XXX. FEJEZET. (Egy test a vízben.)

Csongor Béla, Viknyédy Géza és Virág Bence jóízűt ettek a hangyás ember pecsenyéjéből, jóízűt ittak borából s a mint a jóízű evés-ivás közben egymásra néztek, rögtön közibök is szállt a fehér galamb, a fiatalságnak áldott jó kedve. El-elmaradoz ez az áldott madár néha, válságos pillanatokban, kétséges helyzetekben, de az első pihenőn ismét csak ott terem.

Hogy is ne! Egy lélekzetrabló rettenetes pillanat után, melynek rettenetességét a sötétség, a hely, a fiatalok helyzete csak fokozta, fokozta az a körülmény is, hogy minden segítő eszköz, még csak egy nyomorult gyufaszál nélkül is voltak: most itt falatoznak megint, még pedig a föld alatt, jóízűen. Hozzá ketten teljesen pőrén, a harmadik félig levetkőztetve, mindhárman még elég maszatosan! Mi kell több, hogy három ép testű és egészséges kedélyű fiatal ember kedélye kicsattanjon! Csak Béla volt kissé lágyabb a többinél. Rajta még mindig meglátszott az öreg ember revelációjának hatása.

– De ki hát ez a mi Salamon-fejű házigazdánk voltaképen? – mond Viknyédy. -331-

– Nála nélkül aligha volnánk ilyen jó kedvben.

– S mi dolga van neki itt a föld alatt?

– Nem elég, hogy itt van – minket kimenteni?

– Igaz, igaz! Éltessük a derék trogloditát!

– Nem kell rossz tréfát csinálni rá!

– Nem, nem! Csak kocintsunk!

És a fiatalemberek ittak és éltették a hangyás embert, a ki e pillanatban egy új meglepetéssel jelent meg a deszkaajtón.

Három pár jó és kényelmes ruhát hozott a fiataloknak s egy-egy köpenyt mindeniknek. Erre lett még csak igazán jó kedv. Kacagva, tréfálva, láttak az öltözködéshez, jó kedvvel szólitgatták az öreg bácsit is, kinek úgy látszik még választékban gazdag ruhatára is van a föld alatt, de azon az öregen mély szomorúság ült.

Mégis csak szép emberekkel lenni.

Azok tréfálnak, kacagnak, beszélnek! Csak hallgatni is jól esik az emberi nevetést, vidám beszélgetést! A hangya néma, se nevet, se beszél. Ha e fiatalok elmennek, ismét nem fog emberi nevető hangot hallani sokáig – tán soha többé!

Soha többé!

Szinte a hideg borzongatta e gondolatra. De el volt tökélve. Ez a gondolat csak egy kis gyönge érzékenység, melynek nem szabad rajta erőt vennie. Minek is lenne másképen? ha föl is menne az emberek közé: hova, mely társaságba jutna. Az emberek hogy fogadnák, ijesztő külseje senkiben bizalmat, senkiben szeretetet nem keltene. E nélkül pedig hidegebb, ridegebb az élet az emberek -332- közt, mint itt lent a hangyák társaságában. Reá odafönn csak keserűség, csalódás, nyomorúság és tűrhetlenebb magányosság várna, mint az, a melyet itt élvez…

A fiatalok elkészültek.

– Fiatal urak, – mond az öreg most – mielőtt távoznának, becsületökre kötöm, hogy soha senki előtt áruló szót arról ne mondjanak, hogy tudomásuk van e földalatti tanyáról. Soha, senkinek! Ezt meg kell fogadniok.

– De valahogy csak meg kell hálálnunk, – szól Viknyédy – az ön nemes cselekedetét, édes jó öreg bácsi.

– Adják a kezöket. Így, megnyugszom önökben. Hálájok hallgatásuk legyen, isten önökkel – és rájok borult, sorba ölelte őket és keservesen elsírta magát. Csak Béla értette ez elérzékenyülést, a többi azonban szintén megilletődve adta vissza az öregnek az ölelést.

– És most menjünk! – mond az öreg, felkapta kis lámpáját s indult elül, utána a három fiatal.

És mentek üregeken, sikátorokon keresztül, kasul, kitanulhatlan útvesztőkön át gyors léptekkel, tán egy negyed óránál tovább, midőn vezetőjök megállott.

– Itt vagyunk a nagy csatorna mellett. Ezen egyenesen a Dunára lehet jutni.

– De hisz ebben víz van! – kiált fel Bencze, a mint az öreg lámpájának fénye a csatornára esett. -333-

– Itt balra van egy üreg, abban három csónak van eldugva. A középnagyságút bocsássuk vízre, azon elmenekülhetnek. A város alatt érnek a szabadba, onnan a Dunára. Nyáron itt ritkán van víz, de ilyenkor csak csónakon lehet járni. Tehát előre!

És belekapaszkodtak négyen a csónakba s leeresztették a vízre. Elsőnek Viknyédy ugrott bele, megkapta az egyik evezőlapátot s kezet nyujtott az öregnek.

– Kedves jó öreg bácsi, isten bizony haraggal búcsúzom el, még csak a nevét se adja velünk emlékül!

– Nevem a hangyás ember. Tartsatok meg a szívetekben!

Bence kezet fogott az öreggel s szintén csónakra szállt.

Béla volt hátra. Odalépett az öreghez, a ki egész testében remegett. Egy pillanatig habozott, aztán ráborult a fiatal emberre.

Ráborúlt a fiatal emberre.

– Isten veled fiam! Rád adom az áldást, a melyet nem adhattam gyermekeimre. Emlékezzél rám gyermeki szeretettel. Én már el nem felejtelek, beszélgetni fogok magamban veled, mintha ott lennél, lefekszem oda, a hol feküdtél, gondolatom, szívem veled a merre jársz és ha valami történik azzal a levéllel, lelkem ott fog lebegni rajtad és a mit tész ebben a dologban, azt imádsággal kisérem innen a föld alul, a sötétségből, az én síromból. Isten veled, isten veled!

És mielőtt Béla szólhatott volna, az öreg ajkon, aztán homlokon csókolta, aztán a fiatal ember fejét melléhez szorította s hajára forró könyeket ontott, -334- aztán ellökte magától s eltünt a homályban, lámpája kis világát testével takarva.

Béla is alig tudott elérzékenyülésén uralkodni. Tenyereivel törülte le könybe borult arcát, zokogását görcsösen fojtotta el s kezével intve az üreg felé, csónakba ugrott e szóval: isten nevében!

És Viknyédy megindította a csónakot, mely a tisztátalan elemben csak nehezen siklott előre, gyakran beleütődve a nagy csatorna falaiba…

A vén ember pedig loppal visszajött, kihajolt a csatornára s hallgatta a távozó csónak zaját. Sokáig hallgatta, tán már csak képzelte, hogy hallja… Aztán megfordult, gyors léptekkel sietett barlangjába, hangyáihoz vissza, ott az ágyra vetette magát és körülötte csend és némaság volt, csak az ő nyögése, csak sóhajtásai kóvályogtak a siri nyugalomban, hogy elenyésszenek hallatlanul…

… A három fiatal ember némán evezett tovább s egy jó félóráig tartott, a mig a csatornából kivergődött egy szük árokba, onnan pár ölnyire a Dunába. Az ég csillagos volt, a felhő eloszlott s a hold telő félsarlója ragyogott a zenithen. Még e szerint nem lehet nagyon későn az idő.

A három fiatal ember némán evezett tovább.

Csak itt, midőn a Duna sodra ellen kellett kapaszkodniok, kezdtek azon tanakodni, mi tévők legyenek. A városba bemenni most nem nagyon bátorságos. Nappal az ilyet jobban meglehet kockáztatni, gyanutlanabbul. Az ember hasonszőrű nép közé elegyedik s nem vonja magára a figyelmet, míg most könnyen megesik, hogy akár valamely rendőr, akár a patrol megszólítja. -335-

Legjobb lenne az éjszakát a városon kívül tölteni valahol, de hol, ha még a szabad ég alatt is!

Virág Bencének van erre nézve egy ötlete. Ő a fővárosban járta ki a kisebb iskolákat is és volt egy igen kedves tanulótársa, egy korcsmáros fia, itt künn a rákosi versenytér közelében. Igen jó barátok voltak s ő, Bence, sokat járt ki barátjával ennek szüleihez, egész napokat töltött itt. A fiú pár évvel ezelőtt mellbetegségben halt meg. Bence egész betegsége idején nagyon szorgalmasan látogatta szegény barátját a miért az öreg korcsmárosok, mert jól esett nekik ez a baráti részvét, igen hálásak voltak. Bence reméli, hogy a jó emberek szívesen adnak nekik pár napra vendégszerető rejtőző helyet.

A terv igen pompásnak találtatott s már megakarták a fölfelé haladó csónakot fordítani, midőn az egy sulyos tárgyba ütközött.

– Mi az, – kérdi Viknyédy, a ki a csónak hátuljában ül.

Bence a csónak orrán forgatta a lapátot, csak meg kellett fordulnia, hogy meglássa az akadályt.

– Jézusom, – kiáltá – egy emberi test a vizben.

A másik két fiatal ember oly hirtelen ugrott föl erre, hogy a csónak oldalt fordíttatott, hogy az uszó test épen a derekához került a csónaknak.

Egy nő teste volt.

Két karja egy gerenda darab körül fonódva, feje a gerendára hajolva. Többi teste a vízben uszott. -336-

Holthalavány s nedves képén a hold gyenge sugarai játszottak.

Béla kihajol s két kézre kapja az uszó testet.

– Vigyázzatok a csónakra, hogy föl ne billenjen!

És könnyűséggel emeli a testet, mely görcsösen kapcsolódott két karjával a gerendába, gerendástól együtt ki a vízből, derékig. De a mint a test fele a vizen kivül volt, sulya megkétszereződött s Bélának, hogy bírjon vele, térdre kellett bocsátkozni.

Ekkor már az arca egészen közel jutott a szerencsétlen nő arcához, kit a Duna vize a csónakhoz mosott.

– Irgalmas isten! – kiáltá Béla ingadozva – Ida, Ida! testvérem!

Feje szédült, karjai elzsibbadtak, maga összeesett a csónakba, Pipiske teste pedig nagy locscsanással vissza a Dunába.

Virág Bence alig volt képes a csónak egyensúlyát fentartani. A mint azonban a veszélyes ingadozások megszüntek, odatérdelt Bélához, megrázta s fölemelte.

Béla csakhamar magához tért, mindössze egy pillanatnyi szédülés fogta el.

– Vízbe, vízbe, – nyögé és tehetetlenségében kétségbeesetten hadonázott a kezeivel, – ki kell menteni, ki kell menteni.

Bence feláll s körülnéz.

– Uram Isten, hova lett Viknyédy! az is kiesett, hé Géza, Géza!

Béla felugrott s kiveti magát a Dunába, ha Bence derékon nem kapja. -337-

E pillanatban hallatszott Viknyédy szava.

– Hej hó! megálljatok!

Viknyédy, a mint Pipiske teste visszahullt a vízbe, egy szökéssel utána ugrott, mire azonban megfogta s felhozta, addig a Duna a csónakot nehány öllel lejebb vitte. Most hatalmasan uszott terhével a csónak után.

Pár perc s Viknyédy is, Pipiske teste is a csónakban voltak.

Pipiske ruháját Béla és Bence, a ki végzett orvosnövendék volt, felkapták s elkezdték testét hatalmas kezekkel dörzsölni.

– Partra, partra, – kiált Béla s Viknyédy, ki már ismét az evezőlapáttal dolgozott, a part felé irányozta a csónakot.

A parton ujra hozzá láttak a mentés munkájához. A test hideg volt, de nem volt megmerevedve. Úgy látszik, hogy a leány a halálra elszántan vetette volt magát a vízbe, de végső tusájában az uszó gerendavég a keze közé jutott, s ő inkább ösztönből mint akarattal, belekapaszkodott a fadarabba, a mely leusztatta őt Dunahosszat.

Midőn érezték, hogy a test reagálni kezd, erősen beburkolták egyik, a barlangból hozott köpenybe, a másikat rácsavarták két evezőlapátra s arra helyezték Pipiskét. A harmadik köpenyt Viknyédyre erőszakolták reá, a ki ugyan váltig mondta, hogy nem fázik, de azért jól esett neki a jó köpeny.

A három fiatal ember most vállra kapta a Pipiske terhét és megindult a korcsma felé, Bence útmutatása mellett.

-338-