheti-e, hogy a születési aristokratia, tétlen sülyedése mellett, mássá válhatik czifrán festett mérpóznánál, melyet mi, értékünk felmérésében, tájékozó pontúl használunk? hiheti-e, hogy hazudik a kakas, mely zsidó királyságot jósol, mint kegyesen elméskedni méltóztatott?… Pedig egy rövid törvényczikk fordítana a dolgon. Felfüggeszteni a váltóképességet, míg észszerű hitelintézet nem rendeztetik; becsvesztést a hat kamaton felül kölcsönzőre, örök börtönt a hat kamaton túl hitelezőre. Mert hiszen ha a magyar ősök, az ókor eszméihez képest, orrvágatást, szemtolást, halált tudtak hozni öt-hat dénáros tolvajok ellen, az országos fajultság gyógyszereül: miért ne óvhatnák a magyar utódok, nemzetüket az új-kor eszméi szerint szigorún, a végerkölcstelenüléstől? De hol veszi excellentiád a többséget ily szabadító utakhoz, holott mi lakából, ruháiból forgathatjuk ki a többséget, miután házainkban laknak, ingeinkben járnak, azaz, fülig adósak? Úgy úgy; ez menni fog, haladni fog tovább. A népet félig kivettük már excellentiátok kezéből; kiveendjük egészen. Mienk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni: közöttök egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik. Avagy nincs-e már ez kezdetben?… A nemzeti ifjúság ivadékról-ivadékra felnövend, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? haza ez, mely szorgalmam s képzettségem után nem tart el? haza ez, melyben a benszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak első kiábránduláskor fogja kérdezni; aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Elvesztik érzelmeiket, agyuk eszméit s a szabadakaratot. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, lányaikat adják el pénzünkért… Avagy nincs-e ez már kezdetben?… Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely országát ily bölcsen kezünkbe adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopózva, utálat közt járnunk; nem kell elbúvni élvezeteinkkel. Az utczákon hunyászkodott vagy üdvözlő arczok fogadnak. Középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk; kiönthetjük gyűlöletünket, mint épen cselekszem excellentiád kegyes engedelmével… Kitárhatjuk titkainkat, leálarczozhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit; feleim biztosítvák, hogy nyiltság s daczoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek…

Lőbl nehány perczre megszűnt a kívül hideg és nyugalmas, de benn fanyar s kárélvező epekiöntéstől, hogy felkeresse a főispán arczán a harag és kaján gőg vonaglásait, miket azon futkosni óhajtott.

Lőbl Simon, egy becsületes rabbi vásott, de éles eszü fia, gyermekkorát tanodákban tölté s Márknak tantársa volt, mert apja orvosnak nevelé. Kicsiny korában már irigy, haszonleső szenv fejledezék nála, mely később fanatismusig, dühig nőtt. Már az iskolában üzérkedett társai között. Mindig volt nyalánk csemegéje, játékszerei s ezer csábító apróság, mit hitelbe el tudott adni, hogy a tartozásra nagy kamatokért várakozzék, mígnem végre zálogra kölcsönzött nekik, hogy tartozásaikat kifizethessék. A mellett illő díjakért mindig kész volt hamis tanú lenni iskolai csínyek palástolásában; s efféle több ágú erkölcstelenítő utakon nemcsak lekötve tartá előkelőbb s azért ösztönszerűn gyűlölt társait, mely viszonyt mindig megalázó alkalmul élvezett: hanem egyszersmind szép tőkécskét hozott pályavégén a tanodából, mely további üzletének alapjává lőn. Adósai pártfogása által, olcsó feltételek mellett, beszerzé magát háziorvosul egy lengyel grófhoz Gácsországban, hol már akkor Márk, bizonyos herczegi udvarnál hasonló alkalmazásban állt. Itt ők egyetértve, több kipusztult nemes nyalóczok és pénzváltók szövetségében, közkeresetre dolgoztak az aristokratia kizsebelésében. Többek közt jelesen, saját grófját, furfangos közbenjötte által, tetemesen megcsalni segélé egy jószág vételében, minek díjául ő egy köszvénybe huzott feleséget kapott gschäftben, ötvenezer pengő hozománynyal. Azonban a csalás, hamarább mint vélte, kisülvén: grófjától csúfosan, közbotránynyal elüzeték, mielőtt lemondási időköre, a szerződés szerint, kitelhetett volna. A kis tartományban, hol közhír s lapok utján bélyege elterjedt, nem lehete sikerrel maradnia; de különben is jobban megszedte már magát, mint sem kedve volna orvosi minőségben házi kegyelemhez vagy betegek küszöbéhez lenni kötve: s azért eladván oklevelét egy sziléziai izraelita sebésznek, bizonyos bécsi kereskedőházba ment rövid szolgálatra, hogy alattomos uzsoráskodása közben, a váltóüzlet, csel- és csempésztan elemeit és rendszerét alaposan betanulván, szabad szárnyára kelhessen széles e világon, adósává tenni minden népeket. Bécsi laktában ismerkedék meg a még akkor cancellariai gyakornok Szalárdy Györgygyel s általa több magyar mágnás és nemes ifjakkal, kiknek könnyelmét annál dúsabb sikerrel tudá kizsákmányolni, mert a magát földhöz ragadt szegénynek tettető szerény s minden szolgálatra kész Lőblt, mindenki becsületes, részvétre méltó zsidónak tartá. Átlátván pedig ismeretségeiből, hogy a magyar viszonyok és gondatlanság, minden európai országoknál biztatóbb zavart nyujt gazdag halászatra, nem másutt, hanem itt telepedék le s igénybe véve tőkéit, bűnét s elméleti tanát: két évtized alatt több milliók tulajdonosává lőn e szűk pénzű hazában, mit alig hihetnénk, ha élő példák nem állanak előttünk; s ha annyira napirendbe nem volna szőve-fonva ily visszaélés, hogy a regényirónak, ha korrajzot akar adni, okvetlenül váltócsempészt kell irnia, mint kellett a rabló középkorban Cartust s ahhoz hasonlókat.

Lőbl Simonnak idegensége, ellenszenve, gyűlölete tőkéivel nőtt az aristokratia ellen. Látá, hogy pénzei mellett is a közélet piaczán háttérbe van nyomva, mellőzve, elfeledve; hol kört és pártot alakíthat ugyan, de láthatóvá nem teheti magát. Folyvást jobban-jobban meggyőződék, hogy fényes kitünés, keresettség s előkelő szerep, miket sovárszomja oly irigyen kisért, aristokratikus országokban nem pusztán pénzen szerezhetők; s minél lejebb huzza őt a csempészet súlya, annál feljebb emelkedik alacsonyságán a józan tekintély. Azért kifosztani, megtörni, elmerítni a születési aristokratiát; úrkényt, hatalmat, igazgató erőt pénzre származtatni: e volt önzésének második ága; e volt a hő terv, melyre feleivel titkos ösztönből, a nélkül, hogy freimaurerként egymást ismernék, összeszövetkezett; s melynek töredékes kivitelében köre és alkalma szerint buzgón működék. Ezen terv és gyűlölet iskolai évétől életfolyamán át belerögzött, kövesült, belemérgesedék. És ez, oly szívben, mint övé, természetes. Neki mindig előkelőbbek körül kellett ólálkodnia, hogy czéljait elérje s az előkelőség, melynek algépe, rabrugója volt, folyvást ingerlé irigy kebelét. Innen magyarázható, hogy böszszé, dölyfös csufolóvá lőn, ha egyszer-egyszer hosszú fortélya véget ért s előtte megkoppasztott áldozat feküvék; innen magyarázható, hogy kapzsian éldelé az édes boszut, ha egy-egy aristokratát megbuktatott, melynek fajától Gácsországban meggyaláztatott s melynek vonaglásit mintarajzául nézte a pénzhatalom egykori általános győzelmének; innen magyarázható, hogy oly kaján rosszakaratban, oly hosszas értekező gúnyban tombolt gróf Szalárdy György úr ő excellentiáján, pályadíjt keresve előkelő haragjában a hosszu szolgaságért.

Lőbl, midőn kifakadt dühét félbenszakítva, szemüvege felett a főispánra nézett, gyönyörgni a gőg megtört szarvain, csodálattal tapasztalá, miként az, pamlagán, nyujtózó lábakkal, kéjesen füstölve, merült nyugalommal, mintha saját szalonjában ülne, olvassa a hirlapot, mely grófi minőségét tudtul adá nagy és kis világnak. Elcsodálkozék. Látta, hogy a főispánt a közveszély képe és rajza meg nem indítja, izgatottságba sem hozza; látta, hogy ő a hazában csak saját érdekeit szereti; s eszébe ötlék ez okból, annak hiuságát, osztályát, a haute elemet, az olygarchiát, melyhez magát számítá, támadni meg gunynyal; remélve, hogy mégis megrendítendi, felrázza s alkalmat szerez káréhező boszuját szorongó ellenén legeltetni.

– Aztán hogy is féltheti excellentiád hatalmunkat kora alkonyattól, holott egész Európa békéje zsidó kezekben van. Nem jut eszébe, mit monda Heyne: «Hajdan minden zsidónak volt egy királya, most minden királynak van egy zsidaja?» Én hozzá teszem: s minden zsidónak tiz nemese… Nem jobban elkötelezi-e a statust a pénzaristokratia, mint a születési? E mellett idegen érdekek rabja az állodalom, mert adósságait külhitelezőktől szedi fel, mig amaz kölcsönöz, mennyit az ország akar, hogy aztán gyümölcseit ágastól szedje. Excellentiátok csak kegyenczeiknek osztanak tetszést, jóváhagyó mosolyt s pártfogást; de pénzünket az használhatja, kinek tetszik, ha t. i. biztosítéka van s hatvanas kamatra felszedi. Excellentiátoknak a statusok fizetnek szolgálataikért, mi a statusoknak fizetünk a hivatalukért. Igaz, hogy a status, hivatalaival magát is eladja, de legalább olyanok veszszük meg, kik kereskedünk vele. Vagy tán az ész, tudomány ostromát veti ellenünk? mintha biz eddig is független lett volna az Magyarországon! Ha olygarchia szolgája volt a kitünő elme, úgy sem világított; ha ellenük volt, nem világíthatott; s most csak nem veendik rossz néven excellentiátok, ha mi, példájuk nyomán, rabjainkká teszszük a tehetségeket, ha nem tilalommal is, megbirhatlan kamatok utján. Pedig az erkölcsi romlottságtól sincs mit remegnünk, ha végre erőszakig sűlyed s a közállománynyal minket is felforgat. Erkölcsiség tekintetében semmi új nem történik urasági időszakunk alatt. Hajdan Cleopatra, Tarquin, Pompadour, a velenczei tizek stb. vesztegeték azt: most hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt birák, zsoldba vett szónokok stb. Mindegy, akár a macskát ütjük a falhoz, akár a falat a macskához: csak az erkölcs döglik meg. Aztán mi sokkal kevesb hivatalos személyzetet tartunk s így több elégületlen marad a status nyakán, kinek közvéleményét szükség idején olcsón megvehetjük. És a mi fajunkban nincs meg egy rövidlátó hiba, melylyel annyit ártott magának a születési aristokratia. Excellentiátok nem türnek kitünést kisebb osztályútól társas köreikben. Mindjárt vetélytársul nézik azt s gúny és mellőzés utján eltolják maguktól; mindig kisebb, szűkebb gyűrűbe cotteriázva magukat, mint az önmagát nyeldeső örvény, mely az alacsonyabb habkarikákat távol veri központjától. Sőt most is, midőn ellenünkben félniök, egyesülniök kellene, folyvást szigorban maradnak társas törvényeik, nevelve saját osztályuk keblében hideg ellenszenvet, irigy ármányt s buktató vágyat. Lám a szerény milliomos összeül sáfáraival s azoknak cselédei közt töri meg a paschát és ha valahol jól van dolga, oda telepíti harmadiziglen minden hitfeleit, ha pedig tánczvigalomba hivatik, becsempészi negyedágról is a sógorságot… Abban bizhatnék talán excellentiád, hogy ujdonsült osztályunk megunatja magát a rang, kitüntetés utáni mohó kapkodással. Majd bizony! hiszen mi ujság van ebben? mi kapkodunk, hogy szembe tüntessük csirázó nevünket; excellentiátok kapkodnak, hogy némi aranyesővel életre öntözzék a korhadt családfát. És ha épen oly veszendő hitványság az értéki túlsúly, nem tudom, mért tart rá oly sokat a főnemesség, kinek t. i. van? nem tudom, mért nevezi az ellenzék harczát: bellum nihil habentium contra habentes, mit Rotschild vérei excellentiátok mozgalmaira alkalmazhatnak… Mondjak-e többet? Azt hiszem, elég világos lábra állítám kegyelmes gróf előtt a tőkések viszonyát, kor és nemzet iránt. Azt hiszem, ha komolyan értendette volna is, mit tréfából mondott, meggyőzém a rém testetlenségéről, mely hatalmunkat születési vagy észurasággal ijesztheti nálunk… Ugy-e megmutatám, hogy előnyeink nagyok s maradást várhatunk? kivált hozzá jegyezve kedveltető hajlékonyságunkat, miszerint most az ellenzéki, majd a conservativ elemhez csapjuk magunkat, hogy érdekeinknek többséget szerezzünk… Azt csak remélem, ennyi ok és eszköz ellen nem fog a születési aristocratia, érdeműlt ó családi származatában túlsúlyt keresni, mert hisz akkor csakugyan felráznók az alkalomfaló szájhősöket s a XIX. század lobogója alatt kinevetnők, bokáig lesujtnók a megtörhetlen kigyót, mely az asszonynak magva alatt is, erővel élni iparkodik. De meg mit akarnak a történeti apák jeles sorával? Avagy ükapám nem épen úgy unokája volt-e az ő nagyapjának, mint excellentiádé a magáénak? Igaz, hogy a jobb ősök a közjóért fáradtak, mig mieink önhasznukat űzték; de már efféléket nem kérdünk s ha kérdeznek, sallangosan feleltetünk ujoncz bölcsekkel, kik sem közért, sem magokért nem tesznek, de nem is tudnak tenni, hanem azt hiszik magukról, hogy a józan és munkás ellenzékhez tartoznak. De különben is minden érdem csak viszonylagos; ki merné valamelyikről állítani, hogy saját súlya van, mint a jó aranynak? A magyar családok ősei, igaz, hont szerzettek, vérökkel védték, tant, törvényt, művészetet, földmívet, kézipart, kereskedést alapítának, mikor hogy lehetett s nevet adtak a honnak, nemzetnek, beiktatták s megtarták azt az európai országok sorában stb. stb. De hát őseink érdemét ki veheti el? Ők lóbőrszállítás útján megcsizmásítják a nép meztelen lábait; törkölyt égettek, hogy legyen buzdító ital a közlelkesedéshez; csel-csaluton elhorgászták a nemzet vagyonát, hogy bővölködésiben kedve ne jőjjön polgárzata ellen ficzánkolódni; összekapkodták a pénzt, hogy ne forogjon veszendőben garasonként a nép kezén, hanem megőrizve legyen hatalmas tőkékben s kamatozzék idegen földön, mely a honnak ellensége; nem dolgoztak semmit, hogy mástól el ne vegyék az érdemlési módot; megvették a nép gabonáját a nép pénzén, hogy a torkosság miatt csömört ne kapjon s ha isten éhséget rendel, szent keze ne akadályoztassék. Szerteszét sáfárkodtak az országban, hogy a gazda csak annyit kapjon, mennyit a mértékletesség megenged; s ha veszélyben forgott a haza, odább álltak, hogy baj ne legyen velök stb. stb… Nem épen úgy isten és ember iránti érdemek-e ezek? csakhogy akkor a nemesség érdemei voltak divatban, most pedig őseinké, miket mi buzgó lelkiismerettel, nyakas furfanggal követünk, űzünk, szaporítunk. Ezekben keres a mai kor nagyságot, erélyt, dicsőséget; miért ne lennénk tehát mi a kor mágnásai, kik annak nagyságot, dicset kölcsönzünk? Azért excellentiátok padlásra rakják festett őseiket, minthogy a vályogházzá devalvált kastélyban nem térnek; mi pedig felaggatjuk aranyozott falakra arczképeinket, sort kezdve a származat ivadékainak…

Mind hiába! Lőbl Simon, mind ez éles gúny s kaján karczolatok által ki nem vívhatá, hogy irígylett ellenét megtörje, csüggedtnek s hunyászkodva lássa. A főispán megveté ingerlő sophismáit a bitor pöffnek; s vonatkozó mosolylyal forgatott egy rakás kelmét, miket Lőbl, védegyleti bizományosnak szállíta s miken észrevevé a hamis bélyeget.

Lőbl Simon fokonként mérgesült, hogy jellemén kifog egy elmerült ellenség. Azt hitte, mint ő görbedt s alázkodott a garasok után, úgy aristokratája meghajoland s szabadító kegyeit kéri, ha bukó-félen lesz. Most hökkenve látá az erőt és fenséget, melyben egy mágnás, nyomora és vétkei közt is felette tud maradni. Bántá, boszantá, hogy kétség és hanyatlás veszélyiben is önállóbb lelkületű, mint ő fény és hatalom eszközei között. Látva, hogy e nyugvó kiszámított jellem nem fogja magát piszkos kezeibe játékul vetni: hogy mégis, a hideg kérget, ha fel nem gyújthatja, legalább megperzselje, az alacsony boszú pillanati élvét előidézendő; elébe került a főispánnak s közel szemébe néze, hogy tekintete kerűlhetlen legyen, megnyomott, metsző gúnyhangon mondá:

– Aztán még jobb, hogy dédeink földekkel nem birtak, legalább ősiségi igényeknél fogva, nincs okunk 20,000 pengőért atyánkfiát meggyilkoltatni; s burnóttal kinálta szavaihoz súlyos aranyszelenczéből, mit tőle kapott első gschäftkor ajándékul.

A fabódéban alávonta esküdt úr az illető szavakat.

– Szemtelen uzsorás! reszkess gyanúsítani, rákiált Szalárdy egy pillanatig kiesve jegéből; vádad fecsegő rágalom, adatok nélkül, mihez hiteled s bűnjel hiányzik; de én százak eskűjével égethetem reád a rabló bélyeget, negyedíziglen megbecstelenítve unokáidat, kiket magad mellé számítsz akasztatni.

E pillanatban bekopogtatott kivülről az iroda ablakán, egyik héber segéd:

– Nagyságos úr, mondá Lőblhez, a kopasz morvát két aldunai zsidóval elfogták; ide izent kiszabadításért; s egyszersmind fényesen kiállított gyászlapot nyujta be, melyben Hirschl Áron bőrszedő, szomorodott szívvel jelenti halálát olajba fulladt nagyreménységű fiának, a kis Salamonnak.

Lőblt felette kellemetlenül érinté a hír. Ő a kopaszszal a szövetséges Márknál fogva, szennyes bűnös egybeköttetésben állt, mert hisz egyik beljegye a zsidó jellemnek, hogy magas alkalmak s terjedt üzletek mellett is, szemétre csalhatja a nyereség szaga s dúsgazdag létére apró és czudar gschäftelésbe kész ereszkedni, ha kezei idegen gép által fedvék s csempészete álnevek alatt folyhat. Most épen ingerült ellenje előtt vevé tudományul, hogy a régi hamiskereset egyik eszköze s osztálytársa törvény kezébe esett. A főispán neki, ha magának fáradságot veend, sokat árthat befolyások utján; a kopasz pedig bélyegző és éles gyanúba hozhatja vallomások által, ha ingerülve lesz; pedig az könnyen megeshetnék, ha kivánata szerint ki nem szabadítja. Nem tudá ugyan az elfogatás okát és kútfejét, de az episod mindenesetre veszélylyé válhatand. E fontos viszony eszére hozá kitöréseiből, mikre a gőg, ellenszenv s boszúvágy ragadta. Rögtön megbáná, hogy a főispánnal ennyire ment s juhádzott, alázatos arczczal engesztelő modort látszék felöltözni… Mily nyomorult a vétek- és érdekrab, ha gőgöt éreztetni, vagy boszulni akar.

A főispán hasonlóan hűtő alkalmul tevé ingerültség közben e kitérést. Meggondolá, mennyire leszáll főrendi büszke modorából, ha egy uzsorással személyeskedő vitába bocsátkozik. Érzé továbbá, miszerint, habár Lőbl, a szövetséges Márk érdekéből, szájról-szájra nem adandja is a szemére lobbantott erkölcsi gyanút, sokat árthat mégis, ha tőkéit felmondja s fizetést erőltet, mielőtt más forrást kereshetne tőle menekülni. Ez okból eszélyesnek látá, vérét csillapítni, melyet különben is akaratához szoktatott, visszavéve látszatos közönyét, fanyar mosolyt ölte hideg ajkaira… Mily nyomorult a kevély patricius, ha félelmes titka van és adós.

– Várjon néhány perczig, rendelkezni fogok; mondá a közben Lőbl a segédnek s lebocsátá a zöld damiszfüggönyt, mely az iroda ablakát fedi. Aztán pedig szeplős kezeit szárazon mosva, belehelyezé magát szolgai rögzött alázatába s adósához fordult.

– Kegyelmes uram, igen messze tértünk, mint épen megyén a zöld asztal körül. Nem csoda, ha bárányszivem felingerül, holott annyi kár, csalódás háborít, mondá kedélyesen, mintha nem is ő volna, kit öt percz előtt jogosan gaznak neveztek. Kamataim vesznek, tőkéim csonkulnak, saját vesztemre fáradok s vesződöm. Ez a hon, e könnyelmű nemzet nem érdemli, hogy értékét javukra forgásba tegye becsületes tőketulajdonos. De most excellentiád magas engedelmével dologra térek s folytatom a számolat pontjait.

A főispán összefont karokkal, egykedvűn nézte barna békateknő lorgnettjén a képmutató tolvajt, ki lenézőleg rágalmazza a hont, melyben szolgálat vagy dolog s akasztófa félelme nélkül, rövid idő alatt több milliót lopott. Hagyá tovább olvasni felvett jegyzékét, szó és intés nélkül, hidegen átszegő gúnyos pillanattal; egészen a szokott gőg s hajthatlan kőszobor.

Künn a fabódéban meggyőződék Vámos és Szalárdy Ödön, miszerint a további nyugodt értekezésből nem várhatnak több áruló szót s hasznavehető vallomást; különben is a kopasz morva elfogatásában új kútforrásról vevén tudományt, összeszedék az annyira jellemző s vádkeresetükhöz fontos kéziratot, s halkan, zörej, és feltünés nélkül elhagyák a godscheber sátorát, melyen kívül esküdt marjult ujjait egyengeté ki a gyorsirás után, egyszersmind a mulandóságról elmélkedvén szakadt nadrága felett, mely a kisutczai lomha szelindek miatt elrepedt.

Egy óranegyed mulva szokott helyén és modorában árult a godscheber, a nélkül, hogy a sátor fontos vendégszerepét valaki gyanítná.

Lőbl azalatt folytatá az uzsorás számadást.

– Tehát a házi költségek rovata összesen 133,326 p. frt s 2000 arany.

A régibb adósság, melynek értékében két uradalmat kezelek, 200,000 p. frt.

Továbbá július 31-kén 18** váncsodi zálogperben tett egyezségi öszletet kifizettem excellentiád felpereseinek 60,000 p. frt.

Márczius 24-kén 18** egy szeszgyár felszereléseért, serházi gépek s több fizetetlen árjegyzékek fejében fizettem bizonyos erőművésznek 25,400 p. frt.

– Megsem indíthatám azon szeszgyárt, a gépezet haszonvehetlen; megjegyzé a főispán.

– Az nem az én hibám, válaszolá Lőbl, miért szednek fel excellentiátok holmi csavargó, nyegle műveseket?

– Szeptember hóban 18** az excellentiád kivert haszonbérlőjének megitélt kármentési díjt 27,860 p. frtot utalvány következtében letettem.

Ugyanazon hóban a csalási valótlan vád miatt elkergetett jószágkormányzó részére, törvényes itélet nyomán, excellentiád megbizásából fizettem 8500 p. frt.

– 18** tavaszán kőfaragványokat fizettem s szállítottam Bécsből, családczimerrel s grófi koronával a családsírbolt, kastély, tiszti épületek s majorok számára 16,000 p. frt.

– Azon módon széttöredeztek, mielőtt felrakathattam volna; mondá a főispán.

– Ki tehet róla? én kifizettem: itt vannak nyugtatóim s a megbizó utalvány.

– 18** év folytában tíz darab spanyol kost, ugyanannyi angol- és meklenburgi magkanczát szállítottam a gazdaság számára 16,000 p. frt.

– Mindeddig be nem vevék belőlük néhány száz forintnál többet, a mellett, hogy roppant költséggel kezelem, s fele eldöglött.

– Vigasztalja magát excellentiád, több magyar urak gazdálkodnak így.

– Továbbá több rendű szolgálati egyének költségei és szállítása, konyhához, kertészethez, méneshez és juhászathoz 3756 p. frt.

– Szt. György napkor 8** átvállaltam kifizetés végett excellencziádnak minden addigi adósságait, miket a köztünk tett szerződés pontjai szerint részletekben leszállítottam, mint azt a beváltott kötelezvények igazolják; 205,000 p. frt.

– A grófné ő excellentiájának külföldi fényes útjára kölcsönöztem 14,000 p. frt.

– Nagyságos Szalárdy Elek úr özvegyének Vámos Czeczilia tensasszonynak három évi tartás díjban excellentiád váltóira hiány nélkül fizettem 6000 p. frt.

– Mely adóssági egyetemes öszlet teszen 716,836 p. frtot;… mert a krajczárt sehol sem tevém fel.

A főispán rendíthetlen közönynyel hallgatá végig e jegyzéket, mely oktalan gazdaság mellett, szeszélyt, szenvedélyt, fényelgő szenvet, hiú és könnyelmű pazarlást jellemez.

– Ehhez egypár pont jő még rovatba, melynek egyike kötelesség, másika pedig csekélysége miatt egy főúrtól észrevételt sem érdemel; folytatá Lőbl, miközben szemüvegén oly élesen nézett keresztűl, mintha a jövendőt akarná látni… Egyik pont, elmaradott kamatokat foglal magában s negyvenezerre rúg; másik pedig az ifjú Lajos gróf tőlem vett kölcsönét, melynek apró tételei mindössze is tizenötezer pengőre mennek.

A főispán mélyen felingerült. Nyugtot erőltetett ugyan, de arczán elárulá magát a harag. Elsárgult, mintha epébe mártanák, s fehér haja körül sötét pirba szegélyzé homlokát az indulat. Nemcsak a tehetlen pénzszomj boszantá, melylyel uzsoráiban zsarolja, hanem azon merész titkos szövetkezés, melylyel fiát rontja s élet kezdetén, mint őt egykor, hálójába szövi, hogy soha többé ne szabadulhasson.

– Ha az uzsorára nem szólnék is, mondá mérsékkel, fiam adósságát el nem fogadhatom. Mit szükség és kényelem kivánhat, megkapja tőlem s kalandokra nem szabad időt vennie, ki hivatalokra képezi magát.

– De ha adós volt, atyja szégyenére nem hagyhatám zaklatások között; s nem is szép lenne sajnálni egy reményteljes gróf ifjú életétől, mit az ember lószerszámra is kivet. Aztán meg excellentiátok csak nem hagyják talán fiaikat fiainktól meghaladtatni. Hiszen gyermekeink már a fővárosban fogatot, paripát, huszárt tartanak, lakomákat rendeznek, páholyba járnak, haute voléet formálnak. S excellentiád akarná, hogy tizenhat nagyapás fia oly nyomorogva éljen mint egy hazai iró, politikus, vagy más alánk rendelt hasztalan egyén?… Nem remélem, hogy e potom fillérkedés miatt veszélyezze kegyeimet s tőkéim három havi felmondására rögtön kényszerítsen… Egyébiránt a mint tetszeni fog. Hanem ez esetben lapok útján hirdettetni fogom, hogy adósságcsináló kalandor fiától óvakodjék mindenki.

– Irja a többihez; szakítá félbe gróf Szalárdy, nem akarva az elébbi goromba szócsapongásokat előidézni.

– Tehát e szerint a hitelezett tőke két millióra megy bécsi váltó czédulában, pedig mennyi lappangó adóssága lehet még excellentiádnak? Összes jövedelme körülbelül 40,000 p. frt. E mellett biztosítva nem látom magamat. Ha a két uradalmon fekvő régibb tőkét nem számítjuk, mégis harminczhat ezerre megy évenkint a hatos kamatláb, pedig azt nem kivánhatja excellentiád, ha keresztény, hogy értékemet 12% alul nála hevertessem. Ha mint igazságos érdekem kivánná, mai nap visszalép excellentiád, hivatalát leteszi, magányba vonul, jövedelmeit kezembe ereszti s családjával ezer forintból él, mégis vesztenék mellette… Azért ne méltóztassék szeretetét, becsülő hajlamát tőlem megvonni, ha hitelemet ezennel felmondom, hacsak huszonnégy száztólit évnegyedenként pontosan nem fizet.

Lőbl fellépése a főispán előtt nem volt váratlan. Az utóbbi utalványokra tett észrevételek s eljárási lemondó vonogatás, mentegetőzés, leginkább pedig a végszámolatot sürgető levelek gyaníttaták azt. Midőn jegyzékét előleg megtevé, világosan látta a veszélyt, mi addig homályos adatokban félig-meddig függött emlékén; s Lőbl számadása csak oly pontokban különbözék övétől, melyek a zsarlás alá szánt elméjét is meghaladják vérszopó telhetetlenségükkel. Mielőtt Lőblhez jött, már gondolkozék, mennyire lehete, szabadító tervről. Külföldi kölcsönt akart keresni, melynek mérsékelt kamata mellett, ha jövedelmeit okszerűen szaporítandja, még gyalázat nélkül élhet halálig, s habár fényét, elveit alább kellend hangolnia, a végbukást kikerülheti. Arról, hogy Szalárdy Ödön él s ősjavait ki kell bocsátnia, nem is álmodék. Egy pár nap előtt említé ugyan fia az árva halászt s annak remegtető hasonlatát, de ő kinevette a mesés káprázatot, mely Lajos képzetét csalódtatá. Ekként megnyugovék az egyetlen lehető eszköznél s Lőbltől nem várt, nem kívánt többet, mint törvényes kamat melletti hitelét, míg olcsóbb kölcsönt tehet. Most ebben is csalódék; s felette sérté, hogy a hálátlan uzsorást, kinek hamis felszülemlésében egyik tényező volt, kérni kell, ha időnap előtt veszni nem akar.

– Lőbl igen feledékeny jótevője iránt, mondá fogszorítva. Egy pár év előtt még hivatalos leveléből is kiszoríták bókjai a tárgyat. Én voltam a gyám, az atya, a felemelő Isten, s ki tudja mi minden, ki Lőblt dússá, boldoggá tevém; ki megismertetém honfiaimmal, bevezetém a magyar földre s tért, életet nyitottam a bujdosó árvának. De még akkor volt Lőblnek mit elrabolnia, midőn ily tollal írt… Ne vigyorogj megmeztelenült szörny, folytatá kitörve, az uzsorás gúnyos arcza miatt. Ismerlek undok, alattomos kigyó. Éhesen a rejtő gazban csusztál, s jóllakottan kifekszel a napra fullánkodat ölteni reám. De bár sarkaimat marod, ne hidd, hogy erőm ne legyen fejedet megtörni, ha ingerelsz… Egy évig, parancsolom, hogy hitelezőm légy törvényes kamatért. Ha perbe fogsz, vagy betábláztatsz, megtagadom tömegedtől az uzsorarészt s te tudod, hogy akkor igényeid harmadát elveszted.

E kikelés mutatja, miszerint gróf Szalárdy azon patriciusi jellemek közé tartozék, kik önmérséki szükség s határozat mellett sem tűrik nemtelen lelkek túlüzött gúnyját; s az érdek rabjainak ott is parancsolni mernek, hol ők vannak kötve.

Lőbl meghunyászkodék s bár váltószékek utján minden jót várhatott, jónak látá ily hosszúkezű ellennel nyilvános harczra nem kelni, miután egy év lefolyta előtt, a pénzharmad veszélye mellett sem érhetne czélt. Ugyanazért a kívánt időt megadá gróf Szalárdynak azon feltét alatt, hogy ha addig új kölcsönnel, melynek sikerét akadályozni feltevé, ki nem elégíti: követeléseit betábláztatandja s ellene csődöt kér.

A főispán üdvözlet nélkül hagyá el Lőblt. Keblében dúló hábor, harag és gőg s a sors félelme zajlottak. Lőbl küszöbe válvonal lőn két élete között. Hátmegett fojtott irigység, élvek, s imádtatás; előtte tomboló kárgúny, szorongató bajok s kietlen jövő… Meg volt törve hiú lelkében… De azt ki sem veheté észre. Arcza az lőn, mi mindig, a szokott kőnyomat. Ajkán ott ült a hideg mosoly, kancsal szemében a kajánság, de mindez nyugalomban, mintha ebédnél ülne, vagy apotheosisát olvasná.

Úgy látszék, Lőblnek egészségére vált a kedélymozgalom, mert a főispán távoztával letevén szemüvegét jóízűt nyujtózott s miközben okiratait csomagba köté, felfalatozta a csokoládtól felmaradt szarvast. Aztán kötegét a vasládába rejté s e műtételnél, hangosan, hideg, ördögi hahotával felkaczagott.

Azonban eszébe juta, hogy a kopasz morva fogva van. Ez mogorva redőt szedett homlokán, s mutatóujját orrhegyére tevé, mely mindig megtörtént, ha ötletet keresett. Tervével a bűn hamarabb készen van a becsületnél, mert előtte minden eszköz szent. Rövid gondolat után, kivőn a falszekrényből egy vesszőbe font üvegkulacsot; az ajtózárt nesz nélkül rátolá, s a vasláda rejtelmei közül kisded üvegcsét vett elő vékony folyadékkal telvét, minő a férjeny. Néhány cseppet önte a kulacsba s megforgatá benne, hogy az edény oldalára tapadjon; s e készület után visszaveté azt pongyolán, gondtalanul, mintha csak úgy hányódnék ott.

Ekkor felnyitá az ajtót s beinté ügynökét.

A héber segéd egész alázattal megjelent.

– Vár-e valaki? kérdezé hivatalos feszszel.

– A váltó-ügyvéd.

– Hadd várjon… Vannak-e levelek?

– Tizennégy érkezett, de csak három vár választ. Egyikében azon koros izraelita hölgy kér alamizsnát, ki a nagyságos asszonynak tavaly a fürdőkön ápolónője volt. Most kórházban van az irgalmas szerzetnél s hitfeleitől vár, ha kijő, gyámsegélyt.

– Nem kell neki írni, válaszolá Lőbl. Szemtelen kéregetőket nem akarok nyakamra kapatni. Nőm kifizette fürdői szolgálatát; s én, hálával, a börzén új divatot nem kezdek… Mi a másik levél?

– Egy hazai művész, idéző keresetek alatt, vagyon és pártfogás nélkül kétségbe esik. Segélykölcsönt kér, míg műveiből leszállítandja. Különben el kell hagynia lakát, családját, becsületét s földönfutóvá lesz.

– Miért nem lett hajhászszá, most úrilag élne? Lője főbe magát, mint Haydon, az angol festész. Itt sem szégyenlhet elveszni a lángész, ha Anglia lordjai éhenhalni hagyják… Úgysem lesz nálunk ujság az efféle. Ha Ferenczy szobrász Dunába hányta műveit s elvándorolt: mivel érdemel a folyamodó többet? A harmadik levélt!

– Megkereső irat az iparegylettől, hogy írjon alá nagysád.

– Küldjön öt forintot. Irja, hogy szűk a pénz, költségem igen sok; s külömben sem használom a honi műipart, mert Bécsben minden jobb… Levelezőim mi ujságot írnak?

– Fáy Ábrahám… csabai zsidó, hamis csődöt csinált. Három ismerőst fogadott háromezer pengőn, hogy hazamenetében éjjel rabolják ki. A terv végrehajtatott s két jelenvolt cseléd tanúja lett reá. Másnap csődöt mondott, hatvanezer pengő értékig.

– Jól tette, a magyarokon, hol csak lehet, eret kell vágni, mert vérök könnyen buzdúl.

– De a csalás kisült s Pestmegyénél most foly a nyomozás.

– Az már ostobaság. Irjon testvéremnek, menjen ügyvédemhez. Ő körmös váltóügyvéd, tán kikaparhatja a bajból. Segíteni kell rajta, mert a zsidóság becsülete csökken.

– Semmi rossz hírem nincs. Minden üzletünk kedvezőleg áll.

– Azon urak, kiknek pénzét uzsorára forgatjuk, megkapták-e évnegyedi kamataikat?

– Igenis megkapták a szokott 18% szerint.

– Ezután 24%-ot kell fizetni; mert szükségem van jó hangulatukra.

– Parancsol még valamit nagyságod?

– Gyapjasy ma reggeli nálam létében említé, hogy fizetni valói vannak és lesznek. Váltóit és kötelezvényeit igyekezzék minden áron összevásárolni, hogy körmöm közé jusson. A börzén s hazai zsidószövetségben el kell hiresztelni, hogy áruiban csal, termesztményei rosszak s a szállításban határidőt nem tart. Így nem vesznek tőle s szorultsága közben rohanjuk meg kötelezvényivel… Ez a nyakas táblabiró megátkozott; hadd emlékezzék meg a boszús izraelről.

Lőbl mehetést inte ügynökének.

– Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné, titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében… És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve… Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret… Hol van az a befont üvegkulacs?… keresse valahol ott a szekrényben.

A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már Lőbl kezén forgott s előkészítteték.

– Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.

E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva, rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit. Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.

Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás nélkül nyitott be Lőblhez.

– Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.

– De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.

– Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni? ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba kerüljön?… Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem vegyen… Úgy-e Lőbl bácsi!

– De ha nem akarok!

– Hibázik, nemes gróf – igazítá pajkosan Lőbl.

– Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.

– Azon konczokról magam lemondtam.

– Nem értem!

– Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.

– No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni kezdenek már a közvéleményben… Nem tudja Lőbl bácsi, miként X…-tól megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel tizennyolczat zsarolnak.

– Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X… újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem fogják kivitatni tudni.

– Ne politizáljunk; itt kölcsönről van szó. Adjon Lőbl bácsi ötért három ezret; mondá komolyan az új gróf, pamlag alá rugva ugyanazon kinyujtózó inget, melytől már apja meghátrált.

– Nem adok biz én tizért sem egyet; felelé nyugszékéből Lőbl, miközben ballábát mankójára foná.

– Ez tréfának bolond, valónak otromba; boszantá Lajos, a pamlagra csapkodva ostorral, mi alatt Lőbl képére szivarából vastag füstvonalt fútt.

– Huj be védegyletszag, hebegé prüsszögve a tőzsér; adok én jobb szivart, nem illik e grófi fogak közé, s kérkedőleg nyújta egy száraz havannát.

– Tartsa meg, ez is jó zsidóbűzt oszlatni; s büszkén taszítá el a szivarnyujtó kezét… No ha nem ad az úr, mondjon jó éjszakát infrascriptusomnak, mert azt ugyan a váradi káptalan fogja megfizetni, a hol revocalom; mondá ingerelve, a nélkül, hogy eszébe forogna azt tenni.

– Ne méltóztassék fizető kezesről szorgoskodni; már én biztosítám magamat atyjánál; visszatorlá enyelegve Lőbl.

– Ha oly goromba volt, kétségkivűl adni fog újra harmadában, hogy legyen mit ismét biztosítni.

– Keressen bolondot hitelezőjének, mert pénzemen ugyan nem úrfiaskodik.

– No ha úgy van, hát majd súgok egyet. Ne mondhassa, hogy nem tanult tőlem semmit; mondá enyelgve s rögtön mielőtt akadályoztatnék, füléhez hajolván, fenhangon kiáltá: Lőbl bácsi nyúzni való hunczfut.

Aztán még egy tetemes füstgomolyt eresztett képére, hogy Lőbl orra hernyó módra viczkándott benne s fütyörészve ment ki félrevágott kalappal, maga után csapva az ajtót, hogy a vakolat hullott.

Mennyivel fessebb egy héber arszlán, gondolá Lőbl a távozó után s oly enyelgő kedélylyel, mintha dicső férfiunak czímeztetett volna.

Néhány percz után, mialatt orrát a füstből kiszabadította, füttyentett.

Ki már reggel óta várakozék, a váltó ügyvéd, megértvén a parancsoló füttyöt, belépe kalap nélkül, nyájas alázattal s az ajtófélen, mint a közkatona összetett sarkain megállott. Hitvány, miserabilis lény, ki rabszemekkel lesé Lőbl minden mozdulatát.

– Parancsol nagyságod? kérdé hajlongva s hogy kötelessége szerint elég nyájas legyen, egész szája hosszában mosolygott.

– Phüh, de büdös megint a pipaszagtól. Menjen, mindjárt mossa meg a száját. Hányszor mondtam már, hogy ne pipázzék, mikor nagy úrhoz megy.

Az ügyér kirohant s annak rendje és módja szerint megtisztálkodván, ismét megjelent.

– Tegye lábam alá azt a széket, balszáram megzsibbadt mankómon.

Az ügyér oda tevé.

– Be van-e már hajtva azon két váltó, mikben öngyávasága miatt felfüggesztni engedé a végrehajtást?

– Még nincs, mond szorongva az ügyér. Az elkergetett hivatalnok özvegyének gyermeke ideglázban fekszik s csak egy szobájuk van. Az orvos mondá, dobszó s árverési lárma s nyitogatás okvetlen halált hoz a kisded betegnek. Ez okból halasztá el biránk a kótyavetyét, míg a gyermek felgyógyul vagy meghal.

– Na hiszen szép törvényes igazság, közbeszól pöffedező gúnynyal a tőzsér. Mivel egy koldusbot örökösének tetszik kórságot színlelni, én tűrjek csonkulást jogszerű követelésemben. Mit nekem s a világnak, egy éhes porontytyal több vagy kevesebb? Rá kell vinni a dobot, ha első ütésre lelkét kiadja is.

– Teljes joga, törvényes igaza vagyon nagyságodnak, állítá az ügyér. Én épen ezt mondám a végrehajtónak; de most kényszerítni fogom a késett eljárásra s dobot veretek a halálos ágy mellett.

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet, mely hizelgésből lábaink alá fonódik.

– A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási vádat fogott volna kezdeni.

– Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt vannak kiállítva nemde?

– Igenis nagyságos uram.

– Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal? világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy aztán csőd alá juttassuk.

– Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a családos tanárnak.

– Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200–5000 között van; óvakodjék elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.

– Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.

Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.

– Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.

Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.

– Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok, miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét. Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.

– Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.

Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.

És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán megfordulva, lábujjhegyen kiment.

Nil quidquam publicæ mercis tam venale, quam advocatorum perfidia; emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában megtanult.

Ilyen Lőbl Simon…

Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.