II.

– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.

Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…

– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel, mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: halj meg…

– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével a -275- szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el, párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja, fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg: legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…

A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:

– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.

– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.

Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:

– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást se tud megkavarni ez a lány…

– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.

– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.

Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni, csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben van velük, már menekült s iszonyodott… -276- S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni, mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el Szendrey Julia naplóját.“

Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban -277- sohasem mert célzást sem tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…

És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette, hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…

Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle… Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem -278- tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…

– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban fordult feléje…

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti… Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha kárörömmel -279- nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…

– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd, ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

Miklós bámulva s ijedten nézett rá.

– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!

– Igen, – dünnyögte Miklós.

– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre minden udvariasság nélkül elment.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint… Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak -280- uj iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő szombatra…

Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte, mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“ mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, minden szurást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és -281- szerelem sem lesz az életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás, porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál. Elfeledte a harcokat, amik -282- a lelkében folytak ellene, elfeledte fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi történt az istenért, kedves…

S hogy a leány nem szólt:

– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és nem méltatott bizalmára…

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége mindennek.

Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej magához rántja a vas porát.

– Ahogy én szeretem magát… – morogta, -283- amint utolérte, dünnyögte a foga közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám… Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes kicsim, mért sir, kedves kis cicám…

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban elszaladt.

– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának az az ismert finom kis mosolya.

– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! – morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen felkacagott.

Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, hogy a kiserdő felé mennek.

– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.

– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.

– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga, sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a -284- komoly férfiut, aki nem hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen ok miatt is, de reménytelen…

– És most lefogta a félhónapot.

Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.

Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy -285- az igazgatónéról van szó s most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész hónapot.

– Mennyit fizet egy hónapra?

Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni minden igazságot.

– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.

– 18 koronát!

– Igen.

– Egy hónapra!

– Igen. A polgáristákért.

– A gazemberek!

A lány ránézett.

– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.

– Mennyi a rendes fizetés.

– Az elemi iskolánál 25 korona.

– 25 korona.

– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.

– Gazemberek.

A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, komolyan vette.

– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt, kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják -286- több éven. Képzelje el mennyi baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket, hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két osztályban.

– 18 korona, – morogta Miklós.

– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy szemet huny… S az ő ideálja, -287- a szent, drága kis angyal, ez a filigrán, ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, legalább is száz koronát kap minden növendék után…

Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan ártatlanságában jár a parázson…

– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?

– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki… – hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás… Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a kegyességét…

S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.

– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.

Margit csodálkozva nézett rá.

– Mit?

– A tiz koronát.

– Miért?

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a májszin selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…

– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – -288- mondta Margit, mikor a kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…

Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba: papnénak…

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a feje a gondoktól.

Meg is állott.

– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a társaság közé…

– Mért? – mondta ijedten Margit.

– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.

Margit komolyan nézett rá.

– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik, – s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy ennyire nem lát bele a lány.

– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán nyakában volt. -289-

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult gyorsan a falu felé.

– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán kiabálását.

Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza kellett fordulnia.

– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány, a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.

– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta, szinte szerelmes öleléssel.

Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!

– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.

Miklós igent intett s elrohant.

– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal, tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de ezt Miklós nem látta.