I. Csifó frájter és a lova.

Anton Csifó frájtert szabadságolták a betegsége okán. Hitvány, köhögős, keszeg ficzkó volt. A szüleit nem ismerte s sokat vetődött a falujában kegyelemkenyeren, míg katonasorba nőtt. Minthogy lángoló szemmel ügyelte a testét tapogató doktort s untalanul unszolta, hogy: «ne tessék vizitálni a bordáimat, mert az jó itt is, ott is», a német «tauglich»-ot mondott rá, bárha szűkmellűnek találta. Mint mondom, nem volt neki senkije odahaza.

Jó, tüzes huszár lett Csifóból; merész, rendes, engedelmes. A lovát (Lármásnak hívták) roppantul szerette; a szerei (a bőrátvetői, csákója, bundája, szíjai, sapkája) az ágya fölött a polczon tökéletes rendben állottak éjjel-nappal; puskája, kardja ragyogtak; a pajtásai – mint jó székely fiúk – igazszivű, füttyös, jóbeszédű ficzkók valának, a tiszt urak nagyon megkedvelték, úgy hogy Anton Csifó oly boldog, elégedett volt ebben az ő új familiájában, a nagy kaszárnyában, mint egy kis isten. Mégis Csifó a tavaszra úgy lehitványkodott, mint egy leperzselt mező száraz kánikula után.

Köhögött, fuladozott, de akármint kimélgették a tiszt urak, (ha valami zákányos őszi szél zörgette tán a lombokat, ki-kihagyták a gyakorlatból), a német doktor egyszer, mintha csak esetleg jutott volna az eszébe, kedélyesen megtaszította Csifót s így szólt hozzá: «Te huszár, menjél te haza és szedjed össze magadat, mert nem jól kinézel.» «Én? én? dehogy, instálom, – dadogta Csifó s elborult a szeme, – itt hagyjam én? a kaszárnyát? én?»… Azonban itt nincsen szó, se jobbra, se balra… kimondatván a szó, Anton Csifó frájter hazament, hogy szedje össze magát, mint az parancsoltatott.

Hazament a szovátai sóhegyek felé. A kankalinok már le voltak akkor virágozva; a selymékes Szakadát-ban az aranysárga mocsárvirággal behimezte már a mezőt a nyár eleje… a tavalyi cserfaleveleket már letaszította a ragadós, fényes új lomb… fecskék tojtak a sósziklák ernyője alatt; a lágy, andalító tavaszi levegőt a búzát érlelő meleg váltotta fel a madárdalos völgyekben… Anton Csifó elkeseredve, mi szépet, mi kedvest észre nem vett, – idegenül, fáradtan ődöngött s igen sínylette a kaszárnyát.

Nem barátkozott, nem beszélgetett a parasztokkal; nem, Csifó a város felé vezető országút mellett való berekben lógott egész nap; egy-egy cserfa tövére lekuporodva, nagy tüzeket rakott s nézett arra felé, a hol a kaszárnya fekszik… álmodozott és igyekezett, hogy összeszedje magát, a mint az parancsoltatott.

… Ott benn a kaszárnyából már mennek ki a gyakorlatra a huszárok, a trombitaszó szárnyal a mezőn a Maros mellett… a nap játszik a ragyogó szerszámokon, lovak szőrén… egyformán dobognak a patkós lábak, aztán hajrá! hegyek ellenében, a föld is reszket örömében, a mint a huszárok száguldanak át a testén… a menték lebegnek… oh, Anton Csifó kitátott szájjal lélekzett, aztán köhögött és igen fázott, daczára a lobogó nagy tűznek, mely a lába előtt égett.

Aztán hazamennek… «Lármást» valaki megcsutakolja (ki? vajjon ki?); a csajkákban hozzák már a párolgó lét; a fiúk lehevernek a fehér pokróczokra; pucczolják az egyet-másokat, míg valamelyik kaczagva beszéli el, mint fogták el a mezőn az őgyelgő vén huszárt nagy derendocziával… oh, mindez oly rendes, kedvderítő dolog…

A tűz Csifó előtt hamvába fullad lassankint; a zsarátnok halk neszszel omlik szét… csak nézi, nézi s nyögve sóhajt fel és hallja, a mint alkonyatban éneklik a kaszárnyában a szerelmes nótákat az ágyak tetején heverő fiúk: a kedvesnek édes csókjáról; vagy anyjuk meleg öleléséről, kakastejjel gyúrt kalácsáról…

Anton Csifónak senkije sincsen, se anyja, se szeretője… Neki minden gyönyörűsége ott a kaszárnyában bimbózott, virágzott ki… A faluban, idehaza, kutyába se veszik; ezek a házas gazdák, kik a kegyelemkenyeren felnőtt fiút ismerik… a leányok félvállról néznek rá – ha százszor is huszár! – mert egy pászmát ki nem tud kapálni velük a törökbúzás oldalon; s a fiúk, ezek az izmos, tömzsi, kemény, veszekedő székely legények lenézik, oh!… egy cseppet se szedheti össze magát Csifó idehaza, hanem idegenképen csatangol mezőn, oldalokon; és a meleg ájerben úszó szűk völgyekben didereg, visszasírva a hangos kaszárnyára, a párás, langyos istállóra; vágyik a trombitaszóra; a pajtásokra; virzsinia szivarokra, promenádokra és romlik mind jobban-jobban, már csak árnyéka annak a Csifónak, a kit parancsszóra haza küldtek, hogy szedje össze magát.

És a mint így a zabföldek már sárgulva hajladoznak a szellő libegésén; a kukoricza szakálla barnulva fityeg a cső száján; a völgyön, a mint szállong a fenyves szurkos illata… egyszer egy délután hosszú sorban kígyózik fel egy nagy csapat a remetei úton, az emelkedőn. Zörgő szekerek jönnek elől, utánuk fényes huszártiszti csapat és mellettük és utánuk ficzánkoló huszárlegények, rendetlen csomóban.

Anton Csifó ránézett a látományra. Reszketett s törülgette a szemét, hogy megtudja: ébren van-e? A patkók kattogása már hallszik a köves úton… tehát felszökött esze nélkül Csifó és rohant a berken át, az országút felé.

Oh… tán megbotlott, tán elfulladt a futásban, megtámaszkodott egy öreg eperfához s így szólt: «Még megbolondulok… hiszen az a tarka kancza ott tán a Magyaros… a deres, túl: a Nőhang… mellette a Lator, a Mendel, a Kényes… tán csak nem az én századom az, oh, teremtő Jézus atyám, a ki ott jön?»

Ismét összeszedte magát s idejében az országútig érkezett: «Hova mentek, fiúk? hova?» – rebegte és fölemelte mind a két karját.

A katonák ránéztek, de csak mentek tovább, mert nem ismerték meg… Csifó rekedten kiáltotta: «Hova, hova mentek?» – Berontott a lovak közé… Egy privatdiner poroszkált leghátul két vezetéklóval s odadobott néhány szót.

Valami gyakorlatot készítenek elő a tiszt urak… s az első stáczió ott a faluban lesz, míg a lovak kipihennek… «Hé… hé!» – kiáltotta Csifó s lobogtatta a karjait a feje fölött. Oh Istenem! Hátul, egészen hátul egy fekete ló ballag lesütött fejjel… Mintha egy hegyes tűvel szúrták volna meg Csifót. Üvölteni kezdett: «Oh a Lármás… a Lármás, az én lovam, az én édes lovam»…

A katonák megállottak.

– Te vagy az, Csifó? – kérdezte az egyik.

– Te, Csifó? mit keressz itt. Élsz-e még?

Ebből mit se hallott. A fekete ló visszanézett az ismerős hangra és halkan felröhögött:

– Én… én, lelkem, én vagyok! – kiáltotta – édes lovam, én vagyok egyedül. – S ilyfajta szamárságokat rebegve, megtelt mind a két szeme és odaugrott és átölelte a ló nagy fejét.

A huszár mindjárt leszállt a Lármásról, a többiek körülvették a mezitlábos paraszt fiút. Még a tiszt urak is megállottak, de senki egy szót sem szólt.

– Te, lelkem – rebegte és czirógatta a barmot, veregette, ölelgette és Lármás odanyomta a kobakját a fuladozó ember melléhez. A köny csak buggyant a Csifó szeméből és végigcsorgott lesoványodott arczán.

Aztán így szólt: «Felülhetek, úgy-e? Felülhetek rá még egyszer? Utoljára.»

– A ló nincs megcsutakolva – mondta félhangon egy kevély tekintetű hadnagy, de azért ő se szólott többet, mert oly mélységes vágy sugárzott ki a Csifó szeméből, oly félénk, alázatos, egyszerre rimánkodó és követelő lélek ült ki az arczán, hogy annak nem lehet ellentmondani.

– Miket beszélsz? Mért utoljára? – kérdezte durva hangon egy huszár és tizen is szöktek oda, hogy felsegítsék Csifót a lóra. De Csifó egy ugrásra a Lármás hátára szállt föl.

Lármás pedig halkan nyerített fel s kényesen megszegte a nyakát, a mint Csifót megérezte a nyeregben és úgy lépegetett, mintha tojáson járna.

Mindenki odanézett.

Száz lépést előre tett vele és százat vissza. Tátott szájjal lélekzett Csifó és kigyúlt az orczája. Arra valami az eszébe jutott, egyet csettintett, megszorította a ló vékonyát, nagyot kiáltott, megragadta a kantárszíjat – s azzal hajrá! nekivágtatott a dombos oldalnak.

Hogy rohant a Lármás! Mint a szélvész. A kavicsok röpültek a lába alól.

– Mit csinál az a bolond? – kérdezte mosolyogva a tiszt.

– Fogjátok el, – mondta egy második tiszt, de harag nélkül.

Mindenkinek jó kedve szottyant.

Négyen is utána iramodtak.

Mily futás volt az! Lármás szállt, mint a madár. Aligha érintette is a gyepet.

A legények kiáltottak. A Csifó inge lobogott a szélben, az arcza égett.

Aztán az élen fogták el. Csak úgy lefordult a lóról Csifó. Igen lihegett… azután vér bugygyant ki az ajakán. Köhögött, de mosolygott.

– Szép volt, – rebegte bágyadtan…

A ló a fiú felé hajolt, meleg párát fujt rá s kaparta a gyepet.