XXVI. (Vallomások.)

Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.

Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi bünhödést érdemel, mint a kibitózott.

Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére; törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt; a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül, hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!

Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá, az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros szobában.

Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a nádasból.

Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű gyermekével.

– Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.

– Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.

A hajdú visszarántá előbbi helyére.

– Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.

– Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.

– Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy az én méhem szülte.

– Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.

– Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.

– Melyiken? – kérdé hirtelen egy újabb pont.

Az orzó egy pillanatra habozni látszék. – A sárszegi pusztán, – felelé aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.

– Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha nem vallasz.

– Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.

– Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.

A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett, a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.

– Melyikőtöké ez a fiú? – kérdé a vallató.

Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem tanulták be a megmentő tervet.

– A Rucsa Mihályé, – felelé aztán dadogva.

– Ki az a Rucsa Mihály?

– Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.

– Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?

– Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.

– Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? – kérdé a nyomozó, örvendve a rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól megmenteni az egész vidéket.

– A dengelegi árokban.

– Tehát nem a sárszegi pusztán.

– Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.

A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze, velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.

– Ha szóltok vagy mocczantok, vagy a banda közé egy hunyorítást tesztek, mindketten a legalsó tömlöczben fogtok elrothadni, mondá hozzájok fagylaló szigorral… Most jőjjön be a többi bűntárs.

Egy folt gazember lépett be a nyomor és kórság alakos undorában, mindkét nemből s minden szakából az életkornak, csak felserdült leány nem vala köztök.

– Ez a két gyehenna-hasáb elárulta minden titkotokat, valljátok meg ti is, hogy Siklóson loptátok azt a paraszt fiút, így legalább a kötéltől megmenekültök, dörgé mogorva homlokredőkkel a kapitány s csörgetve kavart a háta megett felaggatott békók s kurta-vasak közé, mintha a legnehézbeket akarná kiválogatni.

A két hajdú merően nézett a háttal állítottak szemébe, kik fogcsikorítva csipkedék egymást hátranyúlt körmökkel, mindenik azt vélve, hogy a másik lőn az áruló. Integetni lehetetlen volt, a hajdúk eltakarták egész arczaikat s a szurony döféshez volt tartva az első mocczanásra.

A tőrbe ejtett csoport összenézett s le lőn verve. Némelyek nyelvöket rágták vagy ökleiket feszíték boszújokban az árulók ellen, mások halványan remegtek, míg egy-két térdreesett könyörgőleg nyújtá kezeit, néhánynak pedig káröröm- s daczos diadalban rángottak ajkai, hogy kegyetlen basájok törvénykézre került.

– No hát nem vallotok? – rivalt az előbbi hang a késedelmezőkre.

Egy pár megvallá a vád igazságát s kegyelemért esdett, mások tagadtak, átkozódtak, sőt egy-két vadszemű betyár, elvetvén kezéről az álkötőléket, agyba-főbe kezdé öklözni s arczul karmolászni a hitszegő bandát. Poroszlók hivattak s kurta-vasba verték a dühöngőket. Most egy szálas nő bontakozék ki a gyülevész tömegből s hátraveté fejéről a vérpiros kendőt, melylyel arcza, mint a keleti hölgyeké, szeméig körül volt burkolva. Roppant haja, mit egyetlen szarúnyárs tartott kontyban, leomlék gömbölyű nyakára s nyaka kettéosztva a napsütött vonaltól, melyen alúl vakító fehéren tűnt ki a rongyokból ifjú síma bőre. Az asszony nem több mint huszonhárom éves, arcza szép s tűrhetően megvédve szél és nap ellen a burok tekercsében, de torzítva a folytonos irtózat kifejezésétől, melyet a lelkével ellentétben álló helyzet örökíte meg. Sovány izmai szíjasok, telve az ép inak ifjú erejével, fekete szemölde szinte egymást éri a harag redőiben, foga kifehérzik a lélekző szájból, karját fenyítőleg emeli s nagy szeme, mint az áspisé, villámlik a kitört boszú miatt.

– Véget érsz hát egyszer lappangó fenevad – kiáltá szilaj hangviharral, miközben öklével a koldúsbasát fenyegeté. – Átkom megfogott s fiamért most a hollónak adlak. Ne higyj uram e vén istentagadónak, még a biblia is hazugsággá válik mirigyes szájában. Nem hiszem, hogy a gyermeklopást megvallotta volna, de megvallom én. Tizenegy gyermeket orzott, mióta vele csavargok. Eladá őket csatorna-tisztítni, hóhérinasnak, vagy a mire vevője akadt. Ha el nem kelt, kisüté egy szemét, elvagdalta kezét, kitörte lábát, megcsonkítá, vagy hunyorral, kigyófűvel, mérges vizekkel daganatot, kelevényt hajtott rajta, hogy beilljék vakvezetőnek s kiosztá a parlagi koldusok közt, hogy felében neki keressenek, kérdjék meg azt a siklósi gyermeket, nem Kádár vágta-e kezét el? nézzék itt köztök ezt a tízéves leányt, alig kilencz hete, hogy anyjától ellopta, már mind a két lába rakva van sebekkel, mert tele verte szegényt száraz macskatövissel. Az én uram becsületes bojár volt, juhát úgy szerette, mint az istent, harmadéve megittasodott a nádudvari csárdán és ez az ördögborda, ki ekkor dudás képében bitangolt, rávette, hogy lopják meg együtt a korcsmárost. Aztán fenyegeté, hogy feladja, ha velem együtt bandájába nem áll. Mit mindent! Sallangós szűrt, patyolat kenyeret, csakhogy rézvárat nem igért, míg elcsábította. Én követni tartoztam uramat, mert megesküdtem vele, s csavargókká lettünk. Öt hét mulva befogták mellőlem, nem hiszem, hogy nem ez az alázatos róka árulta el. Magam maradtam egyetlen fiammal s attól fogva nyakamba akasztotta magát, hogy legyek felesége. Esztendőre meg eladta fiamat egy somogyi kanásznak, hogy pénzéből kikopott, mert eldorbézolná ez a Krisztus palástját is. Térden rimánkodtam, hagyja meg gyermekem, kész leszek akármilyen kínos napszámba járni, malomba őrleni vagy lopni, hogy árát megkeressem. Nem ért semmit, huszonöt itcze borért od’adta, mert töltelék kellett az égő pokolnak. Azóta megfojtottam volna álmában, de mindig őrizteti magát, ha alszik, fel akartam adni ezerszer, de tudtam, hogy minden bűnéből kibeszéli magát s ha kiszabadul, szent, hogy engem megöl, vagy uram megöleti. De most nem bánom, ha a föld elnyel is. Kezekben van, akasztassék fel, minden törvény nélkül megérdemli. Különben sohse kapják rajta, mert a kigyónál jobban tud csúszni. Hányszor volt már fogva, de mindig összezárták a bandával s oly ravaszon betanítá őket, hogy mindig kihazudták egymást. Higyjenek nekem, adják hóhérkézbe. Szökött katona, hamis passusa van s ruhazacskójában most is ott az óra, mit az elmult vásár alatt lopott. Dereka roggyant, de azt csak tetteti, keze be van kötve, mintha elszakadt volna, nem igaz, bontsák ki, majd megtapasztalják, lábát felsugorítja, mintha igazi fekélyek lepnék, kapartassák le csak, meg fogják látni, hogy az nem egyéb, mint tökhaj-, kovász-, kékkeményítő s álkörmösből készült nyomorúság… Ezen szerint bebizonyítom többi vádamat is.

A poroszlók, hivatalos parancs következtében, letépték a basa képmutató lábát s a vád valósult, kibonták kezét is s a rongyfoszlányok közepében egy tagbaszakadt ép tenyért találtak izmos öt ujjal, végeiken erős körmökkel ellátva. Kádár dühödten morgott az asszonyra, s tán megfojtja vala, ha bocsátják, de a keresztvas segített a dolgon.

Néhányan e bandából ajánlkoztak a vádló részére tanuságot tenni s a kapitány önkénytes vallomást kivánt a basától.

– Mit mondasz ezekre, – kérdé a mogorva vadat.

Kádár neki egyenesedék, egyet csavarított bajuszán s mintha nem is ő volna, kire golyóbis vár, nyersen felelé:

– Mind egy szálig szemenszedett hazugság, mit ez irigyek koholtak. Hogy is hihet nagyságod ily szemeten kapart gaznépnek.

– Hát a lopott óra zacskódban?

– Ez az urahagyott czanga csente bele, hogy rám esküdhessék.

– Hát a világcsalás ép kézzel és lábbal?

– Nyomorék voltam én a mai szent napig, az isten csodája, hogy így meggyógyultam, dejszen megesett ez az ó-testamentomban is a bélpoklosokkal.

– Hát a többi vád, a gyermekvásárok?

– Sült mese. Még ha ők akartak is valami ilyesbe belekeveredni, én őriztem őket minden kisértettől.

A kapitányt meglepé e szemtelen jellem. Vonásiban, szemében kémlelte, ha vajjon nem tréfa-e, hagymáz vagy őrültség neme e daczos vakmerőség, mit tán ijedség vagy mardosó tudat idézhetett elő? de az ábrázat normális typusa, a bátor szembenéző szemek, a színében és nyugalmában maradt alak meggyőzé, hogy annak kútfeje egyenesen a szív, az átérlelt, rögzött, megkövült gazság, melyet kimélnie nem kell, nem szabad. Gombolyagba köttette az erkölcsi szörnyet s perczenként húzatta összéb a kötél hurkaiban. Mellcsontja begörnyedt, ízei ropogtak s midőn töredelmes bűnbánatát várták, kötődő gúnyhangon dörmögé térde közt: – Ha golyóbissá kötnek s ágyúból lőnek ki, sem vallok én, mert ártatlan vagyok, mint a megvigasztalt Lázár, kit Jézus vacsorára hítt paradicsomba. –… Még egy próbát tőnek, csavarba vették a kezeszárát az ütér felett s fokonként szoríták össze a csontot. Midőn vére elindult, hangosan, de görcsök nélkül, daczosan nevetett: – Ha felnégyelnek is, úgymond, minden tetemem azt rázza: nem, nem, nem!

E makacs, vadlelkű dacz, ez érczies szív és testkeménység, melynek erősb rajza a szép határán kívül esik, mutatja, mennyire czéltalan a bűntörvények kínzó hagyománya s hova edzi magát a megromlott egyén, ki tettenkapás esetére ilynemű eljárásokra számíthat. Valóban nincs oka örülnie, ha valaki a nép büntetésrőli fogalmát végig kiséré, kezdve az ökrész suhanczoktól, kik szoktatás végett egymás botozásában gyakorolják magokat, egész addig, hol a vesztőhely padján legénykedve üti össze bokáját az elitélt.

A kapitány vallomását vevé a hatóság alá tartozóknak, Kádárt pedig mint szökött katonát ezredéhez küldé az okiratokkal büntetése végett.

Mitől a párisi s londoni koldusok rajzaiban mint túlzástól szörnyedünk, íme köztünk minden nagyítás, minden hozzáadás nélkül gyakorlatban létez, az üzlet és gyakorlat nálunk csak annyiban könnyebb és akadálytalanabb, mert politiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd, betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.

Aztán gyűszűs zsidókat hoztak be, kik hónuk alatt viselik hordozható asztalaikat s úton útfélen, főleg városokban felütik azokat, hogy birbics-, gyűszű- s több csalárd játékokkal kizsákmányolják a szegény buta nép könnyelműségét, vagy csepűevés, pántlika-okádásért adóztassák meg az együgyűeket.

– No semmirevalók, megint itt vagytok? – megtámadá őket a kapitány – nem megmondtam-e a mult vásárkor, hogyha még egyszer bekerültök, mind dobra vonatom bőrötöket?

– Khérem alásan, tudom csak tréfálni méltóztatik, akkor is a teins nemességnek tennénk szolgálatot – mondá egy confidens manchesternadrágú, kinek gyér haja közt kilátszék a szeplős koponyabőr s egy szennyes bankó fülét ereszté ujja közt keresztül, csábító maszlagul az igazságtevőnek.

– Gyorsan, mi a panasz? – sürgeté a vádlókat a kapitány, sietve tömérdek végeznivalókkal.

– Tőlem elcsaltak birbicsen huszonhét forintot – mondá egy ágrólszakadt szegény szolgalegény – pedig egy rugott borjút adtam érte, hogy napamat eltemettethessem.

– Engem meg jól tartott bódító égettborral, s addig incselkedett velem, míg gyűszűvel elnyerte a gulyához való só árát, – folytatá egy neki keseredett bojtár.

– Nekem meg öt rőf pántlikát mért s maga dugta a keblembe, mikor otthon kibontottam, egy darab százrétű paczal volt a papirosban.

A zsidók szidták a vádlókat, de ezek több tanukat hoztak s ajánlák az esküt, azonban a fenyítőszék jegyzőkönyveiben mindennaposak valának a drága madarak.

– Tens uram, ki ne bocsássa többet ezeket a pogány koppasztókat, mert e még a zápfogat is kilopja az ember szájából, – közbeszólt összébb lökdösve a biróelkenésről suttogó zsidókat a bajuszos porkoláb. – Aztán meg kozák ez egy szakadó szálig, hétfőre virradón lefőztek kilenczszáz forintig jegyes kártyával egy purzsás örményt, oda ki a vártán van két bizonyság.

– Egy marhakupecztől megintelen két szilaj tinót vettek s rossz pénzzel fizették ki. A káros rájok ment, de már akkor se pénz, se posztó, mert a tinókat Nyúl Iczikhez hajtották a hangyási csárdához, – folytatá egyik a panaszosak közül.

– No csalárd bélpoklosok, most mindjárt adjátok vissza a megfosztott szegények pénzét, – parancsolá igazságos szigorral a kapitány, a porkoláb pedig egyet csavarinta bajuszán s levevé válláról a korbácsot, várva az alkalmat, hogy szükség legyen reá.

– Isten üttsegen! egy garasunk sincs nekünk teins uram, – mondá mellét verve a manchesternadrágos, miközben nyújtott kézzel sullogott az asztalhoz, hogy a vesztegető díjat alattomban oda csempészsze.

A kapitány kegyetlenül körmére ütött egy vaslineával s a vajgató tolvaj kiegészítvén a markában rejtező összeget, visszaadá a kirablottak kárát.

– Most a tinók árát a kupecz számára!

– Nincsen uram, ha csak a bőrünkkel nem fizetünk.

– Porkoláb! próbálja meg csak bőrükön azt a korbácsot, nem hántaná-e le a tinók árát?

A porkoláb neki fohászkodék, a tinók ára azonnal le lett olvasva.

– Mennyit csaltatok össze a vásár alatt? vallatá folytatólag a kapitány.

– Vakuljon meg minden keresztény, ha ezer forintnál többet nem vesztettünk, – mondá ütött körmét szopva a manchesternadrágos.

– Porkoláb, hol az a lefőzött örmény?

– Nohát egymás után, mert mindjárt késő lesz.

– Elutazott Erdélybe, tens uram, de két hétre itt lesz, mert fizetnie kell.

– Tegyétek le mindjárt a kilenczszáz forintját, majd én visszaadom, – rivalt haragosan a bűntársak közé a szigorú kapitány.

– Nyeljen el a föld bennünket, nagyságos uram, ha összesen van nálunk harmincz garas, – szószólóskodék a manchester.

– Porkoláb! hegedűbe kell kötni, tán siralmasban fog az nekik szólni, mint a babiloni hegedűk.

– Ha hegedűhúrt hasogatnak belőlünk, sincs itt harmincz garas, – állítá ismételve a manchester.

Két hajdú beállíttatott s kezdék fülönfogni a zsidókat, hogy hegedűbe kössék.

– Nézzenek félre egy kicsit hajdú uramék, ha tán bőrük alúl kikerülne valahogy fele a kilenczszáz forintnak, – monda egyik bűntárs, megrémülve a kozák mulatságtól.

– No hát egymásután, mert mindjárt késő lesz, dörgött türelmében fogyva a kapitány.

A manchesternadrágos összefordult gaz czimboráival, ki nyakravalójába, ki inge alá nyúlt, pénzt tettek össze s asztalra olvasák a kilenczszáz forint felét.

– Hát a másik fele? – dörgé kérlelhetlenül az üldöző szózat.

– Nagyshágos uram, isthen üttsegen, még khötélre valónk sem maradt már, hogy felakhasszuk magunkat. Most is az atyánkfiáét ajándékoztuk el, – állítá erőszakos szemtelenséggel a manchesternadrágos.

– Szedtevette rüherongy Krisztuskergetője, hát te bolonddá teszed az embert, hogy félbehagyatod az érdemlett lakolást? – közbevág türelemvesztve a porkoláb, – kapitány uram, hegedűbe köttessem a zsebtolvajokat?

– Rögtön, ha egy perczig késnek visszafizetni a hamisan elcsalt véres keresményt.

A hajdúk újolag elkezdék a hivatalos kezelést s durvább szigorral, mint elsőbben, de a gyáva orvok reszkettek a testi fájdalomtól s kártérítésről kezdtek egymás közt hemzsegni. Újra elkezdődtek az önkutatások, pereltek, köpködtek, döfölődtek, egymás szakállát czibálták: végre letették a szegény örménytől csalárdan elharácsolt összeget.

A kapitány megszámlálta azt.

– Ti jobbulhatlan gazok! e bankó-türetben nyolcz darab tizes ketté van szakítva s egész helyett fél-fél betéve, hogy az olvasott oldalon tíz, huszat számláljon.

A zsidóknak ki kellett egészíteniek az összeget.

– No most meg vannak a bepanaszolt károk térítve, nincs egyéb hátra, mint a büntetés, – mondá a kapitány.

– Igenis megtérítettük, – igazolá sanyarodott képpel a manchesteres. – A büntetéssel pedig ne fáraszsza magát a teins úr, küldjön a fűszolgabiró úrhoz, kihez a mult vásárkor küldött, kitől a passusunk is van, majd elvégzi az kötelességét, úgyis az egy valóságos keresztény Pilátus.

– Desz’ oda ne küldje tens kapitány uram, mert avval dicsekedtek, hogy onnan bot nélkül kiszabadulnak huszonnégy óra alatt, ha százszor befogják is, – mondá a porkoláb.

A kapitány meghökkent e különös hírre, s kérdőleg méregeté szemével a bűntársakat.

– De még azt is mondták, hogy pártfogójuk nekik a főbiró, minden nagy vásártól ötven pengőt adóznak számára s ezért szabadalmazott csalást gyakorolnak, sőt ha helyben van a vásár, a főbiró hajdúja is a játszók között van s szükség esetében oltalmazza őket, vagy ha be akarják csakugyan kisérni, urához viteti. Mindezt tudja a strázsamester, egyik legényünknek beszélték őkemek, kit meg akartak vesztegetni, hogy mint az a megyei collega, pártfogójuk legyen. – A kapitány megborzadt e nyilatkozattól. Elkéré a gyűszűsök passusát s alatta oly nevet olvasott, mely egy távol megyében szájasan szerepel. Szíve elfogódott a bámulat s szomorodás miatt s egy pár notabilitás jutott eszébe, kikről a keringő hir állítja, hogy tőkécskéiket zsidók által adogatják ki undok uzsorára.

– Ez a pletyka nem tartozik reám, majd ha elvettétek itten az illető büntetést, haza kisértetlek ahhoz illő levéllel a megyei ispánhoz! de most börtönbe velek! – mondá azután minden további gyanusító tárgyalás nélkül, hogy az igazságszolgáltatási tekintélyt ne gyanusítsa az alárendelt nép előtt, melynek különben is izgató hite és fogalma van arról.

E pillanatban egy hajdú lépett be karddal, csákósan s összetevén sarkát, merev állásban a hivatalos formák közt iskolás egyhangon, gyorsan mint a karikacsapás, így szónokolt:

– Ásan jelentem, hogy azon néma morva, kit az aldunai nyurga spanyol zsidóval s annak társával egyetemben a külsővásárban czivakodásért befogtunk s kinek bőröndjét, teins Vámos úr rendeletéből, teins kapitány úrnak beadtuk, rosszul van s a főorvos úr jelentése szerint meg van mérgezve, azt izenteti ű kigyelme, jó lesz a vallatással sietni, mert tizenkét-tizennégy óránál tovább nehezen fog élni. – Ezzel megfordula sarkán s mintha ágyúból lőnék, kitűnt.

A kapitány megizené e sürgető körülményt Vámosnak, ki eleve megkérte őt, engedné meg azon foglyokat saját részére egy igen fontos ügyben megyei törvényes bizottság előtt kihallgattatni, rendelést tevén egyszersmind a vasbanállók vallatás végetti felhozataláról.

Néhány percz mulva felérkezék a városházhoz Vámos az árva halászszal, vagyis Szalárdy Ödönnel és szokott esküdtjével, ki a gottscheber sátrában annyira megborzadt ugyan a zsidóktól, hogy Singer uram szabását többé magára nem ölté, de azért szintúgy formátlan feszes divatruhában volt, sütött hajjal, fehér keztyűjében, fehér fogantyús nádbottal, s azon narancsszín csíkú világoskék nyakravalóban, melynek minapi hivataloskodásakor annyira örült.

– Hol vannak a foglyok? kérdé beléptekor Vámos, kifejezve arczán azon aggodalmat, hogy a morva hirtelen halálával egyik lehető tanuját elvesztené.

A kapitány a mellékszobára mutatott, hova Vámos, Szalárdy Ödön s az esküdt bementek, ott találták a morvát czinkos társaival s az ápoló orvossal, ki a néma életét fontos nyomozás végbeviteléig fentartani törekvék. Ott volt a kopott bőriszák, rejtett málhájával, melyet a spanyol zsidó szőrbeborult képű ügynökének hóna alatt láttunk. Ott volt a vesszőbe font üvegkulacs, melybe Lőblt, a férjeny méregfolyadékát csepegtetni láttuk, s melybe héber segédével, ki azt nem tudá, pálinkát vétetett a kopasz morva számára, hogyha ki nem eresztik, veszszen el, mielőtt szövetségét elárulná, s ellene valami vallomást tehetne. Ott állott vasban az aldunai spanyol zsidó épen úgy, mint a vásárban látók: száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt száj, mely tekintetének vigyorgó vadságot kölcsönöz; csakhogy napsütötte bőre azóta egy kissé megsápadt a börtönlégben. Mellette állt békóba vert kézzel bozontos szőrbe borult társa, a közönséges egyén durva ruhában.

A kopasz néma nyögve és aléltan fekvék egy szalmazsákon. Otromba csontos termete görnyedten, a zárkozó mogorva kifejezés, a szemöld alá vont, földkereső, mély, ravasz szemek ugyanazok, csakhogy arczizmai megszaggatvák a kiállott görcsöktől, s éktelen durva vonásai még jobban eltorzultak. Félkeze most is védőleg szorítja a levelek s árjegyzékek csomagát, melyet Lőbltől vőn által, s befogattatása miatt ki nem hordhatott. Szemei zárvák, csak néha nyitja fel, s ilyenkor mohó vágygyal néz, görcsös karral nyúl égő szomjában a befont kulacs után, mert nem tudja, hogy meg van mérgezve. Az orvos megismeré a férjeny hatását, tudták azt is, hogy az üvegkulacsot Lőbl segédje hozta, de mit tesz az? van-e reá tanu, ki mérgezé meg az italt? nem épen úgy történheték-e az a pálinka-árúsnőnél, a héber segéd vagy városi őrhajdú, a kopaszra haragvó spanyol zsidó, vagy épen maga a néma morva által, ki vétkeiért remegve, életének véget akart vetni? Lőbl nem úgy szokta efféle tetteit intézni, hogy önmaga veszélybe vagy csak kérdés alá is kerüljön miatta.

Közönként csikaró szaggatást érzett a néma, izmai megteltek görcsökkel, s az erőködésben arcza és torka elkékedt. Ilyenkor a pálinka felé kapott s erőszakosan el akarta ragadni, enyhet és szabadítást várt attól. Az orvos cseppeket nyújta neki a kész ellenszerből.

Vámos remegve kisérte a kórjegyeket. «Ugyan hova késik a szolgabiró? szörnyű lenne, ha e tanut elvesztenénk»; mondá aggodalommal.

Az orvos megnyugtatá őt, hogy a fogoly, éjfélutáni két óráig, minden hihetőség szerint élni fog.

Esküdt úr csakhamar hivatalos helyet kotrott magának az asztalon, s selyem zsebkendőjét a fenyűszékre terítvén, feszes nadrágában lehetőségig leült és tollat hegyezett.

A morva fokonként növekedő nyugalmat látszék nyerni az orvos gyógyszerétől. Néha már voltak szabad pillanati, melyben tudott eszmélni, s a környező tárgyak közt különbséget tenni. Körülhordá mogorva szemeit, melyeket a méreg hatása beejtett, ellankasztott; s tájékozá magát, hogy ő rabtársai s idegenek közt van.

Közönbösen látszék venni az arczokat, de midőn Szalárdy Ödönre pillantott, hosszú, merev, izgatott tekintettel függött azon, mintha emlékezni akarna. Ödön fehér-sápadt arczát, s mik teleragyogvák igéző rejtelmes tűzzel, nagy bűbájos szemeit irtózattal függeszté reá. Vérszín ajka rángásba jött a márványábrázaton; félelmesen nézé a megismert némát; vele felkölt a gyermekkori borzalmak emléke, s ezen emlék visszakapá, visszaidézé egy pillanatra a szem és vonások rettegő kifejezését, s arczát egészen hasonlatossá tevé ahhoz, melyet a néma az irgalomintézetben ismert volt. Ekkor felette ingerlő, lázas hatást látszék a morva érezni; szemeit behúnyá, fejét hátraveté, hogy ne lássa a kisértetet. Ráismert Ödönre, s eszébe jutott sorsa változása, melyet annak elszökése reá idézett. Akkor jött Lőblhez a Márkénál sokkal rosszabb szolgálatba; mert Márk rögtön megszünteté a kinzó kisdedóvás orgazdai üzletét, s az irgalomintézetet árverelteté, hogy a bűnnyomozásra forrás ne létezzék. Ödön szökése miatt veszté el egyetlen földi boldogságát, azon elszigetelt leányt, kit a vörös dajka örökben tartott, kinél ő, az elvetett, éktelen, az emberek milliói közt egyedül talált rokonszenvet; ki megérté az ő kétségbeesett néma tekintetét, s a könyör és vigasz emberi hangjain szólt hozzá; s kihez épen azért minden érzelme, ragaszkodása, öröme hozzáfort, ki iránt a konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny tudott lenni. Úgy nézte Ödönt, mint indokát mind e veszteségnek, s azért irtózott el tőle most, midőn felismeré.

Vámos végetlenül örvendett e jelenetnek; mert meggyőződék, miszerint a morva emlékezik az irgalomintézetben rejtegetett gyermekőrre, most ráismert arra Ödönben, következőleg tanuságot tehet arról, hogy Ödön még élt s Márk kezei közt volt, annak titkos intézetében tartaték sokáig azután, mikor álhalálát közhírré tevé Márk s az idegen testet helyette eltemetteté.

Azonban egy zömök, kerekszemű, széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú egyén lépett be, kezében kostök s hosszúszárú cseresnyeszín tajtpipával, kiben Vámos örömmel üdvözlé az aggályosan várt szolgabirót.

– Bocsánatot kérek spectabilis, hogy egy kicsit késtem, mondá lihegve, miközben izzadt homlokát piros koczkás zsebkendőjével letörlé, s szép büdöskőszín ürömtaplóba kiütvén, egész élvezettel rágyújtott. Ezzel a semmiházi Nyúl Iczikkel volt bajom. Egy kani nevű sárga lovat értek a kezén, meg egy marhakupecz hajtott haza istállójából két appropriált tinót, kit valami gyűszösök megcsaltak. Feljelentés történt, s haladék nélkül be kelle fogatnom. Nem is hiszem, hogy öt-hat esztendeig szabadlábra álljon, mert igen sok ellene a panasz. Azt hiszem, Lőbl irányában hasznát fogja venni spectabilis, mert úgy látszik, szövetkezésben áll vele. Mikor benevolisáltam, reá appellált, hogy majd kezességet vállal érte, de biz az nem akar semmit tudni róla. Kezde is Nyúl Iczik mindjárt kigyót-békát reá kiáltani, s többi közt állítá, hogy Gyapjasy úr juhát Lőbl dögleszté el Márk segítségével; de tudja spectabilis, az emberre nem tartozik egyéb, mint a mit feladnak, avval is eléggé meggyűl a baja, s diurnumok nélkül. Hanem ha valaki uzsorapert s fenyítő vádkereseteket szeretne Lőbl Simon nyakába kerítni, Nyúl Icziket illő sikerrel meg tudnám vallatni szokott díjak mellett.

Vámos nem bibelődheték e gazdaságos hivatali buzgalom tárgyalásával; hanem felszólítá őket, a törvényes bizonyságot, éber figyelemmel kisérni mindazon jelt, intést vagy jóváhagyó helyeslést, melynek kifejezésére egy néma képes lehet.

– Minő viszonyban álltok a némával? kérdé a szolgabiró a nyurga aldunai zsidót.

A két bűntárs elkezdett hebegve hazudozni, hogy magát minden vád és fenyíték alul kivonja.

– Ne reszkessetek, szóla hozzájok Vámos szeliden. Befogatástok oka különben sem oly vétkes, csak botrányt okoztatok egymásközti czivakodástokkal, mi nem vagyunk üldözőitek, bizonyos történet és titok nyomozása végett kivánjuk vallomásitokat. Csupán eszközökül veszünk, a czél nem ti vagytok, az, a mások vétke. Azért bátran szóljatok igazat, ha hibások volnátok is. A jótét, mit véghezvihettek, megengeszteli a bűnt, mit nemletté többé nem tehettek.

Bozontos czimborája felpislogott alattomosan a száraz zsidóra, s nyugtalan szemeivel nógatni látszék az őszinteségre. Az aldunai pedig kétkedőleg nézett a szolgabiróra.

– Bízhattok hitlenek, mondá a kis zömök, füstbokort pöffentve, mit a spectabilis igért, én is coramisálom. Nem lesz semmi bántódástok, csak adjatok jó benevolumot.

A zsidók meg akarták kezét csókolni, de ő mind a kettőt nyujtá, hogy egyik meg ne csalja a másikat.

– No’s no’s, régen vagytok-e a kopasz morvával egybeköttetésben? sürgeté Vámos.

– Tiz év óta már nem; de az előtt igen, felelé a nyurga.

Vámosnak épen ezen időszak titkaira volt szüksége.

– Merre, mikor, mettől-meddig, s minő és mely nemű dolgotok volt ezen pokolpozdorjával? vevé át a kérdést Vámostól a tömzsi szolgabiró, mintegy próbajelét adva, mint kell felhasználni a nyomozó szótárt.

– Szállítója voltam evvel a harmados companistámmal, viszonzá a nyurga. Pestre sosem menénk, hanem a néma hordott le nagy mennyiségű és értékű vegyes málhát Aradig, vagy a Dunán Zimonyig, melyet mi aztán száztóliak mellett bizományban eladás végett átvevén, Moldvában, Valachiában, s néha Szerbiában is szétoszlattunk.

– Azon dugárúk, megjegyzé Szalárdy Ödön, miket Márk, a pesti tolvaj- és csendbiztos szövetség utján összelopatván: három hóig az irgalomintézet vasas raktárában szokott tartani.

– S ezen abnormis üzlet, folytatólagosan és rettenthetetlenül gyakorlódék köztetek időről-időre? kérdé továbbá a szolgabiró uram, megtörölközvén a phrasis után.

– Szokott vágásban ment a kereskedés; évnegyedenként átcseréltük, én a beárult pénzt, ő a friss szállítmányt. Könyveink voltak, de a számadás mindig kosarakról viteték, mert ő úgy volt a pesti adófizetők névsorába vezetve, mint kosárfonó.

– Micsoda nyelven beszéltél evvel a némával? kérdé továbbá vallató bölcseséggel a kis szolgabiró.

– Saját nyelvünk van; jelek által tökélylyel kifejezünk mindent, s a legapróbb szótagig teljesen megértjük egymást.

– S a kereszténység rémületére még most is bátorkodik folytatódni ezen vétséges czimboraság? vagy mint feljebb kikottyantád, félbe haraptátok már? s ha igen: mikor, miért és miképen? közbevág ismét a szolgabiró, de a kérdés majd torkán akadt, pedig az előbbi feleletet is azért nem hallá, mert ezt fogalmazta.

Esküdt úr felüté fürtös fejét, nyakravalóján egyet rántott s nem akará írni a kacskaringós bombasztot, szolgabiró úr féloldalról odavágott balszemével s a toll rögtön járni kezdett, csakhogy esküdt urnak saját styljében tette fel a kérdést.

A nyurga izraelita pedig nyakonfogott alázattal felelt:

– Egyszer azt mondá Zimonyban, hogy utólszor jelent meg; mert jövőre fel fog hagyni az üzlettel. Azon ízben nagyobb mennyiségű málhát szállíta, mint rendesen; e mellett egy tonnát megtömve drágaságokkal. Lánczok, keleti gyöngy, drágakő, órák, ékszerek, ó gombok, kapcsok, paszomány, ezüst edények stb. stb. valának abban összetömve, s ezeknek jegyzékét szoros titokban adta át a hozzá mellékelt árszabálylyal együtt.

– Ez okvetlenül akkor történhetett, megjegyzé Szalárdy Ödön, mikor Márk, elszökésem után orvudvarát eltörlé, s minden árut egyszerre kellett szétoszlatnia; mert azelőtt efféle czikkeket mindig Tógyer gazda hordott el Lőbl Simonhoz egy fekete ládában. A morva alkalmasint saját részére csempészte a tonna tartalmát apródonként, vagy az akkori zavarban.

– S miért, hogy mégis össze kell jönnötök ez idegen földön és tartományban, ha már pokolbeli czéheteknek vége van? kérdé a nyomozó.

– A tonna-kincs értékéről adogattam számot évenkint itt a debreczeni vásáron, hova a néma, mostani gazdájával eljárt; mert szoros titokban kelletvén árulni, nem volt mód tuladni hamar a portékán.

– S bevégezéd-e már fináliter, ezen nyakveszélyeztető sáfári számadást?

– Igenis, nem végeztem. Jelenleg akarám visszaadni némely el nem kelt czikkeket, miket drágán tartott, vagy különösségük miatt nem akadt vevőjük. Azonban ő azt állítá, hogy tartozom neki az árjegyzék szerint készpénzzel fizetni, mert az nem bizomány, hanem megvettem alku szerint. Épen ezen veszekedtünk, mikor a nemzetes hajdu urak befogtak.

– Hol van azon detestabilis species factik?

– Ezen kopott bőrzsákban, könyörgöm alázatosan.

A bőrönd felbontaték. Néhány antik szelencze, egy pár keleti dús pisztoly, kövekkel kirakott templomi kehely, egy füzér gyűrű, drága gyöngyösmarkolatú tőr, nagy értékü főpapi kereszt, s egy rakás ezüst mosdóeszköz eszményi sárkányfarkon, vagy mistikus czirádákon végződő torzszörnyek alakjában idomulvák.

Szalárdy Ödönt hideg borzadály futá el. Ráismert mosdókészületére, melyet Márk kisértő szobájában, a holdas őrültség fokozataiban használt. A szörnyek torz ábrája eszébe juttatá a sötét bronzrámákat, melyek a halálfejű tűzlovagot, s a fedéllyukon akadt alvajárónőt, szobájának kétségbeejtő képeit befoglalák. Eszébe juta a hátratöpörödött, rohadt inyű nyihogó fenevad, mely kisértőn zúgó kandallóját képezé; eszébe jutott a villitánczos óra, a kancsi szolgáló hideg nyirkú tenyere, s nyöszörögve mondott rémes meséivel, az undor, irtózat, rettegő félelem, melyet kiszenvedett, s mintha a bőröndbeli emlékjegyekkel újra kezdődnék üldöztetése, reszketésbe esék.

Vámos szinte ráismert azokra az árva halász beszélyéből, s repeső örömmel vette kezéhez térítvény mellett a nagybecsű bűnjelt.

A morva görcsök között, nyögve vagy alélt szűnközökben, de mindig szembehúnyva hátravetett fővel feküvék a közelebbi vallomás alatt, hogy ne lássa Ödön emlékeztető vonásait. Ha olykor magához tért, s a nyurga zsidó árulását hallgatta, mérgesen, tagadólag rázta öklét és vad fejét, s egy dühös kitöréskor fogát csattogtatá, mintha szét akarná tépni a hittörő czinkost. Azonban megviselt erei, a szaggatott izmok, egész életmű-szerkezete fokonként fáradt, erőtlenült a méreg és ellenszer harczában. Az orvos jó adag enyhítő cseppeket adott be, sürgeté a kihallgatást, mert veszélyesbülni látta a jeleket. A morva arczát kiereszté a vonagló rángás. Homloka elsimult s látni hagyá a szakadozó erek kidülyedt szálait. Szemeit megnyitá, s kék üregeiből tompán és mereven, de nyugalommal nézett.

– Barátom, nézz fel, figyelj rám, érts meg jól, szólt hozzá Vámos szeliden, miközben kezét megfogá. Lát’d, mi nem akarunk büntetni társaid vallomásáért. Nem törekszünk rajtad boszút állni, meggyógyítunk, könnyű és jó szolgálatba helyezünk, kereseted és nyugalmad lesz, nem üldöz, nem bánt, nem teend szemrehányást senki. De gondold meg, egy becsületes embert tehetsz szerencséssé, kiért az Isten egykor megáld. Nézz fel, ismerd meg ezt a halvány urat, s ints, adj jelt, bizonyítsd be, hogy ő gyermekkorában a vörös dajkánál szolgált, mikor te dr. Márk szolgálatában voltál.

A néma haragosan szegezte szemét Ödönre, kezét elrántá Vámostól, s iszonyú rázkódással intett: hogy nem igaz; egyszersmind védőleg szorítá durva markaiba Lőbl Simon rábizott csomagát, a hűség és ragaszkodás erős zálogául.

A szolgabiró oda akart tolakodni, hogy hivatalos tekintélylyel, s illő szigorral támadjon rá a makacs tagadóra. Ödön és az orvos visszatartóztatták.

– Látod, szegény fejed! megcsalod magadat, folytatá Vámos. Látom, mily gondosan őrzöd gazdád leveleit; te most is híven ragaszkodol Márkhoz és Lőblhez, pedig ők irtózatosan vétettek ellened. Márk kiszabadított a brünni börtönből, de nem engedett soha megjavulni. Folyvást újabb bűnökbe kevert, hogy végkép elkárhozzál, ha tenni nem akartál, bosszúállóan fenyegetett, miként mint szökevényt kötélre juttat. Aztán, midőn már félt vak rabságodat tovább használni, jutalom gyanánt elvert, mint egy rossz ebet; durva elterhelt szolgaságba cserélt, Lőblhez, kinél csekély díjért kínosan kergetve otromba munka közt kelle végkép előszülnöd. Méltók-e ily rossz emberek, hogy kiméld? érdemlik-e ily állatkinzó gazdák példás háládat? fel tudnál-e ily gonosztévőknek áldozni egy ártatlan szenvedőt?… Tégy vallást, édes jó öregem! látod e jótét újjászül; Isten ki fog veled békülni, templomba járhatsz, szeretni fognak, ha betegágyba esel, ápolva lészsz, s a jó emberek imádkoznak érted.

A néma türelmetlenül hallgatá végig a beszédet s az előbbi makacs átalkodással intett ismételt tagadást.

Vámos csüggedezni kezdett; a szolgabiró nyakvast és husángokat akart hozatni, a többiek megtilták. Az orvos komoly aggodalommal függeszté szemét a betegre. Megtapintá üterét, s lázas halántékát.

– Az élet igen gyenge, úgymond; egy-két rohamnál nehezen fog többet kitartani.

Minden reményről kezdtek lemondani.

– Istenem, te nem akarsz hinni szavaimnak, beszélt ismét Vámos, nyugalmát megtartva. Sokkal jobbnak hiszed gazdádat, mint a minő; sokkal jobb vagy iránta, mint ő tehozzád. Vétkesen és halálig hű maradsz hozzá, és ő még sem bizik hűségedben. Árulónak, becstelen hitszegettnek hiszen tégedet. Nem bizott titoktartásodban, s megmérgezett, hogy vallomást ne tehess ellene, mert hiszen ismered befont kulacsát, tudod, hogy a pálinkát ő küldé, pedig irtóztató kinaidat a beleöntött méregtől kaptad.

A néma felkapta fejét, mint a szélvész, reszkető karával a szalmazsákra könyöklött; irtózatosan kezde figyelni, s Lőbl edényére vadan, kétkedőleg nézett.

– Igen igen, mond hirtelen Vámos alkalomhasználva. Visszaélt hűségeddel; becstelenül megcsala, árulónak tartott, rád süté a gyalázat bélyegét, s most megöl, miután hiredet elvette, neved bemocskolta, s koporsódra bélyeget sütött… Kétkedel talán? mindjárt meggyőzlek.

Vámos fülébe sugott az őrhajdunak, s egy ebet hoztak be. Aztán megnedvesíte egy darab kenyeret a kulacs tartalmából, s oda veté az ebnek. Néhány percz alatt iszonyú kinban veszett el az állat.

A néma rettentő képet ölte. Erőtlen szeme villámlásba jött, gyér haja megmerevült, fogát csattogtatá s erőszakosan szaggatá ki kebléből Lőbl bizományát, a védett iratokat. Ingerültsége másodperczenként szilajult; alig tudott birni roskadt dühével, s a nyurga zsidónak titkos jeleivel inte, hogy hozzanak még egy másik ebet.

Az eb behozaték. A néma felült s magához kecsegteté. Körül vizsgálta, ha egészséges-e? aztán egy darabot tört ugyanazon kenyérből, melyből a másik kapott, s oda veté neki. Egy darabig kémlelődve várt; az eb vidáman, farkcsóválva közeledék, s leste a következő falatot, jeléül, hogy a kenyér természetes, minden ölő elem nélkül. Aztán más darabot tört, közepébe önte a mérges pálinkából s beveté a kutya torkába. Sokkal rövidebb idő alatt mint a másik, összerogyott az.

Ekkor dühlázba jött a néma. Felszökkent zsákjáról mint egy tömeg rugany; de a méreggörcsök megkapták s visszavágták a földhöz. Először rugkapált s bőgött, mint a fenevad, aztán a mint izmai huzódtak, tagjait zsibbasztó marjulás állta el, nyögött, nyöszörgött, végre csuklani kezde és makogott.

Vámos elveszté a végreményt, Ödön összefont karokkal lesujtva szegzé földre szemét; a végzet nem rendelé, hogy igazolva legyek! gondolá magában. A jelenlevők mind megrettentek; esküdt úr plane keblébe rejté megült zsebkendőjét s lábalóban volt, a judlium alig tudá benmarasztani. Az orvos mindent elkövetett. Gyógyszerét betölté az összekapcsolódott fogak közt, fáradtan dörgölé, s dörgölteté a merev tetemeket; perczenként kisérlé az életmeleget, s lehetőnek remélt még egy üdülést.

Hosszú kín után az életerő még egyszer meggyőzte a halált. A néma tudathoz jött, szemét felnyitá, érzett és eszméle, de gyermekies elgyengültségben. Arcza elváltoztatá vonásait, alig lehetett reá ismerni. Szemfényén üveges udvar, vére félig meghülve s lankadt bőrén kitört az enyészet hideg veritéke.

– Térj vissza az erkölcshöz barátom, haldokló ágyadon érdemeld vissza Jehovah irgalmát, mely bölcsődben veled született, tégy tanúbizonyságot a szent igazságról; kérlelé Vámos szánó részvéttel s feje alá tevé az üres bőriszákot, hogy magasabb fekvése legyen.

A néma elveté azt s jelek által tolmácsoltatá a zsidóval, hogy miután Márk és Lőbl hitlenül elárulták, kész ellenök mindenre felelni. Aztán kezdett titkos nyelvükön jelek szerint közlekedni aldunai bizományosával, ki mindent szóról-szóra megmagyarázott a nyomozó törvényes bizonyság számára.

– Emlékszel-e barátom a dr. Márk irgalomintézetére, melyben kisdedóvója s üzleti raktára volt? kérdé Vámos könnyű, társalgó hangon, hogy a beteg kedélyét fel ne izgassa.

A szolgabiró hite szerint meg volt győződve, hogy az ő magas nyakú, feszes derekú attitudejére s involute fogalmazott kérdéseire szigorúbb hűséggel felelend a deliquens; minekokáért magának követelte a deutri pontokat, annyival is inkább, minthogy beszélgetés nélkül a pipa sem esett jól: de Vámos mindenáron maga foglalta el a haldokló tanut.

– Hogyne emlékezném, – magyarázá azonban a néma feleletét műértő rabbija, a pesti Józsefvárosban sárkány- és örömvölgy utczák közt vala az. Benne laktam s viseltem a dugtári és málhaszállító hivatalt, gondoskodám az örves ebekről, mostam a kosztosokra, udvart seprettem, szóval a legaljasb napszámmal voltam terhelve.

– Ha ott lakál, úgy hát okvetlenül ismerned kell ezt a halvány urat; nézd meg csak jól! ő is az irgalomintézetben lakott gyermekkorában, próbálj csak reá emlékezni; vonásaira bizonyosan ráismersz, csakhogy most már megnőtt és sokat, igen sokat szenvedett; szólt Vámos ujolag rábeszélőleg.

– Igen igen, ide nézz jó öreg, én vagyok azon félénk gyermek, kit a te szeretőd úgy szeretett, mondá Ödön a figyelmes némához, remélve hogy a szeretet, kietlen multjának egyetlen fényhuzó sugára, világot vetend zavart emlékére.

– Nem kell nekem semmi tájékoztató tárgy, vagy emlékeztető történet, felelt a nyurga a néma nevében. Jól ismerem én azon urat; mintha most is látnám száraz, súlytalan termetét, vézna, sárgult arczát, ijedős szemeit. Mikor éjjel Márk úr oda hozta, egy kosztos meghalt a káposzta között.

– Mit végzett ez az úr Márk intézetében?

– Gyermeket étetett, – folyt a vallomás; – aztán a padlásról le és felhordá őket kenderhevederben, napközben pedig őriznie kellett.

– Tökéletesen megegyezik hortobágyi beszélyed adataival; sugá Vámos Szalárdy Ödönnek; s nyomon új kérdést tőn a fáradó tanunak. Soká lakott ez az úr nálatok?

– Tán öt vagy hat hétig: akkor Brünnbe akarta Márk úr titkon elküldeni, de a vörös dajka szolgálója, az én felejthetlen jó barátném megszánta s kilopván álmomban a kulcsot fejem alul, a keresztépület hátsó tolvaj-lyukán kiszöktette a kertészek földjére.

– Honnan vitte oda Márk az új gyermek-őrt?

– Nem tudom, mert az előtt nem láttam soha, de azt hiszem saját házától, mert éjjel öltözetlenül jött vele a gyermek. Erre legbizonyosb feleletet adna Márk úr huga, a kancsi szolgáló, ki akkor nála lakott.

– Hát nem lakik már nála?

– Óh régen; de nem tudom, hol van. Azt hiszem, valami eldugott falusi majorban folytatja Márk urral egykézre a gyermekkereskedést, mert mikor Jefte, a vörös dajka meghalt s az udvart árverelték, a kancsi szolgáló vitte el szekerén a kosztos kisdedeket.

– Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen úr helyett és neve alatt?

– A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról leesett.

– Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?

– Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie, miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak megszünteté, hanem el is adta.

– Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek forognak fen e vétkes erőszakban?

– Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe. Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek ne merje a kis udvar titkát elárulni.

– Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?

– Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek. Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.

– Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.

A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta pihenni.

– Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.

– Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna avatva.

A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni. Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim, mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.

– Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?

A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.

– Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalomintézeti elszökött gyermekőr s minden vallomásod igaz?

A néma készséges örömmel intett, hogy igen.

A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget, egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.

Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy vonta be.

Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett, ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek, mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú. Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot, kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára visszaélünk azzal.