XXXIII. (Dr. Márk.)

Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab, annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt, belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár, gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég- és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság, mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára mások receptjeit fejéből lemásolja.

Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot. Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.

A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.

A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne ismerni a Poltrás arczára.

De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a túléletig szót nem váltand vele… Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet? mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?… Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami haldoklónak mentek utolsó kenetért… De mégis, van-e ok, vakon önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök, vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt… És ha azon rohatag kórságost keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné, honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos alá billenjen?… Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki önárnyával kergetteti magát!… félre a szökés készületeivel, minő hazug sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!… De mégis, hátha a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj, menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm, menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?… Mennem, rohannom kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas messzeútban talál.

Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s feltépte a papirt.

– Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?… Hű körmök.

Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék, hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül, ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.

A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk, miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén osztozkodék, s csődjét elhatárzá.

– Barátom, gyorsan indulnom kell, – mondá kézdörzsölve a sárgazöld hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek kötnek életéhez.

A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever, mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal, s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.

Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná, pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté, iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok, hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy szegényebbek az országút koldusainál… De titeket viszlek becses irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt, jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást, birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?… Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok, melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház terményvásárjában megcsalta.

Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul, azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva, mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak, apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli… te akartad, én is megtevém.

Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá, mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?… de mégsem jutott eszébe, hogy az ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói közül kikereste. Henger alaku bádog szelenczékkel volt az színig telve, melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe zsufolva.

Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld gyomrában.

Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér, mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos lelkemhez beszélnek… Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel dusabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim? ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy istennek üljek közepén! Óh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érezném atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba mint azokat. Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon idétlen darab hús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz, ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is, veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért kivánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató őrült, hadd írjon irigy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek maradok egyetlenegyeim… A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hitvesét, másik honát, harmadik az erényt;… én szeretlek titeket, nem, nem, e szó kevés: imádlak, bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem változtok mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok, mint a döggé lett hitves, nem lesztek hálátlanok, mint érdemes fiaihoz a hon! országtok örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!

Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelenczéket, fogult szerelemmel szorítgatva szivéhez remegő léptei közben, mintha a hideg ércz érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszu selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy tele volt, hogy a szelenczék hengerei közt alig maradt egy két ujjnyi nyilás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a sulyos tartalmat… Ide kell férned, te legelső magva felnyilt eszemnek. Te legközelebb állsz a buta és czudar időkhöz, midőn szegény voltam, alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem, midőn háziorvos koromban herczegi főnököm e harisnyában járt, s én mint a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy két vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint amaz angol csontu rohatag lábikra. He he he! ha olyan füles nem lett volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, mig ő gyalog gázol rokonlátogatni.

Azonban a harisnya általában nem fért a szelenczék közé; a ládafedelet nem lehetendett miatta lezárni. Márk kirántotta azt, hogy másként pakoljon, de az avult selyem nem állta ki az erőszakot, mit az arany súlya kétszerezett; szétszakadt, s földre ontá a csengő, pattogó aranytömeget. Márk összerettent; minő lélektani helyzet és indokok idézték azt elő, arra csak fukar felelhet; mert hiszen kincse ott maradt a zárt szobában, s nem is lopni akart, hogy a zörej kétségbe ejtse. Tán attól rebbent meg, hogy a hajhász ráront, mielőtt felszedhetné, s nem viheti tervét végre, mely annak irányában eszében forgott. Elég az, szívdobogva, mohó szemekkel meredt a szétömölt aranyra, mintha tekintetével akarná visszafaldosni. Aztán neki esék tehetetlenül, s vonagló tenyérrel markolászta fel, hogy ujjai meghorgosodtak a beleállott görcs miatt. Térden, négykézláb, sőt hason is görnyedt, csúszott asztal és ágy alá, hogy «sóhajtásait» összekaparja, mignem, a nélkül, hogy valaki rátörne, készen lőn izzadt homlok- s szorongó lélekkel. Most beleszámlálta egy üres edénybe, reszketve, mindenik darabnál, hogy számítás végén fog kisülni egynéhánynak híja. Már mind az edényben volt s Márk ijedten kapkodott zsebeihez, a harisnyaszárhoz, vevé a girandole-t, s kémelve szétnézett, nincs-e élő lény, ki ellophatta volna? csak 2999; még egynek kell lenni, gondolá fuladozva a fogyatkozó léhl miatt. Itt kell lenni, Isten, itt kell lenni, s eszeveszetten kereste a padlat nyilati közt, butorok alatt, s minden zúgban. Az arany nem volt sehol; Márkot kiverte a hőség, s feledve szökést, életet, terheit, magát, fanatikus lázban fürkészett s tőn tűvé mindent a szobában. Végre azon gondolatra jött: vajjon talán az ajtó nyilatba akadt; s rögtön kikulcsolva, felrepíté azt, mielőtt a leskődő Poltrás elugorhaték.

– Tolvaj, add ide aranyomat; kiáltott rá vadul, mérgesen tombolva, hogy meg ne mocczanjon.

A Poltrás kővéváltan nézett rá, hogy tán megőrült.

– Add ide aranyomat, egyetlenegy volt, s midőn útra akarok menni, azt is elloptad; ismétlé durva kitörését dr. Márk.

– Isten látja lelkemet, én semmi aranyról nem tudok, menté magát remegve a Poltrás, folyvást hóbortnak tulajdonítva a megtámadást.

– Add vissza egyetlen aranyomat, vagy megfojtalak, s mozdulatot tőn fenyegetését végrehajtani.

– Kimélet tens úr, mert mindjárt gyilkost sikoltok, s összeszalasztom az egész házat, Istennel bizonyítom, hogy keresett aranyát szememmel sem láttam, de inkább mint verjen, húzza le a béremből, ha a tolvajságot csakugyan rám akarja fogni.

– Béredet más kártételekért húzom le, az sem telik már ki belőle; viszonzá fogcsikorgatva, s körme közé ragadta a Poltrást, motozni kezdé mint egy dugárust.

Ránczigálás közben meglátta a leány Márk szobájában az ágylábhoz éllel támaszkodva fényleni az elveszett aranyat s megmutatá azt.

– Hamis lelkű, magad vetéd oda, mormogá a dühlázas fukar, s mohón rohant felkapni a darabka érczet, melyért kész leende szöktét, s avval együtt éltét veszélyező rohamokra kitenni. Aztán kilökvén a leányt, bezárkózott ismét, óva most már minden kémszemektől, s kiszedve az iratcsomagokat, helyet csinált útládájában minden kincseinek, befedezvén felül fejérnemükkel.

Aztán aranyezüst-edényei előtt állt meg hátra tett kezekkel, s a halálos sietségben időt vőn fukar- és kárélvvel bennök gyönyörgeni. Titeket hagynálak-e itt nemes termem díszei? többnyire emlékajándékok azon bolondoktól, kiket tönkre tettem; gondolá csendes gúnymosolylyal. Minő tiszták vagytok a hosszú nyugalomban, semmi jele, koptatása a torkos lakomáknak, melyek előbbi uraitok kezén úgy megviseltek. Mily szépen illik rátok a letörött ó lengyel czimerek helyébe a magamé. Nemes formáitok aggszerű alakja régiséget hazudik ujdonsült családomra, mintha fény- és dicsőségben elhalt ükapákról szálltatok volna rám! Hát ti magyarhoni keresmények, melyek csekély zálogértékekben vesztetek nálam, vagy az irgalomintézeti orgazdaság lopott maradványi vagytok! mennyi ízlet, pompaszenv és bőség sugárzik rólatok reám, ha valamely földrészben, mint rásztkóros dynasta, kit honja megsértett vagy ki nem elégit, udvart nyitok olcsó tónom szellemében. Miként fogok díszleni aggságotok által, mert hiszen ki merné gyanítni, hogy rongyszedő apám fatálból tíz körmével ette a marhapaczalt?… Ugyanezért elővette a szomszéd szobából azon koffert, melyben azok az irgalomintézet dugtárában hajdan rejtve voltak, s puha őzbőrök közé berakta a gazdag edénykincset, melynek árát becsületes úton egy századig be nem kereshette volna egész családjával.

Most egymáson voltak a bepakolt ládák. Itt van mindenem, ötvennégy év egész eredménye! gondolá telhetetlen szomjjal. Igaz, hogy adósságon kezdtem, s a legnagyobb középkori rablók sem hagytak több örököt, kik várurak voltak s fegyveres sereggel űzték a tolvajlást. De mégis! de mégis! ha a bukaresti milliomos leányt nőmül elhozhatnám, másik két ládát zsufolhatnék színig… Veszszen meg Lőbl agyveleje, mely áruló önzésből Lajos kezére törekszik játszani, hogy apja adósságát vele fizettesse! De hiszen tőröm nem vetém el, csak elrejtettem.

Azonban eszébe jutott, mit el sem felede, hogy a két ládán kivül több értéke is van. Dobaz fehérbőr tárczát vőn ki zsebéből, melynek aczélkapcsát alig lehete beakasztani a teljesség miatt. Egy türet ezrest, tovább százasokat s végre ötvenes bankjegyeket számított meg abban; s undok lelke nem állhatá tovább, rettentő hahotával kitört, melynek gúnyos hangulata ilyesmit látszék értelmezni; szegény világ, csakugyan futóbolond vagy te, mindenrendü törvény jog- s becsületviszonyoddal egyben!

Mégis tudott lenni ok, mely pokoli örömét, az üldözet s halál feledt félelmei mellett is, keserűen elmérgezni tudá: a fukar bírvágy telhetlen éhe. Néhány váltót vett ki a tárcza másik szárnyából, s összeadá annak értékét. Szörnyűség, majd négyezer váltó forint! aggódék ajkát harapva. Szeretném megenni magamat, vagy fülemet leszakítani azon hanyagságért, miszerint a többivel együtt be nem szedettem. Mit kimélek én kitünő egyéneket, kiket lehetlenség akadályoz fizetni? ember ember; előttem mindegy; sőt becsületesb a négy lábon csuszkáló háztörő, ki erőszakosan lop, hogy adósságát fizesse, mint egy közügyekért ingyen fáradozó egyén, ki miatt húsz krajczárt veszélyeznem kell. S mégis mily bolonddá hagyám magam tenni, mintha szívem lágy szurokból volna. Hatvan perczentért prolongáltam nekik, s ki tudja most, hajhászom nyakába tudom-e varrni e váltókat a nélkül, hogy a hatvanas kamatból veszitsek? Átkozott legyen az a percz, melyben többé saját érdekemtől egy fél perczig vagy félóranegyedig eltérek! Aztán sovár tekintettel szemlélte végig darabról darabra az ó butorzatot, mindeniknél emlékezvén annak feles harmadrész árára, melyen összeszedte. Hogy kell itt hagynom, gondolá fanyar fájdalommal: nekem majd száz pengőmben van az egész, pedig, ha csakugyan kergető nyomozás alá hozna a kancsi, nem rendelkezhetem róla levélben, hogy fogamat veszélyezzem miatta… Talán hajhászomat lefőzhetem vele.

E gondolatok közben erős kopogás történt a zárt ajtón s Márk rossz lelkiismerete mint a villám vissza lőn kapva a készület előtti önvád s gyötrő aggály rettegéseibe.

– Ki az? kiált erőszakolt mogorva hangon a kopogtatásra, de remegő szava elárulta, miszerint a kérdés nem oly bátor, mint látszani akar.

Azonban a hajhász érkezék meg; s új levelet hozott az előbbi kézvonások s pecsét jegyével. Rögtöni távozást javasoltak a hű körmök, mert holmi fogatásról hallotta suttogni a zárdából kibocsátott idegen urakat. Márk elzöldült a levél sürgető tartalmán.

– Végrehajtá kérelmeimet? kérdezé a hajhászt, kinek máskor, saját szótára szerint parancsokat adott.

– Végre; felelt az. Öt jó ló a budai parton áll, Pest felől csónak várakozik, s itt a kapu előtt bérkocsi, mely odáig elnyargal.

– Tehát vigyük a ládákat; mondá a hajhásznak, s fülön fogá vele a kincsrejtő koffert.

– Juj, de borzasztó nehéz, segélyül kell felhíni a kocsist; de hova, mi végre e roppant úti málha? mondá a hajhász, miután a podgyászt megemelinté.

– Meglehet, egy hónapig maradok… fehérneműk,… nehéz bonczeszközök, gyógykészületek, még tán Bécsbe is felmegyek; felele dr. Márk kapkodva a rettegő zavarban, hogy embere észreveendi kincseit.

– Pénz mindent pótol, vétek vinni ezt az akadályos podgyászt.

– De semmi pénzem;… igaz, jó, hogy eszembe juttatá! – közbevág a fukar, megragadva a pénz eszméjétől, melyet a sürgető levél félelme egy perczig kiütni látszék fejéből. Lám, lám, velem barátságot tehet. Itt vannak négy ezer forintig apró váltók, melyek néhány nap alatt lejárnak. Fizesse ki őket barátom, úgyis maga mondá prolongatiókor, hogy igen biztosak, pedig tudom, nem volt vesztegetett szó, melyet adósai fizettek meg.

– Én nem mondtam azért azt, hogy hitelezni akarok azon uraknak.

– Mit? hát meg akart csalni? gaz nadályokkal szövetkezett ellenem, kinek annyi rebachot köszönhet? kérdé ingerülten Márk, egészen beleesve az uzsorási fukar maniába, s feledve, hogy életkérdése forog fenn.

– Én…? csalni? kérem alázatosan inkább zápfogamat hagynám kihuzatni, mint princzipálisom zsebéből egy paraszt forintot kihúzni segéljek:… de én nem szeretek olyan becsületes embereknek hitelezni, mint azon acceptek: ha utravalója nincs, adok inkább dr. úrnak kölcsön váltóra.

– Nem kell, nem akarom; Márk sokkal büszkébb, semhogy adóssági aláiratát hajhásza zsebében hagyja henteregni mint valami megsárgult ó nemes; – óvakodék Márk azon sajátos nemével az álhiúságnak, mely épen az uzsorás osztálynak szokott tulajdona. Hanem giróm nélkül vegye zálogul ezen váltókat, azt barátságul fogom tekinteni.

– Jól van, tehát kétezret adok rájok; felelé a hajhász szivességét akként intézendő, hogy teljes hite mellett is kétannyilag biztosítsa magát.

Márk folyvást kezében szorongatá a vészjósló levélkét, folyvást eszében tarthatá vala, miszerint minden percz fogolylyá teheti, minden szó, mely miatt késik, hurkot vethet nyakába, de az uralkodó érdek, a szokássá, természetté rögzött fukar elfogultság minden más eszmét háttérbe tolt, feledtetett vele, s harmincz krajczárnyi kérdésbe oly vak falánksággal tudá belesülyeszteni, hogy hasonlóvá tenné nem tudom melyik madárhoz, mely magát puszta kézzel hagyja csalétken megfogni.

– Csak két ezret!? esék szavába szorongva, hisz alig fele; csak nem akarja velem elhitetni, hogy azon váltók veszélyesek, s engem földönfutóvá tesz? Szépen kimutatá foga fehérét! no hiszen keresek én magamhoz illő hűséget, s tőkéimet felém hajlóbb kezek által fogom forgatni. A hajhász figyelemmel vette e szókat. Tehát tovább is akar uzsoráskodni? kérdezé magában. Tehát nem azért szedte be pénzeit, hogy, mint nekem hazudá, külföldi biztos bankba helyezze ki? s talán már titokban más hajhász által dolgozik, s adja ki tőkéit, miket én oly kába szigorral behajtottam? hát más arat a földön, mit én műveltem termővé? pedig okvetlenül folyvást uzsoráskodik, mert hiszen utravalója sincs, úgy szerteszét osztá bejött összegeit. Ezt nem engedhetem, tőke-kezelését vissza kell kerítnem bármily áldozatba kerül, majd gondom lesz reá, miszerint az üzlet visszafizesse, mit annak fejében vesztegetek. Ily gondolatokkal nyájas arczot ölte s engesztelő hangon szólítá meg Márkot.

– Ha épen oly mód nélkül szükséges, egy feltét alatt átveszem azon váltókat hatvanas kamat híjával, úgysem rovatik le semmi a tőkéből, mert azon kamatot fel tetszett már venni.

– Mi azon feltétel? kérdezé dr. Márk, fokonként jobban áthatva, elfoglalva az alku érdekétől.

– Doktor úr kötelező irást ad nekem, miszerint kölcsönforgalmi tőkéjét Budapesten rajtam kivül semmi más hajhászszal nem kezelteti; felelé a zsidó.

Márk lelke ördögien mosolygott. Az én tőkém nem lát többé Budapesten napfényt gondolá magában.

– Ezen szerződésre kész vagyok, viszonzá aztán a hajhásznak; de én is feltét alatt.

– S mi lenne az?

– Hogy az előre felvett hatvanas kamat nálam maradjon, s hiány nélkül fizesse ki a váltók értékét.

–… Legyen úgy! kezet csapott a hajhász gondolkodás után, s mig Márk a szerződési oklevélt megirá, leszámlálta asztalára a váltók összegét.

E közben éjfélt ütött a falóra. Márk úr folyvást kezében izzasztá a betegőr levelét, s most alkuja sikerültével, mintegy kiábrándulva az önfeledtető fukarlázból, lelkendezve kapkodott az őrült sietségben, s hajhászát a kocsiért szalasztá, hogy a ládák viteléhez segélyül felhíja.

– Jőjjön csak; visszakiáltá útjából a rohanó követet, miközben az ezüst girandole-ra tekintvén, valami ötlék eszébe.

A hajhász megfordult a küszöbön s szótól várt.

– Nem venné meg ezen gyertyatartót? félek, elvész távollétem alatt. Mióta nővérem házamtól elpusztult, igen rossz cselédeim vannak; mondá Márk a girandole-ra mutatva, melynek egyik gyertyáját eloltá.

– Hát mi az ára? kérdezé a hajhász, gyanusan nézve Márk szemébe, fukar féltékenységből indít-e ily különös vásárt, vagy más lappangó ok rejlik alatta?

– Százhúz pengőt koldusnak is megér, de százért oda adom; felelé Márk ismét elragadva a telhetlen bírszomj örvényétől.

– Hatvant adok érte, igérte a hajhász, folyvást kémelve az uzsorás sárgafekete vonásait, de azokon nem árulá el magát más kifejezés a mohó nyervágyon kívül.

– Hogy adhatnám úgy? holott magamnak is annyiban van, pedig mióta hever benne a hatvanas kamat.

– Öt forintot igérek még reá.

– Kilenczvennél alább nem engedem.

– Vessünk véget, máskor kipótolja doktor úr, ha jobb szeszélyben lesz;… megadok érte nyolczvanötöt; viszonzá a hajhász, miközben a tartó súlyát emelgeté.

– Még harmincz krajczárt rá! felelt az uzsorás elégedetlenkedve, mintha megbánta volna, hogy alkuját ennyire csökkenté. Utolsó szót mondtam; viszonzá a zsidó, s letéve a girandole-t, oldalzsebeibe sülyeszté két kezét.

– Nem vesztegethetem el számból az utolsó falatot; mormogá türelmetlenkedve az életveszélylyel késlekedő szörnyeteg, miközben a gyertyát egy kőmozsárba támasztván, szétcsavará az el nem kelt girandole-t, s darabjait zsebeibe rakta.

A hajhász gyanúja folyvást támadozott; minő különös ok idézheti elő e megfoghatlan jelenetet?

Márk ablakot nyitott s felkiáltotta a bérkocsist. Embercsoportot vélt látni a kapu előtt, s reszkető ijedtség kapta meg. Görcsösen vágta be az ablakot, hogy táblái szerteszét ugrottak. Aztán ládáinak esett, nógatva a hajhászt, fogja meg füleit, de az a kocsisra várt, perczenkint jobban csudálkozva Márk zavart viseletén, szinéből kikelt ábrázatán. Ez izgatottan, maradhatlanul tiblábott a szobában, s kiáltozá a Poltrást, de az nem volt jelen. E közben körültekinté a szökevény kopott bútorzatát, s a garasos veszteségek hydrája ismét foga közé kapta fukar lelkét.

– Nem vennéd-e meg butoraimat? igen olcsón adom; megszólítá a gyanujában erősbödő hajhászt, alig tudva mit beszél.

– Ugyan az istenért mit gondol doktor úr? mintha a világból készülne kimenni? kérdezé megütközve a zsidó, most már tökéletesen meggyőződve, hogy nem tiszta a dolog, s kocsija jutott eszébe, mely ha uzsorása szökik, veszélyben foroghat.

A lépcsőkön zaj és közeledő léptek hallatszottak.

– Vedd meg, vedd meg, igen olcsón adom; minden bútort háromszáz pengőért; unszolá a zsidót, alig értve önszavait s szárnyaszegetten futkosott fel s alá, mint kalitkájában zaklatott madár.

– Uram, én a kocsimat nem adom, az ön gyógyító útja igen gyanús, kitört a hajhász ez áruló viseleten végre.

A külső zörej folyvást közeledék.

Márk mereven nézett a hajhászra, szemeiben düh s halálos zavar küzdelmei égtek.

– Megveszem kocsidat, mondá dadogva.

– Nem bánom, ezer pengőért átadom, felelé a zsidó, észrevevén, hogy itt nagy a veszély s Márknak késnie nem lehet.

– Koldustarisznyát akarsz nyakamba akasztani, hálátlan rühes eb? hogy zsibvásári rongyodat tízszeres áron kivánod rám varrni, ordítá a léptekkel növő kétség hangján, önhibájába markolva dühös ökleivel.

– Csak kármentesítnem kell magamat az átvett váltókon lett veszteségemért, mert úgy tapasztalom, nem fogom én többé doctor úr tőkéit Budapesten kezelni, felelé ingerkedő hidegséggel a hajhász.

Ezalatt az előszobáig ért a lépcsői zörej. Márk beleragaszkodott kincses ládájába s fél fülénél fogva őrülten vonagló karokkal húzta-vonszolta az ajtó felé. A bérkocsis benyitott, de mögötte egy csoport poroszló sötétlett az előszobában. Márk nem látszék észrevenni azokat, mert a kocsissal megfogatta a kincses ládát. Egyik végét saját kezével emelte. Fekete bőrén átpirult a vér, szeme dülledt, homlokinai kidagadtak s veriték gyöngyözött vakszemén. Feszített erővel, de tántorogva tört az ajtó felé, mintha egy czápa torkából erőlködnék kimenekülni.

A hajhász galléron ragadta.

– Kocsim árát! különben itt fogsz veszni.

Márk észnélküli zavarban húzta a ládát s vele a bérkocsist. A hajhász visszarángatá azt; Márk kinyitá az ajtót, hogy rajta kivigyék a terhet. E pillanatban oda ugrik leshelyéből a Poltrás, torkon ragadja a remegő uzsorást, s a diadal vad örömével telehangon sikolt.

– Megállj szökevény! a poroszlók és hóhér kötele vár reád. A városhajduk betódultak s elönték a szobát. Hátok mögűl előtüntek Vámos, Szalárdy Ödön, a zömök szolgabiró s fodrozott hajgyűrűivel esküdt úr.

Ödön az előszobán jöve keresztül, melynek padlatán, egykori kihurczoltatásakor a halott kék lábait látta, ki helyette eltemetteték. Ráismert a szobára, melyben az őrültség eszméivel harczolt; ott volt a zöldbe vont ajtóablak, melyen nagybátyja arczát először meglátta. Ott voltak a falak, melyekről a tűzképű lovag s holdas leányfő kisértő képei, a villis órával függöttek. Látta a nyoszolyát, melyben a kancsi babonás, meséit rettegve hallgatá; az ablakot, melynek függönyét a guggoló kisértettel őrülten repeszté szerteszét; a rakpadot, melyen sötét rémes könyvei feküdtek s a magnetizáló húsfejű orvos meredt szemű, kékült tenyerű gipszképét találta volt. Látta a zugot, melyben rohadt inyű, nyihogó, gyapjas kandallója hajdan a szélben üvöltött, látta Márk dr. zöldfekete képét, fagylaló mosolyát, mit a vénhedés még jobban eltorzított s annyi emlékköltő, lélekizgató tanújel között egészen feltámadt a régi borzasztó hangulat. Érzé a rettegést, gyötrelmet, téboly ostromait, érzé a kétséget, melylyel soványodásakor a holdfogytát kisérte, érzé anyaváró epedését, test és lélek fuladt nyomottságát s térdei összeverődtek, alig tudá leroskadás nélkül elviselni a megrohanó hatást.

Márk mint a kőbálvány, mereven bámult. Köröskörül csupa ellenség, egyetlen barátságos vagy legalább csak közönyös sem, mert beütéskor a hajhász is elillant. Fukar mániája volt az első indulat, mely a villanyütött zsibbadtságból kibontakozék. Ráfeküdt a kincses ládára, átölelé lüktető erekkel, mint midőn a kuvik szárnyaival védi fészkét s fiait a rabló sas előtt. «Mit akartok éji haramiák, megtiltom küszöbömet minden erőszaktól,» ordítá inkább, mint emberi hangon kiálta… Egyik poroszló lerántá őt a láda hosszáról, mert szolgabiró úr útközben neki biztatta őket, miként bánjanak e hallatlan gazemberrel.

– Hogy mertek nemes embert lakában megrohanni? kiáltá Márk tajtékozva dühében s kirángatva magát a poroszló kezéből, védőleg rogyott vissza kincseire.

– Nem nemes ember, hanem tolvaj szökevény, ki csalárd zsákmányival a hóhér kezéből akar elillantani, kiáltá a Poltrás azon vérbe forgó szemmel s gyilkoló vágygyal, melylyel Hortobágyon hajdan az állatokat tépte. Ellent ne állj, különben megfojtlak mint egy patkányt s tíz körmeit neki horgasztva, nyakonkapó szemeket szegett rá, mint a prédára szökni húzalkodott hiuz.

Vámos kiviteté a lányt a szomszédszobába, mert e mély rázkódás veszélyessé vállhatott volna néhai kórjára.

– Ne merészeljetek actus majorist elkövetni! tiltakozék fogcsikorítva Márk, nemes czimerére mutatva a falon.

– Torzkép az, önnek élte s jelleméhez, mondá Ödön keserűn.

Márk megrázkódék egy pillanatra. Ödönnel ily közel szembenállni, szemrehányó hangjait hallani, s rajta elkövetett kinzásaira gondolni nem tudott némi borzalom nélkül.

– Idézzetek meg, fogjatok perbe mint nemesi jogom parancsolja, majd szabadon védem magam minden hamis vádkereset ellen, kiáltá követelő hangon, folyvást ládáit ölelve.

– Hamis vádkereset?! közbe vág Vámos gúnyoló kérdéssel. Ön mint a mérges gomba felnőtt a szemeten s vesztő gőzével megölte a tájat. Felkigyózta, befúrta magát a legmagasabb körökbe; ezer szövevényit, hálóját szőfonta a vetemült önzésnek, vermet ásott, tőrt hányt, or-lesben ólálkodék jótevői s más akárki ellen. Nem volt ember, kit kimélne, szentség, mit lábbal ne tapodna, s vétek és őrültség, mit el nem követett, ha csak képzelt érdeke hozá magával. Apját dögként, sövény alatt hagyá veszni, nagynénjét gyermekkinzó ördöggé tette s aztán méreggel eloltá, mielőtt istenét megengesztelhetné. Testvérét megtagadva, szolgálóul tartá s bűntársul alacsonyítá önmagához. Saját családját elárulta, idegen családokat kirabolt, e szerencsétlent őrültté akarta kinzani, kit orvosi hitére bizott a remegő anya. Gyermekcsere, méregkeverés, orgazdaság, uzsora, legszebb oldalai. Undort, átkot szaporíta az emberi nemnél, irtá, fogyasztá a hit, bizodalom s kölcsönös szeretet érzelmeit a társaságban, mindennek ártani, mindent bántani, megrontani vágyott s kivel többet nem tehetett, gyűlölte halálosan. Mindezért fény, érdem, kincsek és szerencse követék életét. Lapok magasztalák, a közvélemény tisztelte s nemességet kapott… Mégis most, midőn az elkésett igazság számot kér, midőn angyal-hüvelyéből kiszaggatá a vigyorgó ördögöt, hogy a törvény éles fogainak vesse: szabadságot követel a szemtelen. Pedig mily szegény elégtét! az erkölcs s emberi jog néhány törődött napot kap a virágzó bűn hosszú éveiért; alig tizedét a vétkező pályának és ő vonakszik életének rozzant végnapjait bűnhödésül adni!?… A nemesi jog, melyre hivatkozik, a becsület ó lovagjainak védelmére iratott, nem ily bitang, bitor szökevény menajtajául, ki azért csempészi magát a hon régi nemesei közé, hogy új foltokat ejtsen azon.

– Fogjátok meg az országos gazembert! parancsolá a szolgabiró felizgulva a közelebbi életrajz által.

A poroszlók megragadják dr. Márk karjait, de az dühösen rántá ki jobbját s kikapva zsebtőrét, megvérezé a hajduk egyikét. Kettő kicsavará azt ökléből s karját hátul facsarintva hurkot vetett rá. Márk dühösen agyarkodék sikertelen rángatózásai közt s kétoldalra sziszegve köpködött a poroszlók szeme közé. Azok arczul csapkodák rezes tenyereikkel. Márk segítségül ordítá a ház lakóit, kik már oda gyűlöngtek a lármára, de azok kinevették.

– Bocsássatok szabadon, gróf Szalárdy kezeskedik értem, kell kezeskednie, különben elveszítem a föld szinéről, kiáltozá a megdühült fogoly.

– Össze kell szorosan kötözni, mert ez a veszett állat kárt tesz az emberben, parancsolá hidegen a szolgabiró.

Márk bőgött és vonaglék dühében, husig rángatá karjait a vékony kötélben, szája habot vert, fogai csattogtak s szeme vérben forgott. Ruhája szétszakadozott a küzdésben, karjai kidagadoztak, öklei elkékültek s végre leverve, törötten megszünt hánykódni, mint a pányvakötélben elalélt vad ló.

– Ha ha ha! felkaczag egyszerre gúnyos kitöréssel, midőn látta, hogy minden törekvés hasztalan.

A körüllevők azt vélték, megőrült.

– Ha ha ha! ismétlé a kérges érzéketlen kaczajt. Azt hiszitek vaklelkű hóhérok, meg fogtok boszulni? Legfeljebb megöltök!… Nem meghal-e a legbecsületesebb ember, ki sovár életét öntagadó erény szigorában tölté? s történhetik-e több velem, ki ötvenhat évig fajotokat nyúztam, bölcsességtekben megbolondítálak, boldogságtokat összetörtem, véreiteket kicseréltem s mint barmokkal vonatám diadalszekeren? Ki veszi el tőlem az átélt éveket, a jóllét és gyönyör emlékét, az általam öltek és bukottak nyomorának élvét?… Az erény Don Quixotja elvész éhen, imádkozva, hiában várt vigaszt tört reménye között, én meghalok, mint egy jóllakott Don Juán, kifáradva megunott kéjekben, hahotázva, fajotok bárgyú tömegén, mely vállain hordott, mig én koponyáját rugdosám?… Ezt nevezitek ti bosszúnak? ez-é a hizlaló falat, mit éhes fogatok oly faldokolva rág? Ha ha ha nyomorúk? egy óra életemből több emlékgyönyört ad, mint százada nemzeteiteknek.

– De minden élved nemleges vala szörnyeteg, mondá neki Vámos megvetőleg. Egész élted természetlen tagadás. Vagyonod öröme rablási kárszenv volt, a becsületes kereset emelő önérzete helyett; híred méreg-virág a közélet faján, érdemed epekelevény, mely önmagadra fakadt, fényködöd fojtógőz, életbölcsészeted villámvezető, mely minden veszélyt saját fejedre vont s magad rohadt üszögnövény ép nedvei nélkül az elégültségnek… E mellett félelem, rettegés üldözé számüzött lelkedet.

– Csak te tárgyalj, bonczolj saját tanod szerint, perczemet nem adnám egész életedért, felelt Márk daczolva. Minden egyéniség, ösztönei szerint méri és fokozza üdvét, boldogságát s én a magamét netovábbig vittem… És a mi a rettegést illeti: nem retteg-e a féreg a hangyásztól, hangyász a hiuztól, hiuz a párducztól, párducz a tigris körmeitől? Nem dicső diadal-e a rettegés nagy lánczolatában tigrisi szerepet viselni s rettegtetni ezreket, mig neki csak egytől lehet rettegnie?… s nem tigris voltam-e köztetek?

– No majd a sirontúli biró hosszabb időt veend megbüntetésedre, mint a földi igazság rozzant életedből magának szakaszthat; mondá Vámos a rögzött bűnszörnynek, mintegy lélekfurdalatát akarva azzal felidézni.

– Igen, ha oly buta volnék, hogy a paczalt feltámadásra higyem teremtve; pedig a férgek a szentek testeihez sem ülnek diszruhában, hanem felebédlik szertartás nélkül, mint az én hullámat. Aztán ha vallástok ördögei közé poklokra vettetném, főkéjem lenne az. Lehet-e nagyobb üdv mint azokkal élni, kikkel az ember együtt érez, gondol, velök rokon ösztöne, hajlamai vannak?!

Vámos elirtózott ezen érczjellemtől, melyre sem bölcselet, sem vallás eszméje hatni nem képes. Úgy tekinté őt, mint a rosszaság ős elemét, melynek nincs felolvasztó, megoszlató koha, mint a vegytani elemeknek.

– Majd tudom én, honnan cserdül erre az istentagadóra a büntető ostor, mondá szenvedélyesen a Poltrás s kitörve a mellékszobából, neki ment Márknak, mielőtt az törekvése szerint arczába beleharaphatott volna, kimarkolá balzsebéből kulcsait s felrepíté a ládák fedelét, hogy majd szétszakadtak. Aztán lehányva a fehérnemüt, feltépte néhány szelencze fedelét, kiszórta, az ezüst-arany edények lágy bőrtakaróit.

– Osztozzanak uraim a kincsen itt szeme láttára s jobban megbüntetik mint az örök élet, mondá aztán a körülállókhoz villogó szemekkel.

A feltárt arany-ezüst reszketőleg habzott a fényben. Esküdt úr közelebb vitte a gyertyát s majd beleejté szemét a ládákba, oly étvágygyal bámulá az addig csak mesékből ismert kincseket. Márk mint egy őrző sárkány vonaglott felette köteleiben. Arczában felolvadt a daczoló fagy és közöny. Epedő, síró, szerencsétlen vonásokat ölte, vad szeme lágy pillantásokra szelidült s önfeledőleg legelt a csábító érczen. Az esküdt leguggolt, hogy közelebb élvezze e boldog látleletet. Márk ki akará lábát rántani a hurokból, hogy elrugja onnan, de a feszes kötél mint valami sodrony, ikrájába vágott.

– Távozz szentségtörő, hogy égjen ki szemed s vakulj meg az ingyen látott fénytől, kiáltá magán kivül irigy reszketéssel a fukar.

A szolgabiró oda ment s kezében csürögette a szelenczék tartalmát, ingerelve a bőszülő uzsorást. Márk minden darabot fuldokolva lesett és kisért ujjai között mint az éhenhaló egy idegennek kövér falatjait.

– Veszszetek el lelkemnek hóhérai, kik szálankint huzgáljátok ki szivemnek inait. Öljetek meg, végezzetek ki, hogy ne érezzem e gyújtó kinokat… Merevüljenek meg ujjaid, válj kőbálványnyá te undok ragadozó, ki lelkem darabjait illetni merészeled… Vájjátok ki szemeimet, hogy ne lássam a rablást, mely őrültté tesz, ordítozá Márk dagadtan feszengve a kötél fonadékaiban.

– Osztozzanak uraim a kincsen! kiáltott boszút élvezve a ránevető Poltrás.

Márk erőfogyottan törekvék átkozni őt, de már a hang fennakadt harapdált ajkain.

– E kincsek nem tieid többé szörnyeteg, mondá Vámos hideg nyugalommal. Te a börtön férgeinek leendesz kincsőrző sárkánya, s lánczod szemeit pengeted aranyaid helyett… E ládákat le kell pecsételni uraim, fordúlt a törvényes igazsághoz. A főispán okvetlen csőd alá jöend, ha Ödön uradalmai tőle elvétetnek. A huszezer pengő s több rajta végbevitt huzavonák visszafizettetnek e kincsből, hogy becsületes hitelezői kármentesüljenek. A többi vagyon azon haza intézeteire jó lesz alapítványoknak, melynek szegény osztályai között összerabolta azt.

A ládák bezárattak, a jelenlevők után sóhajjal nyomta rájok pecsétjét esküdt úr: Márk pedig kifáradva a gyötrelem miatt, hideglelést kapott s összehanyatlék a poroszlók között, kik őt elhurczolták.

Vámos megtudta a Poltrástól, hogy a kancsi által említett bal fiókbeli irományok az aranyezüst edények közé pakoltattak s a szobákat holnapi vizsgálatig lepecsételteté.

– Mily biztos rendszere az az örök igazságnak, – gondolá magában, midőn a lépcsőkön lement, – hogy minden bűn természetében viseli a bűnhődés elemét, melytől a legkeményebb szív sem óvja meg magát; s legyen, maradjon bár önkérgeibe zárva a bölcselet, vallás s törvényszigor előtt, benn rejti a kulcsot, mely felnyitandja azt, hogy rá bocsássa az elégtét korbácsát, mint Márk lelkére a fukarság kínjait.