XXVIII. (A besztereczi lápvidék.)

Zemplén és Szabolcs közös határiban nyúlik el mint egy óriási tengeroáz, a besztereczi lápvidék, melynek alakja, tére, terjedelme századokig, feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg ismeretlenül maradtak. Tán a Tisza-öntés vette birodalmába a katlanszerű tájat még fajtánk megülése előtt, s azóta mint öröködött járvány összeszokott a békénhagyó nép szűkült határival; tán tengerfenék volt az elővilág ősvizei alatt, s a benne tömeglő kotúsözön akkor loccsant vissza, midőn a nagyeszméjű Traján, Vaskapunál a tengert kiereszté. Ez utóbbi sejtést költik a vándorban amaz törvényhordta ős homoktorlatok, mikre a középidő várak alakjában rakta meg rablófészkeit, s miknek feltölt maradványain ábrándhozólag porlanak az álmodó romok.

Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor e láthatártalan ingó vízországon, az ó mythusz tengeristenének képzelheti magát. A habtalan sík keblében függeni látszik az oszloptalan égív, az arany és ezüst ragyogása habzik és reszket szerteszét, mintha legelne a napfény a csillogó sikságon. A roppant nádasok gazdag növényzetben diszlenek mint annyi zöld tartomány. Ingoványos rétek feküsznek közöttök, millió fészkével a csúszó lakosoknak, mint annyi gyárvidék, vakitólag remeg téreiken az áthevült zára, s örök zsivaj, moraj, kretty, fütty, zaj, sivítás hallik a túlszaporult néptől. Távolabb kákás dágványok fogják fel a szemet, keresztkasul szelve tágas vízutczákkal. Zsombékjai közül a napoló békák melancholikus ümgetése terjed, szélein iszapos rétege fehérlik a csigatörmeléknek, fűlepte részein fehér patyolatot teregetnek a munkás pókezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos tojásaikat. Itt-ott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat. Ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, poshadt nyálkás maradványa a régi kiöntésnek, vagy állott esőviz; s a medresebb iszapon millió vizféreg nyüzsög a megtört napsugárban. Számtalan faja a lerakott apró tojásoknak, mocsári gyíkok, rovarok, félig fejlett műszeretlen testek, s minden szörnyecskéi a bűzhödt égaljnak, háborítlan csendben és ösztönnel tenyésznek, míg a sárgazölden bevaradzott tószél, a csúszmászók lomha mozgalmaitól bugyogni látszik; parányképét adva a mexikói mocsártenyészetnek, midőn Columbus Amerikát felfedezte. Néhol a friss partból eleven félsziget lóg le a vizekbe, mintha hűtni öltené be nyelvét egy-egy lehasalt szörny. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár- és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs. A kövér fatetők, szállása a vigyázó gémeknek; félöles fűvében szilajon kanyarog egy-egy vízikigyó, s ha jövevény lépte zörög a haraszton, merészen ölti ki barna nedves fejét. Most mély csend országol, de ha egy folt vadlúd csap le a szomszéd nádasba s gágogó röptében felkölti a berket, egy percz alatt vad zaj tör ki a magányból, száz nemű visongás riasztja fel egymást, s száz fajú szárnyassal lesz tele az égűr. Messze a távol perspektivjében eleven sás között ősznádszálak inognak fel a süppedő zátonyról, mintegy intő tornyul a vízi utasnak; közelében rekettye véter fogja el a barna vízfolyást, ezen vesszőfallal fog hétről-hétre halat az ázsiai halász. Odább csikvarsák vannak a zsombékfészkek közt széjjel borogatva: s az óriás tóparton köröskörül zsoldtalan hűséggel áll hadi rendben a vízi birodalom nemzeti gárdája, az éles békatőr, lovas káka, s a gyékény ezred buzogány erdeje a vízi liliom lobogói alatt, mintha idegen külföldtől őriznék a titkot, mit a tó susogó népe egymás között rejtelmesen cserél.

Míg a lápvilágok látható országán, az egymásba merült s egymásból kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány, nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt; odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s a tókirály választott virága, a nymphæa sagittaria két öles szárakon mint annyi zöld kötelen felfelnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány, fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve, mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott iszappal rejti el titkait.

Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél, csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.

Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi, melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.

A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.

Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja, megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok, melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel fonódni. Azonban független jellemét mindig igyekszik megóvni. Sülyeteg felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.

De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony- s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.

Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából… dudva terem rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.

A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér) cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési. Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen. Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primæ occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának; erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk, mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a mindent elöntő bő szaporaság… szeszély-e vagy szolgaszakmány az a természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?

Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül. Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben oly szépen elmondja.

Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.

Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.

A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya, bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej, mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a lápbirodalom.

Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.

Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.