IX. FEJEZET. (A vámnál.)

Pipiske, vagy más néven Ida kisasszony nagyon önérzetesen, de nem egészen nyugodtan ült a gyorsnak nevezett ekhós kocsiban, mely vele a főváros felé döcögött. A vele utazott vegyes társaságra csak kevés gondja volt. A megjegyzéseket, melyeket a várakozás a csárda előtt és a társaság kelletlen megszaporodása provokált, jó formán alig hallotta. Saját gondolatai igénybe vették egész figyelmét. Csak későn jutottak eszébe kalandja egyes különösségei. Kinek adja a levelet, azt a taliánnak öltözött ember nem mondta meg. No de ez alkalmasint rajta lesz magán a levélen. Az azonban, hogy ki ez a talián, aligha van meg a levélen, ha csak nem belül, a mihez megint Pipiskének nem volt köze. Ezt mégis jó lett volna megkérdezni, ámbár alig volt rá idő, mert hiszen egy pillanatig sem hallgattak a különös találkozáson. És mi járatban van az a jóarcú ember hogy álruhában jár, egy veszedelmes barom társaságában? Aztán zsandárok üldözik? Semmi valószinűség sincsen benne, hogy közönséges gonosztevő legyen. Beszéde, godolkozása nemes és előkelő. Nyilván politika van a dologban. És a levél, melynek leadásával -101- veszedelme felét adta le! Jaj az gonosz levél lehet. És Ida kisasszony szíve elkezdett dobogni a levél szomszédságában. Szerencse, hogy a kocsi egyet zökkent s Ida ráesett a szomszédjára, a ki megint a maga szomszédját ütötte oldalba s az erre támadt nem egészen barátságos szóváltás és végül bocsánatkérés és dörmögés megakasztotta Pipiske kisasszony száguldó gondolatait s tán megmentette a képzelet egy ujabb káprázatos játékától.

A zökkenés a társaságnak okul vagy ürügyül szolgált egy kis ismerkedő beszélgetésre. Mind a fővárosba utaztak. Egy falusi boltos bevásárlani, egy felgyűrűzött asszonyság kis lányát meglátogatni, a kit beadott a zárdába manírt és zongorát tanulni, mert uri férjet szánt neki, nem olyant, minő az ő istenben megboldogult Boldizsárja volt, a ki bizony jó ember volt, de szörnyű neveletlen. Egy hivatalbeli fiatalember protekciót keresni utazott Budára; egy öreg úr a sáros – fürdőbe készül, hogy köszvényétől megszabaduljon. Otthon azt mondták ugyan, hogy Pöstyén jobban arra való, de neki jobban kezeügyében van a budai sáros-fürdő. Egy mesterlegény szerencsét próbálni siet a fővárosba. Hallotta, hogy ott már sok legény boldogult. Ott a mesterek korábban szoktak meghalni s az özvegy szivesen megy a derék első legényhez feleségül s az ember vagyonhoz jut. A gyűrűs asszony megjegyezte, hogy előfordul az ilyen vidéken is, hanem ritka mai napság az arra való legény. Hja, sokat el-elvisznek katonának. Pipiskét -102- mind megcsodálták, hogy ő nem akar a fővárosban megállani, csak keresztül utazik. Pedig épen ma ott ünnep van. Azt írja az ujság, hogy valami főherceg van ott. Reggel nagy szemlét tart a katonaság fölött a vérmezőn, délelőtt 11-kor nagy isteni tisztelet, aztán diplomatikus ebéd lesz s este díszelőadás a német szinházban. A gyűrűs asszonyság ki is jelentette, hogy ott lesz. A legény is szereti a szinházat, de inkább csak ha majmokat lehet benne látni. Embert ugyis eleget lát egész nap. Mégis ha már díszelőadás és főherceget is látni benne elevenen, már csak elmegy. Az asszonyság reméli, hogy találkozni fognak s legalább nem lesz kénytelen egyedül járni az utcákon éjszakának idején. Mondják, hogy sok ott a hamis, vállalkozó ember s asszonynak olyankor igen bajos magányosan. Ez gyakorlati megjegyzés volt. Pipiske kisasszony is megforgatta elméjében s elhatározta, hogy egy hordárossal majd elvezetteti magát a Griff vendéglőbe. Azt még mikor Keserű Jónás társaságánál volt, hallotta dicsérni, hogy olcsó és jó helyen van, azon a tájon hamar talál kocsit is a közel városkába. Csak azt a veszedelmes levelet fogja kézhez juttatni, aztán ha megtudja hol van egy arra való színjátszó társaság, tán épen Keserű Jónásé, s ezt a magyar szinház udvarán (mindjárt a Griff mellett van az is) legkönnyebben megtudhatja, azonnal szerződésbe megy.

Ily beszélgetések és gondolatok közt utazott a gyorskocsi társasága tova, míg nem az este leszállt s még egy félórányira voltak a vámtól. Itt persze -103- erre fordult a társalgás. Hogy ez most milyen szigorúan megy, hogy néha bizony magát az embert is megvizitálják, de azért mégis van, a ki a vámosokat rászedi. Jó, hogy a társaságban senkinek sincs tiltott holmija, legalább nem sokat fog állani a kocsi, senki sem késik el a szándékától.

– Halt megállj! – szólt most egy harsány hang, a fináncé, a ki megállítja a kocsit. – A bagázsiát le kell oldani, meg fogjuk vizitálni.

– Jesszus, – kiált az asszonyság, – az uj selyemruhámat pocsékká teszik! Kérem finánc úr.

– Itt van kérem a ládám kulcsa, ruhafélék vannak benne. Ott látok egy hentes boltot, egy kis vacsorát veszek magamnak addig. – Pipiske volt, a ki ezt mondta. Éhes volt, időt se akart veszteni, szerette fölhasználni az alkalmat. Ezt haza viszi, aztán bezárkozik a szobájába és senkire, semmire nem lesz szüksége.

Kiosont tehát az ekhós kocsiból s átsietett a henteshez, onnan egy közeli pékhez, szépen papirosba pakoltatott mindent s indult vissza a vámhoz. A mint a nagy kocsi árnyékában megáll, abban a pillanatban érkezik a vámhoz vágtatva két lovas zsandár.

– Hollá, zsandarmpost!

– Hir! – s előállt az őrség tisztje.

– Egy olasz medvehajcsárt üldözünk. Nem ment be a sorompón?

– Ma nem. Nyomuk nincsen?

– De van; megvan a medvéje. A x–i csárda melletti bükkösben találtuk egy fához kötve, de a -104- gazdája nem volt mellette. Két társunk őrzi a medvét s ha gazdája cserbe nem hagyja kenyérkeresőjét, akkor annyi, mintha már ő is kezünkbe volna.

– Ide nem jött.

– Azután egy fiatal lány volt a csárdában. Itt a személyleirása. Le kell tartóztatnia, ha bejő, mert azt látták a hajcsárral beszélni s ha tán nem is cinkosa, de szükség esetén az vihet nyomra.

– Épen most érkezett a gyorskocsi, utasai ottbenn vannak a pénzügyőrtanyán a málháikkal. Tán köztük lesz.

Pipiskét láz fogta el e beszédek hallatára. Három gondolat cikázott át egyszerre agyvelején: üldözik, málhája üldözői kezei közt van (szerencsére minden papirja, levele a kézitáskában van), el tehát, menekülni gyorsan.

A kocsi árnyékából az utca másik felire térült s a járókelők közé elegyedve indult be kopogó szivvel, gyors lábbal abba a nagy városba, melynek egy utcáját, egy házát nem ismerte.

Merre menjen?

Hová menjen?

Kit szólítson meg?

Kit ne szólítson meg?

Nem fog-e gyorsan az ő dolgának hire terjedni?

Nem lehetséges-e, hogy a kit megszólít, egyenesen börtönébe viszi.

Hiszen ő maga csak menne oda is, mert hisz ő senkinek sem vétett; de a levél!

Mit csináljon azzal a levéllel? -105-

A mit az a szegény üldözött ember reá bizott: elvesse, nehogy bajba keverje?

Nem osztozni kivánt-e amaz ember bajában, nem a veszedelme felét kérte-e el tőle?

S ha maga kérte: lehet-e most gyáván eldobni ezt a levelet?

Aztán ki tudja, mi van a levélben?

Ki tudja, mi függ attól, hogy kézbe jut-e, aztán meg attól, hogy kinek a kezébe jut a levél.

Nem, nem, a levéltől meg nem válhatik, inkább történjék akármi?

És ment gyors lábbal, izgatott elmével a nagy útvesztőben utcáról-utcára, nem tudva hol jár, nem tudva hol álljon meg, nem tudva hova menjen. A lámpákat lassanként felgyújtogatták s ő az utczák egyik oldaláról a másikra került a világító lámpák elől. Ha katonát, rendőrt látott: azt is iparkodott elkerülni. Ha valaki erősebben megnézte, nem tudta mit tegyen zavarában s ha gyorsabb lépéseket hallott a háta mögött, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy futásnak ne eredjen.

Végre egy befásított térre jutott, a melynek közepében egy nagy, csunya épület állott.

Egy fa árnyékába húzta magát s a fa törzséhez támaszkodva megpihent a kétségbeesett gyaloglásból. De nem sokáig állt itt, emberek közeledtek s ő átmenekült a nagy ház árnyékába, ott egy szögletben egy rozzant pad volt, arra leült. S teste pihenvén, agya annál lázasabban dolgozott. Az a levél elkezdett rejtekében mozogni s Pipiske a szivéhez kapott, mintha megakarná a levélkét állítani, nehogy -106- valamely arra menő figyelmét oda vonja. Mert ő tisztán hallotta a levélke zörgését és lépteket is hall. Valaki közeledik, egyforma kimért léptekkel, szorosan a nagy ház mellett, Istenem, ez katona, őrt áll itt e háznál, micsoda ház is lehet ez? És ha a katona megtalálja, kérdőre vonja, – gyorsan tovább e helyről!

És Pipiske felugrik s a falhoz lapulva megyen tovább. S a mint az épület végére ér, a katona meg utána lépked, még nagyobb rémület fogja el. Az épület végén két lámpa ég s a lámpa világánál izgatott csoportok állanak, vegyes nép, köztük katonatisztek is és élénken beszélgetnek. Merre menjen most a szerencsétlen leány, előre-e vagy hátra? ama népek közé vagy az őr katona felé?

Körülnéz, egy kis ajtó mellett áll, mely a nagy házba visz. Maga sem tudja mért: ezt az utat választja. Egy keskeny félhomályos folyosón megy végig. A rövid folyosó végén egy szerény gázláng ég, alatta keretben egy szinlap a Stuart Mária német előadását hirdeti. Ez a szinház. Legjobb volna jegyet váltani s beülni nézőnek. Csak annyi nyugodt ideje lenne, a meddig egy előadás tart. Az alatt rendbe szedné zaklatott gondolatait. Már indul vissza a kis folyosón, a mint azon egy ember nagy sebten berobog. Utána rohannak néhányan a künn állt csoportokból élénken kérdezősködve. A jövevény alig felel s rohan tovább épen Pipiske felé. A szerencsétlen leánynak alig van ideje egy félig nyitott ajtót magára rántani, hogy elrejtse magát. A sietős ember ép azon az ajtón nyit be a szobába, -107- míg az utána tódult csoportok a kis ajtóban megállanak s elzárják Pipiske elől a menekülőt.

– Nos, nos, mi ujság? – kérdi a szobában valaki az érkezettet, ki siettében még az ajtót is nyitva hagyta.

– Nincs, nincs, otthon sincs.

– Nincs! Mivé leszek! Mindjárt hét óra, az előadást, a díszelőadást a főherceg tiszteletére kezdeni kell és nincs Stuart Mária! De hát hova lett, mit csinált az a boldogtalan?

– A háznépe azt mondja, hogy egy félórával ezelőtt egy úri hintóba ült s elment. Ők azt hitték a szinházba megy.

– Tönkre vagyok téve, alig egy-két percz! Az a gyalázatos megfelejtkezett, az a nyomorult máshova ment és el sem is jön az előadásra! Blamírozva vagyok, tönkre ment ember vagyok. Nem lehet megtartani az előadást.

– Hátha mégis még eljön. A kisasszonynak néha vannak olyan bolondos szeszélyei. Hiszen a ruhái mind itt vannak a mai előadásra.

– Csak legalább üzente volna meg idejekorán, hogy gondoskodhattunk volna!

– És a szinház egészen tele van.

– Rettenetes, rettenetes, – jajgatá a szerencsétlen szinigazgató s ide-oda kapkodott a szobában kínjában. – Mit csináljak, mibe kezdjek?

E pillanatban a félig nyitva maradt ajtó kitárult s egy szerényen öltözött leány állt a küszöbön.

A két ember egyszerre oda nézett s csalatkozva -108- várakozásában, egész mérgét a jövevényre szerette volna önteni az igazgató.

– Ki az, mit akar itt? Mit keres itt? Mit háborgat? Takarodjék innen. Mars, mars, mars innen.

De a leány csak megállt s nézte a vergődő szinigazgatót.

– Nem hallja, mond most a másik, mit alkalmatlankodik ilyenkor? Mit akar?

– Uram, – szólt a leány, – önnek egy Stuart Mária kell, itt vagyok én.

A két ember egymásra nézett. Ez vagy egy égből leszállt angyal, vagy egy betévedt utcai bolond.

– Kicsoda ön?

– Én – – Stuart Mária vagyok.

– Szinész?

– Mi gondja rá.

– Hát mit csináljak önnel?

– Léptessen fel.

A szinigazgató közelebb ment Pipiskéhez, mert Pipiske volt, a ki így zavarba hozta a két embert a nagy zavarban is.

– Honnan jő?

– Mi gondja arra?

– Hogy jut eszébe ez a bolondság?

– Ej uram, ön Stuart Máriát keres és önnek kinálkozik egy Stuart Mária s ön mindenféle felesleges kérdésekkel tölti el a drága idejét.

Ezt az igazgató nagyon találó mondásnak találta.

– És ön kész is, képes is eljátszani a kérdéses szerepet? -109-

– Megint kérdez?

– Igaz! De mégis! Hiszen ez az őrűltséggel határos! Hanem lássuk. Mondjon el egy részt a szerepéből.

Pipiske, a ki még otthon tanult be minden szerepet, sőt minden darabot, a mely kezébe került, ha németül, ha magyarul kapta, még egy gondolattal megerősítette magát szándékában s szerény útiruhájában kiállt, egy másodpercre letakarta két kezével két szemét, aztán balkezét a keblében zizegő levélkére téve, jobbját ég felé nyujtva, ábrándos dallamossággal elkezdé:

«Eilende Wolken, Seegler der Lüfte
Wer mit euch wanderte, wer mit euch schiffte:
Grüsset mir mein Vaterland!»

Talán soha sem érzett semmit se jobban mélyebben, mint most azt a gondolatot, hogy ha ő a felhőkkel repülhetne tova! Benne is volt hangjában a mérhetetlen vágy rezgése, hogy az igazgató szive csak úgy ujjongott tőle. Be se várta, míg a strófa végére ér, hanem megragadta, megcsókolta, megforgatta s a másik férfiúhoz így szólt:

– Eredj ki az ajtóba, onnan el ne mozdúlj, végy egy seprűt a kezedbe és ha jönni talál az az – –, hát seprűvel kergesd ki.

Aztán karonfogta Pipiske kisasszonyt, ragadta magával, vitte az öltözőszobába, a hol a szerencsétlen skót királyné jelmezei szép sorban ki voltak már készítve s betuszkolta, hogy csak siessen öltözködni. Maga meg ment a szinpadra s diadalmas -110- arccal, repeső szivvel sétált végig a deszkákon, de nem szólt, csak direktori szeretetreméltóságát produkálta még a statisztákkal szemben is. S ha aggódó arcok közeledtek feléje s kérdve néztek rá, ő mosolygott oly széleseket mint egy kaszárnya kapuja s ha suttogva kérdék, hogy «nos, nos?» ő önérzetesen csak annyit mondott: a «hivatott direktort semmi sem hozza zavarba.»

Pipiske pedig föllélegzett s elkezdett öltözködni. Maga elé tette a szerepet, mely szintén az öltözőszobában volt, bele-bele nézett s egyet mosolygott, ha arra gondolt, hogy ha az összes hadsereget mozgósítják most utána s ha tűvé teszik is érette az egész várost: egy helyen, Stuart Mária fekete bársony sleppjében, a német szinpadon bizonyára nem fogják őt keresni.

A szinésznők pedig összedugták fejecskéiket. Jogosult kétségeik voltak ugyan az est sikerei iránt, de egyben megegyeztek: ezen a fránya direktoron ugyan már nem lehet kifogni, mert ennek minden szakmára van titokban egy-egy jelöltje in petto.

Két és fél órára biztos helyen volt Pipiske. Mentől több szem nézi s gyönyörködik benne, annál biztosabban. A kis levélkét magával vitte a szinpadra. Helyzete pedig segítette szerepében. Schiller rezignált hősnője nyugtalanabb lett az ő kezei közt s asszonyibb. A közönség, mely fényes, nagyobbrészt hivatalos volt, roppant elragadtatással fogadta a játékát s a mint hatása mind fokozottabb, a közönség tetszése tüntetésesebb lett s persze az előadás is vége felé közeledett, úgy kezdett nyugtalankodni Pipiske. -111- Ő remélte, hogy tisztességesen, a megszorult direktor megelégedésére viszi ki föladatát s magának ezzel azt a szolgálatot teszi, hogy egy pár órai biztosságot élvez, tán egy pár napit is, ha a direktor hajlandó nagy szolgálatát egy kis viszontszolgálattal elismerni; s ime ő feltűnést kelt, gratulációk, ovációk tárgya lesz. A szinfalak mögé sereglenek a szinház habitüéi, a főherczeg leküldte szárnysegédét, az igazgató szerződési ajánlatokkal ostromolja, az egész szinház róla beszél, holnap már az egész város figyelmének ő lesz a központja. Erre nem számított, sőt épen ennek az ellenkezője volt minden óhajtása.

Egy másik aggodalom is meglepte. Épen mikor Erzsébettel kelle szembeszállania, akkor veszi észre a gyűrűs asszonyt és a mesterlegényt a kikkel utazott, egymás mellett egy-egy zártszéken. Az asszonyság több figyelmet látszott ugyan fordítani a mesterlegényre mint a szinpadra, a mesterlegény pedig kissé mintha álmos lett volna, de mégse lehetetlen, hogy ez a két ember őt felismerje s akkor vége mindennek. Eddig se sokat vizsgálta Pipiske kisasszony a közönséget, ezentúl még kevesebbet mert oda nézni. Alig várta, hogy már végre vérpadra hurczolják s még mielőtt elmondta volna utolsó szavát, egy félénk tekintettel fölkereste a kövér asszonyt s a mesterlegényt, aztán rohant az öltözőbe. A direktort, a ki útját állta, elhárította maga elül, az öltöztetőnét valami képtelen kommisszióval (hogy a harmadik emeleten van egy veres szakállú doktor, azt kéreti ide le) elküldte, lehányta magáról Stuart -112- Mária gyászi ékességeit s felszedte a Pipiske-ruhát – ami gondolhatlan gyorsasággal történt meg – úgy hogy a szinpadon még az utolsó változásra készültek s a direktor azt hitte, hogy egy félóra mulva is jókor lesz, ha kopogtat az öltöző ajtaján – és huss huss! észrevétlen künn volt a szinpadról, künn a szinházból, megint az utcán…

Ott egy egylovast lát közel a szinházhoz. Jó lenne beleülni s a Griffbe hajtatni. De száz eset jut eszébe, mikor a menekülőknek ép azáltal akadtak nyomára, hogy nyilvántartott szállító eszközt vettek igénybe. Aztán a Griffbe is most már bajos menni, a rendőrség számon tartja az érkező s távozó vendégeket. Ott akadnának rája legkönnyebben. Mégis csak az igazgatóhoz kellett volna fordulnia. Azzal nagy jót tett, kétségbeesett helyzetéből szabadította ki, ha német is és ha bármi loyalis is, legalább tanácsot adott volna neki nagy bajában. Menne is már Pipiske vissza, de már az ötödik utcában jár s tanácstalanul tekint jobbra-balra, hogy merre került ide, melyik utcán jutna ismét vissza a szinházhoz. A hosszú utcán senkit sem lát, pedig most jó volna, ha valaki jönne, attól megkérdezné az irányt. Hiszen itt oly rémes tömege lakik együtt az embereknek, valamennyi csak nem kém, sem nem rendőr, sem nem ellenséges indulatú! Mért ne kerülhetne egy olyan ember az utcába, a ki gyanútlanul nézné őt s jóindulattal igazítaná útba! Ilyen megnyugtató gondolata még nem volt, mióta bejött e háztömegbe, ezt jó angyala súgta a fülébe: de meg is szólítja, a ki most jön, mert azt is ugyan az az angyal vezérli… -113- S ni lám, nem is késik, ott fordul be egy mellékutcából egy férfi, kalapja be van húzva a homlokába… épen erre tart, egyenesen erre…

Pipiske összeszedi magát.

– Bocsánatot kérek uram –

– Kisasszony?

– Jézus Mária, édes anyám! – kiált fel Pipiske és zokogva az előtte álló fiatal ember nyakába borult.

– Pipiske kisasszony! Az istenért, hogy kerül kegyed ide.

– Ne kérdezzen, vigyen el valami biztos helyre –

– Az édes anyámhoz –

– Az isten minden jó órájában kegyedre gondoljon és édes anyjára: vigyen el hozzá, de hamar, mert itt halok meg felindulásomban az utcán.

És Persze Celesztin úr, mert ő volt, karjára fűzte Pipiske kisasszonyt és vitte édes anyjához.

-114-