IV.

Bótai Barna a Nobelstraaton lakott s ugyanott fogadtak barátaink is lakást, még pedig nem együtt, hanem külön-külön. Simándy havi tizenhat forintért Lamersnél, a gazdag péknél kapott két szobát, s Puskás is kénytelen volt két szobát venni, mert itt egy szoba nem kiadó. A hollandus nem tud olyan szegény ördögöt elképzelni, a ki egy szobával megelégedjék, azonfölül nem tartja a jó izléssel és az egészséggel összeférőnek, hogy valaki ugyanott legyen nappal, a hol hált. Azért inkább az egy szobát is deszkafallal kétfelé osztja s mint kétszobás lakást hirdeti. Egyik a hálószoba, másik a nappali. A fiúk, kik Enyeden hatod- és nyolczadmagukkal háltak egy szobában, meglehetős nagy úrnak érezték magukat így egyedül, bár három lépéssel egész birodalmukat végigmérték. A szobában filigrán fekete bútorok voltak, a tapétás falakon régi hollandi mesterek rézkarczai és városok fotográfiái függtek. Volt tükör is és fehér csipkefüggöny az ablakokon. Mindegyik kosztot is fogadott a gazdájánál, mert Bótai arról biztosította őket, hogy a korcsmai élet drágába fog kerülni. Simándynak volt egy szép erkélye, tele virágokkal, Puskás ablakai hátrafelé, egy grachtra nyíltak, a honnan fölhallatszott a víz locsogása. Puskásnak mindjárt első nap összeütközése volt Hollandiával. Reggel hatkor ugyanis bejött hozzá egy nagy csontos, vén asszony, mint utólag kiderült, a szobalány, szó nélkül -27- rányitotta az ablakot, fölszedte a padlóról a szőnyeget, s előkészületeket tett a súrolásra. Puskás azonban szépen fülön csípte s kitette a folyosóra a vizes dézsájával együtt. Aztán bezárta az ajtót s aludt délig. Délben megjelent nála a gazdája, egy elemi iskolai tanító s miután hosszabb beszédet intézett Gáborhoz hollandus nyelven, átadta neki nyomtatásban a házi rendet, melyhez vagy alkalmazkodik vagy pusztul innen. Ezzel intett a trabális szobalánynak, a ki jött és dühösen, egész szenvedélylyel súrolni kezdett. Aztán behozta neki a reggeli járandóságot, egy csésze teát, egy bögre tejjel és vajas kenyérszeletekkel, utána a déli járandóságot: egy csésze tejes kávét s figyelmeztette, hogy délután öt órakor lesz az ebéd, este kilenczkor pedig megint kap egy csésze teát, tejjel. A góbé a lánynak az evésre vonatkozó fölvilágosításait azonnal ösztönszerűleg kitalálta, bár egy szót sem értett a beszédjéből.

Harmadnap újra együtt ültek az Izgatott Czápá-nál.

– Fiúk, – szólt Bótai, – holnap viszlek benneteket a stipendium első részletét fölvenni. Fejenkint száz hollandi forintokat fogtok kapni, főtisztelendő doktor Valeton úrtól.

– Ki az?

– Az a stipendium kuratóriumának mostani elnöke, különben pedig a zsidó exegezis tanára.

Puskás nevetett.

– Mégis különös, hogy én összejárhatom egész Magyarországot s nem találok embert, a ki nekem száz forintot adjon, ez az ismeretlen hollandus pedig, a ki sohse látott, száz aranyforintokat számláljon le a markomba.

– Nem ingyen teszi. Ő, mint a kuratórium elnöke, ezer forintot kap évenkint ezért a hivatalért.

– Rengeteg pénzből állhat ez az alapítvány.

– Majd elmondom neked töviről-hegyire az egészet. Legalább tudd, miből pénzelsz. Különös dolog az, fiúk, hogy mi, református papok, a kik otthon oly szegények és elhagyottak vagyunk, idegen országokból oly nemes -28- és önzetlen támogatásban részesülünk. Értem a skótországi és hollandi alapítványokat. Mi érdekük ezeknek, hogy mi pusztulunk-e vagy virágzunk abban a messzeeső keleti országban?… Tudjátok meg, hogy a mi patrónusunk egy Bernhard nevű pfalzi ember, a ki a mult század közepén szintén utrechti teológus volt. A papi pálya azonban nem vonzotta, beállt kereskedőnek és nyakába vette a világot. Hosszabb ideig tartózkodott Magyarországon, ott meggazdagodott s magyar lányt vett el feleségül… Gyermeke nem lévén, egész vagyonát jótékony alapítványokba fektette… Többek közt az utrechti egyetemen is tett alapítványt, eredetileg csupán pfalzi és magyar teológusok számára… Megható dolog az, fiúk, hogy a felesége iránt való gyöngédségből a magyarokról se feledkezett meg.

– Hány magyarra szól az alapítvány?

– Legkevesebb háromra, mert mint az alapító-levél mondja: egy megunná magát, kettő közül az egyik beteg lehet, tehát legyenek minimum hárman. Volt idő, mikor magyarok többen voltak itt, mint pfalziak. Abból az időből ered, hogy a teológián ma is a következő elnevezések vannak: 1. Gens batavorum, ezek a tulajdonképpeni hollandusok, az anyaország fiai; 2. gens afrorum, a gyarmatlakó hollandusok fiai; 3. gens hungarorum, a kik alatt az összes külföldieket értették; így a stipendium Bernardinumon ma a németek vannak túlsúlyban, de azért ők is a gens hungaricához számíttatnak.

– S miért vannak most a németek túlsúlyban?

– 1820-ban, fejedelmi szóra, Németországban megtörtént az egyházi unió, a mi az igazi kálvinista egyházat az egész birodalomban megsemmisítette. Azóta egész Németország teológusainak, nemcsak a pfalziaknak, van joguk a stipendium Bernardinumra pályázni. S mi leszorultunk háromra. Most hát tudtok mindent. Ezt különben Valeton úr holnap mind el fogja mondani nektek, de jobb, ha előre tudjátok, mert egy szót se fogtok az ő hollandus beszédéből érteni… -29-

Bótai köhögött. Simándy élesen nézett rá. Barátja arcza néha úgy eltorzult, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogva összeszoritotta volna a tüdejét. Simándy mélyet sóhajtott, aztán kinézett az ablakon a ködös levegőbe. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de rossz sejtelmek zsibongtak lelkében. Ha egy pillanatra behunyta szemét, azonnal Bótait látta valami sárga ködben távolodni, halványodni, elveszni, eltűnni.

– Ez a nyomorult köhögés kínoz mindig, – suttogta Barna.

– Miért nem mégy orvoshoz?

– Voltam. Valami port rendelt, de bizony nem sokat használt.

– Talán sokat dolgozol?

– Tavaly sokat tanultam. Most csak a gazdám fiával van sok vesződségem. Nehézfejű, akaratos kölyök.

Simándy gondolkozott egy kicsit.

– Te Barna, add át nekem azt a ficzkót. Németre meg latinra én is tudom tanítani…

Bótai arczára mintha sötét pir szökött volna.

– Nem lehet, nekem szükségem van arra a havi húsz forintra.

Halkabban hozzátette:

– Tudod, az apámnak küldöm. Én ingyen el akartam vállalni a fiút, de a hollandus ezen annyira elbámult, mintha hirtelen megbolondultam volna. Erre azt mondtam neki, hogy fizessen annyit, a mennyit akar. Azóta húsz forintot fizet havonkint.

Simándy gyöngéden megsímogatta Bótai kezét.

– Nem értettél meg, édes fiam. Én csak addig akarlak helyettesíteni, a míg kipihened magadat. Mondjuk, egy hónapig, vagy hat hétig. Ezért csak nem reflektálok fizetésre? Mi nem vagyunk hollandusok, öreg. Mi szívességeket is tehetünk egymással… Ugyan ne nézz rám olyan sötéten… Látszik, hogy régen nem voltál otthon, elködösödött benned a magyar fölfogás. Meg se érted, hogy az én ajánlatom milyen természetes… -30-

– Nincs abba semmi, – szólt Puskás.

Simándy odahajolt Bótai füléhez s halkan mondá:

– Én nekem jogom van így beszélni. Én több vagyok, mint barátod, gondolj a jövőre…

Szomorú mosoly futott végig Bótai arczán.

– A jövőre? – dörmögött maga elé. – Sokszor gondoltam rá, de nem látom ettől az istentelen ködtől… eddig nem rajzolódtak elém soha a jövő képei… de most, most, hogy ti itt vagytok, látom a tiszta kis parókiát az Olt zúgó vize mellett, a gyümölcsös kertet, Anikót sürögni házi szőttes ruhájában, téged hosszú pipával a szádban, a mint fiadnak, az elbámészkodó kis Barnabásnak, az én kis öcsémnek a tornáczon füstkarikákat fújsz… Mert azt kikötöm, hogy az elsőnek Barnabás legyen a neve…

Simándy boldog mosolylyal hallgatta Barna beszédét.

– Meglesz öreg, meglesz minden, de azt a hollandi fattyut nekem engeded át.

Gábor csak most értette meg a dolgot, s pokoli döngetést vitt véghez az asztalon.

– Erre iszunk, fiúk. Hát annyira vagy, Pali? Anikó egészségére, gyerekek. No, Barna, a sógorodnak csak szót fogadsz? Jó kézbe kerül a gazdádnak, Baljon úrnak a gyereke. Attól ne félj.

És jó hangulatban ittak az otthonvalók egészségére. És Bótai elhallgatott, nem szólt egy szót se arról, hogy mikor a maga jövőjére gondol, ráborul a nehéz hollandi köd és lelke hiába vergődik, vak marad és nem lát semmit… És Simándy elhallgatott és nem árulta el, hogy ha lehúnyja a szemét, az a félelmes, sárga köd ráborul barátjára és egyre jobban elmossa a körvonalait. Hallgattak. És Puskás maga beszélt, nevetett, tréfált, ivott. Megbecsülhetetlen fiú volt. A maga örökös jó kedvével kedvesen és hasznosan kitöltötte a kinos szüneteket, mikor társainak lelkén nehéz gondolatok bús árnyékként suhantak végig. -31-