Régi órák.

A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a fiatal kovács a patkót.

Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből szedne elő.

Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja Phrynet a teheneket megfejni.

Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.

*

Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.

– A fiad beteg – szólt mogorván.

Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, a fázós Annát.

Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még fény csillogott.

Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.

– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.

Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a szobába a férfi.

– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.

– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan.

Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a köpönyegen.

– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.

Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott, hogy a takaró meg-megrezdült.

– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett.

Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg:

– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?

– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a mesterségem.

– Akkor hát mondj el egyet.

Shakespeare megfogta a gyerek kezét.

– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik…

– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne mondd tovább.

Shakespeare elhallgatott.

– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.

– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és…

– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a hideg víztől. Mást nem tudsz?

– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az udvarnak nemkülönben.

– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről.

– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta?

– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.

Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb lett.

– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?

– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől.

– Talán a két kalandos veronai ifju…

– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három kis disznó történetét se tudod.

Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni.

– Rosszul van? – mondta végre a költő.

– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit és eltünt az ajtóban.

Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket.

*

Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a hangokat, így szólt:

– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, azokat nem tudjuk fölszárítani.