PÁLFFY ALBERT.

1820–1897.

A ki a kilenczvenes évek elején pénzt ment betenni vagy kivenni az «Első hazai takarékpénztár»-ba, a könyvecske aláírásakor láthatott egy hosszú csontos kezet kinyúlni érte. Ez volt a Pálffy Albert keze. Magas, hórihorgas, sovány ember ült a rács mögött, hosszúszárú pipából eregetve a füstöt, mintha az eresz alatt ülne valahol falun. Hosszúkás arczán szelidség honolt és üde pirosság, a ránczok közt meg állán csak egy pár gyér szőrszál jelezte a szakállt. Pálffy Albert volt az egyetlen a magyar írók közt, a ki élete alkonyán egy nagy rakás pénz közt élt – mint napibiztos.

A negyvenes évek közepén egy fiatal ember ült fel a Pest felé induló postakocsira Nagyváradon, a mely városban már akkor ott lapdázik Tisza Kálmán a Dőry fiúkkal, be nem véve még fiúsorba a kicsike Szilágyi Dezsőt.

Egy napon ezek is meg fognak érkezni, de még előbb sok mindennek kell ott történnie, a mihez a postakocsin induló ifjúnak némi köze lesz, a ki pályát VI. törni megy Pestre, ládájában egy csomag kéziratot tartogatva, melynek czímlapjára fel van írva a «Magyar millionér». Regény. Írta Pálffy Albert.

Ő maga ugyan nem millionér, bár meglehetős szellemi tőkével indul. A millionér Jókai Mór, a kivel versenyre kell majd szállnia, már ott van a maga helyén és növekszik. A «Magyar millionér», utána csakhamar a «Fekete könyv» megjelenik, érdekeltséget kelt az írói körökben és a közönségben.

– Új talentum jött – szállong az örömhír a Csigánál, a Fillingerben, a Komlóban és a Pilvax kávéházban. Az írók sietnek őt maguk közé venni. Még nem oly hidegek, minők egy félszázad mulva lesznek. Petőfi barátságot köt vele, Vörösmarty biztatja. Pedig épenséggel nem a szükség embere. Egész sor kiváló regényíró dolgozik. Jósika Abaffyja már megjelent, Eötvös «Falu jegyző»-jét pietással forgatják, mint a Bibliát. Jókai viruló talentuma egyre jobban kibontakozik, Kemény Zsigmondnak regényei valóságos vérévé válnak a közönségnek, kiirogatják a Stammbuch-okba.

Ily környezetben nem érhette el Pálffy azt a sikert, a melyet óhajtott, abba is hagyta a regényirást s a szabadságharcz alatt mint a «Martius tizenötödiké»-nek szerkesztője gyorsan elérte a nagy népszerűséget. Eleven, szines, sőt néhol a humor aranyával behullatott politikai czikkei behatnak a legszélesebb rétegekbe, nevének szárnya támad.

Az önkényuralom alatt ő is ki volt csukva az országból, VII. Budweisba internálva. Ez volt akkor a jelesek kitüntetése. Budweis pro literis artibus. Midőn visszabocsájtották, a kiegyezés egyik legerősebb védelmezője lett megizmosodott tollával az «Esti Lapokban». Bár a lapirás már ekkor nagy lendületet vett, mégis ő volt a legügyesebb hirlapiró, persze nem a mai értelemben. Hiszen kora tavaszkor a barka is virágszámba megy.

Az eszme azonban, melyet szolgált, népszerűtlen volt, nagy népszerűségét tehát lassanként elköltötte a jó ügy védelmében, de a mennyire elhidegedett tőle a közönség, ép annyira elhidegedett ő is a politikától s élete utolsó szakában hetvenedik éve felé visszatér régi szerelméhez, a regényiráshoz, mint mikor a fa tél elején virágzik ki másodszor. Vélned, hogy ebből nem lesz már izes gyümölcs. Pálffy csodálatos módon ráczáfolt erre a tapasztalatra és szinte hihetetlen termékenységgel irta meg regényeinek egy egész sorozatát, részint a történelemből, részint a forradalom előtti társadalomból, nyujtva csupa kedves, vonzó olvasmányokat, melyeket az anyák bátran adhattak serdülő leányaik kezébe. Ezek közül választottuk ki «Esztike kisasszony professzorá»-t, mely a jelenkorból vett meséjével az iró összes kellemes tulajdonságait feltünteti.

Gyulai Pálnak kedvencz irója volt, Beöthy Zsolt pedig következőképen jellemzi: «leleményes, de nem képzelgő meséit jó helyzetekkel s érdekesen szövi; az élet apró jelenségeinek megfigyelésére VIII. kitünő szeme van, mely azonban már a lélek mélyébe nem igen hat, olykor igen tartózkodó módon a humora is felcsillámlik. Némi távolságból beszél közönségével a világ egy okos, nyugodt szemlélőjének fensőségével.»

Csöndes igénytelen öreg úr volt, ki alig mutatkozott másutt, mint az irodalmi társaságok ülésein és lakomáin. De ott is alig lehetett szavát venni, ritkán melegedett meg, hallgatagságát csak az ajkai körül elömlő kissé gunyoros mosoly enyhítette.

Egyszerü typusa volt a magyar régi nemes embernek, a ki nem tudott se bohéme lenni, se stréber. Minden hühó és hivalkodás nélkül futotta meg hasznos pályáját. A milyen zaj nélkül hozta be pályája szinhelyére Nagyváradról 1844-ben egy postakocsi épen olyan csendesen, minden nagyobb feltünés nélkül vitte ki a szinhelyről 1897-ben egy halottas kocsi.

Mikszáth Kálmán.

-1-

ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA

-2-

Első kiadása megjelent 1884-ben.

-3-