XIX.

Még Pali a kórházban feküdt, mikor megjött Bótai Róza levele Anikó esküvőjéről, mely az egész családot boldoggá tette. Az önző vénlány áradozott az örömtől és újra meg újra köszönte Barnának, hogy nem gördített eléje akadályokat, a fiatalok éretlen szerelmeskedése miatt.

Gábor dühösen rongyokra szaggatta és a szemétbe dobta a levelet, melyről persze Pali előtt mélyen hallgatott.

Egyszer a beteg így szólt Gáborhoz:

– Te, küldöd a pénzt rendesen Bótaiéknak?

– Küldöm.

– S írod a leveleket is?

– Irom.

– Köszönöm.

Arczán nem látszott semmi fölindulás. Csak mintha a hangja egy kicsit remegett volna.

Egyszer újra megszólította Gábort:

– Különös, arra a halottra jobb szívvel gondolok, mint az élőre.

– És miért mondtál te le az élőről?

– Meg kellett lenni. Derry akarta így. Mi történik azzal a nyomorult családdal, ha az a leány még rám várt volna három-négy évig? S ha elveszem, mi lesz? Egy halott állt volna köztünk… Lehet, hogy boldogok lettünk volna, de nem hiszem, nem hiszem… -108-

Arcza kipirult, nyitott szájjal, sebesen lélekzett.

– Az én életemnek vége, a balsors fűződött hozzám, mint a rabhoz a bilincs. Az előtt álmomban szép, lombos székely erdőink közt jártam, zúgásukon elandalodott a lelkem… most mindig a tengeren járok, leszállok a mélybe, egyre mélyebbre, sötétebbre, s nézek, tapogatok, kutatok, mintha valamit elvesztettem volna… a fülemben pedig örökké a nagy vizek mormogását hallom…

Megtörölte a homlokát. Sokáig hallgatott, végre megszólalt:

– Vajjon férjhez ment-e már?

– Nem tudom… talán… azt hiszem igen.

Pali feje lassan keblére sülyedt.

– Azt hiszem, nem is szeretett. Gyerek volt még, szivében nem szánthatott mély barázdát a szerelem. Rövid idő is betemette. Ez a fátum. A ki engem szeret, elpusztul bele, a kit én szeretek, nem lehet enyém.

Halkan beszélt, bús megadással, lemondással.

– Különben úgy se tart soká.

Gábor nyugtalanul nézett rá.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Csak azt, hogy meg fogok halni nemsokára. Miért éljek? Mi vár reám? Micsoda föladat érdekelheti, galvanizálhatja ezt az összetört lelket? Semmi. Félreállok az útból, kilépek az előretörő tömegből és lefekszem az árokba meghalni… Fontos ez? Hisz már csak ennek a rongy testnek a haláláról, a gépezet megállításáról van szó… dicsőbb részem már halott…

Mintha önmagának beszélt volna, rá se nézett Gáborra. A szegény fiú félreállt, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani a zokogást. Oh, jól ösmerte már szegény Derry történetét, a szerepet, melyet barátja a boldogtalan kis leány életében játszott. És erős esküt tett, hogy ezentúl egy pillanatra se hagyja magára beteg barátját. -109-

Pünkösd közeledtével az orvosok egy Hamburg mellett levő tengerparti szanatóriumot jelöltek ki, mint a mely a beteget végkép meg fogja gyógyítani. Simándy szó nélkül beleegyezett, mikor eléje terjesztették a dolgot s Gábor azonnal hozzáfogott az előkészületekhez.

Az elutazás előtt való nap egy óra leforgása alatt Bótai nevére két távirat érkezett. Az egyik jelentette, hogy az öreg nagyon rosszul van, Barna jőjjön haza. A másik jelentete, hogy már késő, az öreg meghalt.

És ekkor Gábor leült és egy hosszú levélben megírta Barna halálát, az ő kegyes csalásukat, pénzküldésüket, Simándy önfeláldozását, betegségét, mostani állapotát s intette a vénlányt, hogy imádkozzanak ezért a fiúért, a ki olyan hős, a ki olyan szent és olyan boldogtalan!

Másnap Amsterdamból gőzhajón elutaztak Hamburgba.

Simándy a vizen nyugtalan lett. A hajó orrán állt s szeme a messzeségbe mélyedt. Majd a tenger szinét fürkészte köröskörül. Szeme fölvillant, ha valami fekete pontot pillantott meg a távolban; de tüze kialudt, ha kiderült, hogy az hajó.

A nap elpihent a vérvörös hullámok közt. Feljött a hold és bűvös világa elömlött a ringó végtelenségen. Gábor igyekezett az ebédlőbe csalni barátját. De nem sikerült. Simándy leült s mereven maga elé nézett. És suttogva kezdé:

– Hagyj békén, légy csöndesen. Most az ő birodalmában vagyunk. És ő tudja ezt. Itt lebeg a víz szinén, vagy a holdsugárban… fehér ruhában, a fehér ország királynéja…

Elhallgatott, lehunyta szemét s álmodozott, Gábor meg virrasztott mellette.

A hajó befordult az Elba torkolatánál, s még sötét éjjel volt, mikor Hamburg alatt, a nagy óczeánjáró gőzhajók közt horgonyt vetett.

A szomszédban egy háromemeletes hajó pöfögött, -110- vastag füstfelhők szikraözönnel vegyest tódultak ki kettős kéményéből. Erősen fűtötték, útra készült. Simándy fejét a hajó korlátjára hajtotta s teljesen mozdulatlanul volt.

Derengeni kezdett a szürkület. A hajóóriás belefújt sivító kürtjébe. Simándy fölriadt álmából s körülnézett az idegen világban.

– Hol vagyunk?

– A hamburgi kikötőben.

Keleten világosodott az ég. Kábító zörgéssel vonták föl a készülődő hajó – a Germania – két óriási horgonyát. Az árboczokon matrózok jelentek meg s a kötelet bontogatták. A kikötő ébredni kezdett, vonatok robogtak be s indultak el, kis gőzösök hasították a vizet, emberrajok jelentek meg a parton.

Rózsaszinű volt már az ég a keleti szemhatáron.

Még egyet búgott a Germania kürtje, s lassan elindult. Kivándorlókat vitt, a harmadik födélzet, leghátul, tele volt alakokkal, kik kalapot, kendőt lobogtattak az elhagyott szárazföld felé.

És ekkor egyszerre, ott az Amerika felé induló hajón száz meg száz torokból fölhangzott a zsoltár:

Te benned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek sem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.

Egészen parasztosan, kezdetlegesen énekelték, hosszan elnyújtva, mint odahaza. Az öreg emberek rekedt rikácsolása kihangzott az alaptónusból: mintha megtört, kétségbeesett szivek sikoltottak volna segítségért az Istenhez. Már a népet is látták, a Germania egészen közel haladt el mellettük… Levett kalappal álltak ott… Jóképű magyar alakok voltak, sok öreg ember -111- volt köztük szürkülő hajjal, ránczos arczczal… Egy kemény munkában eltöltött élet keserű csalódásaival mehettek új életet, új hazát keresni. Egy csomó asszony, ifjú, gyerek állt ott az öregek körül s áhitatos arczát valamennyi a mennyek felé tartva, buzgón énekelt… S az óriási hajó zakatolásán, a kikötői élet dübörgésén keresztül repült a hajnalpiros ég felé a tehetetlenek, a nyomorultak könyörgése.

Simándy fakó arczczal, tágra nyitott szemmel meredt rájuk.

– A kilenczvenedik zsoltár, – rebegte Gábor.

Egyszerre Simándy keble elkezdett hullámzani, arcza vonaglott, eltorzult, s két szeméből kicsordult a könny forró patakja. Aztán összekulcsolta, majd kitárta karjait, s a zokogástól elfulladt hangon suttogta:

– Hitem, hazám kiált hozzám, nem hallod? Veszendő népem, pusztuló hazám… óh! értelek, köszönöm Istenem az égi hangot!

Kelet felől teljes királyi pompájával emelkedett föl a nap, s ragyogása elárasztotta a kikötő száz meg száz hajóját és nyüzsgő életét. Simándy dagadó kebellel szívta magába a fényt.

– Oda nézz fiú! Világosság és melegség árad ránk keletről: ott a mi hazánk! Ujra élek. Van már czélom, van már föladatom: haza megyünk.

-112-