XXX. (Czeczilia családja.)

A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal… megragadó tájkép!

Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva, hogy ne fogjon szelet.

A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.

Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött, feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak. Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság, siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom hasonlít egy kis texási ültetvényhez.

A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák, s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens. Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:

Bár alacsonyan s felejtve
Légy hálátlanúl elrejtve,
Te vagy fő disze kertemnek:
Képe az elzárt érdemnek!

Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.

A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart, füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet, szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.

E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván, földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának, menyire a kirabolt szív az lehet.

Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt, tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal, vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló, nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas, elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.

Reggelihez vala terítve egy terebély hárs alatt.

Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái, nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb növendékeivel.

Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal. «Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok, édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.

Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség, éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból, rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.

Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.

Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát, férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni, s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos jellemét.

Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár kezét.

– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.

– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott, de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél; lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.

– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a rettegető gyanút megtudá?

– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat, de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa, ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi; alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm kezéből.

– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka, megemlékezvén a vándor lápi éjről.

– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban, önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban, mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye valaha.

– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.

– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt, s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.

– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv- és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.

– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet, mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá, miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni, álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára, emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője, inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-, élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor, mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz, harmadszerepű vala?

– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az azt nyújtó Vámosnak.

– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.

E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.

Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.

– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk. Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen, mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.

A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.

– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy, mint van a helység?

– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.

– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?

– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.

– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?

– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.

– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam mutogattam?

– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén már minden ember úgy ültetett.

– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?

– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.

– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.

– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott. Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután látszik, hogy az aratás jó lesz.

– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?

– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs; pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.

– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?

– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén, az új tisztet még nem ismerjük.

– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?

– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.

– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit az új törvények ellen?

– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.

– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem számukra.

Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték, zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit, kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.

E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani, mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s lakodalmát ingyen kitartja.

Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő, négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép, fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.

Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban, úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.

– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk, mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.

Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár, gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában, hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt. Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el. Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud. Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés, disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.

– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.

– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a lótakaró.

Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva pislogott az idylli czikkekre.

– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott képét észrevevé.

– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél pohár tejfel.

A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták körül György lovagot a szittyareggelivel.

– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a kis szolgabiró.

– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk, lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni, kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson… Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is. Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja, kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.

– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy beszédmodorában.

– Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak; de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett az esze… Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok, ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry ellenségét megteszi a pártja.

Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél. Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő szűrrel s csillogó, kent hajjal.

Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában, a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog átváltozására.

De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék, úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt. Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy szóra.

– No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.

A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.

– Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint meghálálhatom – mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel kifejteni képes.

– Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? – szólítá meg Vámos, hogy kiragadja őt a néma alázatból.

– Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik meg cseberbehágó.

– Hát a negyedik hova lett?

– Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.

Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni, de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a törvényes bizonyság.

A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt, mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.

Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is hivataloskodnék, azaz halászatban járna.

Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült, magához inté az öreg halfogót.

– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

– Mint a kecskének a só, teins uram, – felelé süvegemelintve a vidám öreg. – Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.

– Hát meg van elégedve a sorsával?

– Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom, csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam. Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák öblé»-nek lehet nevezni.

– Ekként jól megy dolga?

– Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.

– Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.

– De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy… Tökéletes igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy, mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire állítná a boglyát.

– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

– Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert huszárja szavára, – mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi eseményre vonatkozólag.

– Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a rókaszokásba… De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.

– Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, – utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második palaczk utolsó poharát.

– Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, – mondá töltés közben.

– Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, – felelé Pipacs, házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.

E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés, heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.

Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé, átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek. Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat, de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-, elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák, tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja, kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék, s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször tartozik megjelenni felei között.

E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik, miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata, folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete, ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát, sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt, hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez, mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.

Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el kellett hagyniok.

– Jobban van-e szemed, Rebeka? – kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.

– Már nem szúr oly élesen, – felelé a leány, – de érzem, hogy tele van még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.

– Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád magad, – viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.

– De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel mosom a képemet, – menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta el pilláit a világosságtól.

– Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért… milyen hivékeny vagy! hátha irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu, mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok… A szépség úgy ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak… Most már javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál másokat is e pirító hibától.

– Jobban van-e szemed, Rebeka?

– Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak soha megszépülni, – mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös feltulipánozott okoskodás.

– Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? – kérdé a közben a gyógyító angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.

– Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.

– Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra, ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd… nem könnyebb volt volna a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet… Egyébiránt ütere bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg fog gyógyulni.

– Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, – kiálta nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő, ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.

– Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, – felelt mosolygón Czeczilia. – Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk. Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti vele a segédnő, – s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába, ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.

– Hogy van a takács karja? – kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.

– Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás – mondá szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.

– Minő babonás kishitüség az ismét? – mondá szeliden Czeczilia, szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.

– Nem kishitüség az, hanem szent való, – felelt mogorván a takács. Olyan igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél megfordult, s balkezével megfenyegetett.

– De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?

– Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a kelevény?

– Mert sürű a vére, tisztítni kell,… sokat ül, sokat haragszik, nem beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.

– Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam, azóta soh’ sincs egészségem.

– Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre. Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember, ki babonára adjon.

– No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.

– Mutassa csak karját,… asszonyom! bontsa fel a kötést.

– Hiába nézi a tekintetes asszony, nézettem én már azt özvegy gólyaszemmel, fekete fecskével, nem ér annak semmit, mentül jobban gyógyították, annál jobban dagadt, – mondá türelmetlenségig izgulva a vaklelkü rásztkóros.

– Hogyne dagadt volna, – mondá Czeczilia, ha kuruzslóhoz ment. A tetemtódó (toldó), keresztes bodza, s in-nyujtó fű nem minden testi bajon segít, pedig jósbanyájok csak ezekkel gyógyít. Most czélszerü írrel kötözik karját. S ha szorgalmasan bevesz, két hét alatt felgyógyul.

– Fel bizony, mert deszkát árultok a föld alatt. De’szen tudom én, hogy holtig való járvány az ilyen rontás vége. Szegény embernek nem adnak hitelt, pedig csak mi látjuk, mi történik velünk. Tavaly is ráült egy gyermekre a fekete macska, soh’ sem lett többet csont a fél térdében. Sulykosnét meg télen lecsalták a kengyelérhez, s a zsombokon halt meg, másnap hozták haza.

– Igen, mert részegen megfagyott.

– Dehogy részegen! vállán minden körme helye meglátszott a sánta Pilának, én meg láttam, hogy éjjel két fejérség egy nádszálon háromszál gyertyával repült vele… Hát mikor engem minden este egy fekete ló kisérgetett haza, seprüfarkkal s homlokán tükör volt?

Takács gazda kifogyhatlan leendett az idétlen idézetekkel, mik a környéki népbabona maradványaiból lelkébe tapadtak, s miket sötét, szellőtlen rögeszméi közül kiverni sem nem akart, sem nem tudott: de Czeczilia betiltá a folytatást.

– Nem akarom üres rémeit egyenként elkergetni, Takács gazda; most kérem, hallgasson, s ha a kórházból kimegy, szünjék meg a nép közt babonát hinteni, egyetlen beteg lelkű ember képes lenne egész vidéket, e józan szabad fejü népet, vakság hirébe keverni.

E közben kibontá Takács karját a segédnő.

– No nézze, győződjék meg saját szemeivel, mint lohad, mint megfehéredik a szederjes vérelem; két hétre lábra áll, s dolgozhatik: mondá Czeczilia a győzelem nemes örömével.

– Csír, csír, csir! – kiáltá Évike kosárral kezében.

– Ne higyje tensasszony; boszorkány ravaszság! innen elviszi Pila a kelevényt, hogy másuvá tegye, meglássa, holnapután horgasinamra olvassa.

Czeczilia, a nélkül, hogy reá figyelne, írt ada a szerencsétlennek, s decoctumát megnézve távozék.

– Hát még kérem átosan, kiált utána rivalkodva a Takács, Tarcsán is feljárt egy boszorkány, mert az átkozottak nem tudnak meghalni, oszték oszt’ felásták, somfa szeget ütöttek a fülibe, úgy maradt meg a koporsójában…

– Ne darálj annyit, biz az eb is megdöglenék tőle, mert úgy megnyomlak, hogy jobban megérzed, mintha boszorkánynyal álmodnál; szólt egy szomszéd lábtörött, ki már javulásban volt, s erőt érze, igéretét, szükség esetében végre is hajtani.

Mig Czeczilia szánat és irgalom szerepében népét boldogítva önérdemét nevelte: addig az új családtag, Zalánka, s a szerencsés igénytelen Évike gazdasszonykodó üzletben oktatá, formálta, fejté és gyakorlá a jobbágy hölgyeket. A majorudvar gazdag gyarmata volt a baromfiaknak; piros ajkú, kék szemü, fehér arczu libák, alacsony termetű tipegő réczék, kevély hidalgók kakasokból, csirkék, gyöngytyúkok, sikoltozó pávák, temérdek pulyka és kappanok, vidám tollászkodó nép jó húsban, erőben, örök tolongással, mintha Noé omnibusza akarná egy másik özöntől megvédeni a házi szárnyasokat.

– Csir csir csir! pi pi pi! libu libu libu! kóta, kóta! kúr kúr kúr! kiáltá Évike kosárral kezében, s a fellázadt tömeg futva, sikoltva, szárnyon vagy talpain tört, rohant, iparkodék a kis gazdasszony köré! majd lefogták szegényt, de az eleven termetke, védegyleti pecsenyés ruhájában, mint valami fiatalka gyöngytyúk sürt-forrt, szerteszét sikamlott a forradalomban. Kijelelgeté a hízni valókat; persze egy bóbitásra sem esett a halálos sorshúzás; azután befogatá a ludak századát, hogy hattyúi egyenruhájából leméllyeszszék a szokott évnegyedi adót, maga pedig számba akarta venni az izgatott tábort, de százszor is elől kellett kezdenie, mert a pajkos közlegénység – fegyet nem ismerő szabálytalansággal kárált, kergetőzék, s ugrált keresztül-kasul egymáson, mígnem a kis Évi toporzikálva kényszerült felhagyni a commandó-szóval, éhesebb időre hagyván a számbavevő miniszterkedést.

Aztán bement a kender- és lenművelő fészer alá, mely a major felvégén kőlábak közé vont deszkafalból volt kerítve. Hosszú sorban dolgoztak a lányok, kiket ő egyenkint nevéről ismert. Alig térült-fordult, már egytől-egyig sorba köszöntötte. Mindeniknek tudott valamit mondani, tőle kérdezni; tréfálni, enyelegni, egy-két szót cserélni, s mindezt vidám, nyájas, fogultlan színben és kedélylyel, tartiság és követelés nélkül, úgy, hogy a pórleánykák bátran, szabadon, tartózkodás nélkül társalkodtak vele, tanultak tőle, elbeszélték együgyű ujságaikat, nevettek, danoltak saját modorukban, s végtelenül szerették, becsülték a vidék legnépszerűbb földes-asszonykáját.

– Jól megdörzsöljétek Borcsa, sarokkal kell gyúrni, hogy jól kihulljon a pozdorja s puha legyen a kender, ne olyan merev, mintha sodronyszálakból volna összegyűrve; mondá egy erős pórleánynak, miközben sarkai alatt, saját kezével megigazítá a csomolygós csepűt. Aztán siessetek; tegnap is csak tizenhat kila lett meggerebelve, mit mondanak rátok a menyecskék, ha jobban nyúlik a nóta, mint a fonál?… Haddsza a gerebent Panni,… így húzd a len fejszálát ni! s nem kell szorosan befonni, hogy kérges ne legyen, magam akarom a télen megfonni, hogy szebb kamukám legyen, mint ezek a semmiházi idegen gyártmányok… Erzsi, te meg kösd erősebben a kacs végét, hiszen így kibomlik; pedig tudod, azzal tartják, a mely lánynak kenderkaccsa elfoszlik, menyecske korában elejti a kontyát… Hát ez az apró eszköz miért oly kóczos? héj Sári, Sári! ha a hajad úgy tartanád, az anyád pártája is utána nyőnék a magadénak. Lám Kati mily csinos gombolyagokba tekeri a csepűt.

Így igazítá a munkás házigyárt az ügyes szakértő kis gazdasszonyka, de panasza, sürgetései mindig epe és gúny nélkül, szeliden folytak, s tanítgatva az okszerű kenderkezelésre, melyet a nép magáévá tőn, s kevésb erővel, több haszonnal szebb vásznakat szőtt-font rövid időn, mint a környék asszonyai. Évikétől nemcsak rossz néven nem vették művesei a javító vagy helytelenítő észrevételeket, hanem magok kérdtek, tudakoltak szakmáik ügyében intéző utasítást, vagy gyakorlati mutatványt egy vagy más modorban, mit a vidám Évike mindig örömmel s fontos szakképzettségi részletességgel tett, beszélt, mutogatott, úgy, hogy közte s a lányok közt a legbizodalmasb tanító s tanítvány közti viszony fejlett ki, melynek folyamában a tanulmányi komoly perczeket vihaly, robaj, kedv, tréfa, csintalanság váltogatá fel, legkisebb túlhágása nélkül az egyszerű illemnek.

– Juli megfontad-e már a tavalyi keresményt, kérdé szóba állva velök, miközben kötését kivette, s gyakorlatlan ujjaival halkan, de nyugvó türelemmel kötögetni kezdett egy picziny főkötőt.

– Meg ám kis tens asszony (mert nagynak Czecziliát nevezte a falu), olyan erős fonalam van, mint a hegedűhúr, pedig vékonyabb a lószőrnél; mondá egy furcsa, kis pisze lány, felütve fejét a dörzsölők sorában.

– Mégis fonal, hát mért nem szövetted meg?

– Nem akadt rá pénzem, mit napszámmal keresék, beraktam takarékpénztárba, a nagy tens asszonyomhoz; magam is átlátom, sok igaz van abban, mit annyiszor előhoz, hogy ifjan kell keresni az öreg napokra, s addig egy fillért se költsünk mellőzhető helyre, míg a legszükségesb félre nem lesz téve.

– Így hát mellőzheted a vásznat?

– Oh jéh! de hogyne? annyi van már nekem, hogyha ma férjhez mennék, se kén az orsót egyszer is kinyújtnom! pedig azt mondák a lányok, az új tens asszony kitartja a lakodalmát, a ki maga fonta a fejérneműjét.

– Hohó Juli, nem azét, ki csak font, hanem a ki szőtt, varrt.

A kis pisze elszomorodék. – Úgy hát rozskalácson megyek az uramhoz, mert én hamar árvaságra lettem, anyámasszony nem ért rá tűt vagy esztevátát adni a kezembe, elébb kikisérte a harangszó. Azért nem tudok oszt se varrni, se szőni.

– Majd megtanítlak én, igérte Évike; de egy feltét alatt, hogy te meg más árvát fogsz arra megtanítni… Hát ti lányok feldolgoztátok-e a tavalyi részt, mit a napam dolgán kerestetek?

– Én már el is adtam, mondá Kati, ponyvának vette meg a szomszéd uraság, mert nem fonat az ám soha egy szálat is, hanem a mije nincs, a szomszédból kéret.

– Én is eladtam, közbeszólt Borcsa, olyan szakasztóruhát fejérítettem belőle, mint a hó; Sári meg kéztörlőt szabott a vásznából, meg lepedőket is; de azért eladott vagy kilencz borzsákot.

– Mégis hasznos hát így részibe művelni a kendert? kérdé a fiatal Évi, mintegy tapintva azok közvéleményét, kikért az egész terv kigondoltaték.

– Oh lelkem kis tens asszony, hiszen hogyne volna? mondá elől egy jóképű özvegy (egyetlen nő a kenderkínzó köztársaságban), ki a kontynál fogva minden köznyilatkozatnak hivatalos szája volt. Így legalább megruházkodhatik az is, kinek földje, marhája nincs, hogy kendert vethessen; aztán meg a nagy tens asszony gondot visel reánk, hogy a mit keresünk, sikere legyen.

E közben folyt, haladt, égett a munka; csinos négyszeg csomókban rakaték össze a kész mű, külön a fej, kacs, apró szösz és csepű, mindenik saját alakjában kötve, fonva, vagy göngyölítve; csupa öröm volt szétnézni a raktéren annyi tisztán munkált, ügyesen rendezett len és kender között, miknek aranyló halmai simán ragyogtak, mint a szálán fésült tömött szőke haj. Évike elégülten járt-kelt közötte, s ha egy-két órai működés kóczczal, pozdorjával belepte a fészer vert földét, rögtön kiseprék azt, hűvössé locsolva, hogy tükörtiszta lőn, mint egy fővárosi virággyár műasztalai.

Zalánka új iparágat szándékolt meghonosítani a faluban, ő a selyemtenyésztés iránt törekvék előre kedvet gerjeszteni a helybeli hölgyekben, hogy jövő nyáron annál több eredménynyel kezdhesse meg üzletét. Szalárdy Elek még mikor Czecziliát nőül vevé, ennek szelíd befolyásával, szeder-iskolát alapított, melynek csemetéit évenkint utak, dülők, tábla-hasábok hosszában kiültetteté. Férje halálával Czeczilia úgy át tudá származtatni jobbágyaira a faültetés kedvét, s annyi szépet és biztatót tudott mesélni a szederfa-tenyésztés jövőjéről, hogy minden szorgalmasb gazda azzal kerítette körül telkét s tagosztályát. Most már az ápolt fák ezrei teljes díszben álltak, s józan számítással lehetett arra egy jelentékeny selyemtenyésztést tervezni, mely az azt tanulni kezdő népnek, mindjárt az üzlet elején, buzdító jutalmat lesz képes jövedelmezni. Ennek vezetését magának tartá a fenkölt keblű Zalánka, ki mások kárán s példájából tanulva meg a kergető szenvedélyek s fényüző élet öncsaló nyomorát, erényeit pedig saját szívében díjazó tapasztalatában növelve: az elvont, de nyugodt boldogságú családéletben, főörömeül tartá az édes hon virágzatára, bármily közvetve, bármily kisded helyköri sikerrel munkálni és hatni.

Olcsó téres csűr vala épülőben bogártenyésztéshez, melyet a lenfészer pótoland szükség esetében. A háló és nádrácsokat magok a helybeliek készítik, s e közben előre több ismerethez jutnak magyarázat útján, melyek az üzletre vonatkoznak. Zalánka a házi selyemfonógyárban tanít már. Czeczilia néhány font gubót tenyészte a végett. A géporsók mellett csak két-három üstben van meleg víz, melyen a rángatott gubók összevissza tánczolnak, annyival is inkább, mert a pórleánykák szokatlan kezén meg-megakad az alig látható szál. Zalánka tanári türelemmel jár-kél, magyaráz, mutogat közöttük. Egyiknek ujjain igazgatja a nemes szálakat, másikat a kerék egyenlő hajtására oktatja, harmadikat ismételve tanítja, miként kell a lefont matringot megszárasztani, kicsapni vagy fonatba tűrni. Arczán oly elfoglaló ügyszeretet, annyi elégültség a leggyérebb sikernél, s oly odamerült figyelme szívnek és léleknek, miszerint e hölgyről senki sem mondaná, hogy főház szőnyegeit hagyta el, hogy ezüstbe borult asztalok s rendkereszttel csillogó társaságok közül vonult a tóvidék csendes magányába, s város-tébolyító operákat cserélt a hallgatag falvak esti harangjáért.

Így és így foglalá el magát boldogan s boldogítva e három nő; e mindannyian különböző egyéniség, kik nőerény, honszeretet, s háziasság közös kapcsaival fűződtek lélekrokonokká; s kiknek napjai előbizonyságot tőnek, miként mind az együgyűebb elme, mind a művelt szív s emelkedett lélek, a nép és természet körében tud találni sok szeretni valót s egyik sem szorul a festett városiakra, gyártott boldogságért.

Az egész család egymást ölelő összhangban élt. Mindenik tag közosztályra vitte örömét, s ha fájdalma lett, biztosítva volt, hogy őszinte részvét enyhíti sérveit. A férfiak közügy és gazdaság érdekében kivitt eredményeiket; a nők a nép- és házi boldogságot, rendet, kényelmet, jólétet tekinték külfoglalkozásul: de a mellett nyitva állt szívök a benső lelki élet minden gyöngédebb örömeinek, s egy nap sem mulék el, hogy többféle czélzott működéseik közt a családszeretet szívhez szóló körét, úgy mint a természet ifjító kellemét fogékony kedélylyel ne élvezték volna. E mellett jutának órák a gyönyörrel tanító irodalomnak is; ki mit olvasott elő, kellemében adta elő az élénk hatásnak vagy közösen ismétlék sikerültebb művek felolvasásait; míg másfelől a szívnemesítő művészet gyakorlatával tarták életben a kebel költészet-derítő csalódásait. Zalánka festett és hárfázott, Czeczilia tökélylyel játszá a zongorát, Évike pedig eredeti meleg beljegygyel éneklé a dalokat, melyek vele nőttek fel, melyeket nem eltanult a néptől, hanem vele együtt érzett, s eszméit, multját, saját szívvilágát tartalmazák. És ha a park gyöngyszinű padjain vagy a centifolia semperflorens körül Elek, a kis Czeczilia sírjánál estenként holdvilágon ültek, s dal, hárfahang, hallgató határok felkölték a merengő ábrándot, emlék és kegyelet eszméit, ájtatos bölcselet, s a tiszta szív félelmetlen lemondása szentelé fel őket. Szóval a tett és törekvés, munka és élvezet váltó órái közt úgy tudák felosztani a muló napokat, hogy minden érdeknek éltek, minden viszonyt igénybe vettek, mi a nemesb életszerkezethez tartozik, s minek betöltetése az emberi rendeltetésben fekszik, minek következtén vidám, elégült, hasznos tagjai lettek nemüknek, a helyett, hogy resten, izgúlva, gúnynyal és idétlen vágyakkal gyötrődtek, vagy másokat bántva, sértegetve, s azoktól kerülve, ingerült kedélylyel száműzötten sóvárogtak s sorvadoztak volna…

Jóformán lealkonyodott, mikorra a tanúesketés véget ért. Vámos néhány használható pontokat nyert az adatokhoz, melyek Ödön jogviszonyait illetőleg, a Lőbl titkos kihallgatása, s a kopasz morva vallomásai által már kezénél voltak. Főleg a Lőbl elleni vádkereset bizonyítványaival gazdagult, s erkölcsi öröm lelkesíté emberbarát-szívét, hogyha a végzet nem segélylené is Ödön jogérdekében a legnyomósb tanúkat feltalálnia, legalább a vérszopó uzsorástól megmenthetendi elhagyott honát.

A zömök szolgabiró rendkívül pipázott, pedig a leves már az asztalon volt, s ő reggeltől nem evett, mely nála ép oly ritka és tűrhetlen, mint a földi halál; esküdt úr pedig kirántá feszes frakkjából a zsebtükört, s egy zúgban rendre utasítá konya hajfürtjeit, mert hol ennyi szép és ifjú hölgy van egy rakáson, szentségtörés leendett csapzott hajjal osztozkodni az eledelekben.

Pipacs Gyurka erőnek erejével maga rendezte el az udvar lábjában a hortobágyi szállítmány terítékeit, mert úgymond ő a korteseknek tanult asztalnoka, s elővigyázatból fatányért, czinpoharat rakott a békés pusztai parasztnak, nem is képzelhetvén, miként lakhatnának jól vér nélkül, ha nemes társai sem állhatják meg, hogy lakoma közben egy-két koponyát fel ne pattantsanak, mint valamely champagneis palaczkot.

Midőn szükségtelen szolgálatával készen lőn, nemcsak fáradsága miatt, hanem hogy könnyebben nyelhessen, megtágítá pipacsszín nyakravalóját, s oly lompos csokrot talált hevenyészni belőle, hogy egész begye harmadik falura virított, aztán pedig neki törülközvén, leereszkedék az urak asztalához, melyet Czeczilia, ismerve jeles vendégeit, tizenkét tál étek elviselésére kárhoztatott.

Azt vélhetné keresztény gyomor, hogy oly embernyujtó reggelizés után, minőt Pipacs atyánkfia, és nemes társunk az úrban, véghezvitt, lehetlen lesz friss víznél mást ebédelni: Pipacs kineveti az ily gyarló okoskodást. Arcza ugyan a kilenczedik tálnál s több rendű és szinű poharazás után tökéletesen felölté a cinnóber pírját, úgy hogy saját képét felköthetné nyakravalónak, de azért nyelve mint a szélmalom, s szeme forog, ha a tizedik tálat behozzák.

Az asszúborok sorozata közben nem folytathatá tovább lelkesedését, s összeegyengetvén kebelén kancza-mentéjét, mennyire a csokor engedte, vérben forgó szemekkel szónoklani kezdett: Kinn ácsorogván pedig, bukott esküdtből bőrkupeczczé hanyatlott Kuka Vespazián vérszerinti sógorom sövény kapujában, hogy ne kelljen kurta nemesi rendeltetésem szerint egész nap éhen őrzeni az ökörjáromszeget, felvetetém magam az idáig pofozó vagabund czézára, mely már az ótestamentomban hosszú fuvarra járt, s hihetőleg Illés prófétát is mennybe döczögtette. Ezen kirándulásbéli revelatión pedig annál vérmesebben örvendek, mivel nemcsak gyomromat statutionaliter megterheltem, hanem, a mint fülhegyre vevém, e vendégszerető hajlék fedele alatt véletlenül lakodalom esvén, magamat a legale testimonium előtt rangom szerint le is ihatom. Minek okáért ezen vitézlő családot nem tekintem másként, hanem mint ama fényes fiastyúkot a kerek vidék egén, melynek most csak öt csillaga látszik, de ha az ember négy-öt esztendeig nézi, kibukkannak ragyogó csirkéi…

Pipacs a piruló hölgyek daczára, okvetlenül fogytig elemezi vala toasztját, s a ragyogó csirkéket, ha a rajkó-banda be nem ötlik az előszobába, s oly rettenthetlenül nem kezd trombitálni, hogy sem igéret, sem fenyegetés el nem tudja hallgattatni.