XII.

A nagy vihart követő reggel a faluban irtóztató kutyaugatás támadt. Az ebek megérezték a szagát a medvének, mely a szán mögé volt kötve. A kutyák föltünő nyugtalanságára mindenki a kapuja elé sietett, s látták a havasi úton aláereszkedni a karavánt, s egyszerre megismerték a gróf szürkeruhás, violaszin zsinóros vadászait, a mint a czifra szánokat, csengős lovakat lesegítették a meredeken. Ekkor Papp Mózes szánja már illedelmesen hátul kullogott. S a mint lent voltak, Pali illedelmesen köszönt az uraknak, s a szánnal jobbra fordultak, Papp Mózes háza felé. A gróf valamit kiáltott utánuk, de a prémes gallér elfogta a hangot. A mint a gróféktól eltávolodtak, Petru nagyot kurjantott, s hangosan kiáltotta a népnek, hogy ime itt a Gyorgye, megmentettük, s még egy nagy medvét is öltünk. Az asszonyok mind oda siettek, s kezet csókoltak Simándynak. Egész karavánnal érkeztek Mózes gazda házához, a hová már Sára néni is megjött egy csomó öregasszonynyal. Sára néni előbb kötényébe törölgette a szemét, aztán erőt vett rajta az indulat, elsirta magát, megölelte, megcsókolta az unokáját, végül pedig úgy vágta pofon, hogy leesett a süvege. Ekkor esett a papjának s a hol érte, csókolgatta a ruháját. Pali itt visszaöltözködött fekete ruhájába, és Sára nénivel és Gyorgyeval hazament, otthagyván Petrut, a ki egész nap -206- nagyszámú közönségnek örvendett, mely mind a hőstettek elbeszélését kivánta hallani. A nép fölváltva ácsorgott Mózes gazda és Todorescuék háza előtt, hová az előkelő uraságok szálltak. Pali hazament, megivott egy csésze forró kávét, aztán ágyba feküdt, s elaludt, mint a bunda.

A gróf vendégeit egyenesen Todorescuékhoz vitte, a kikről tudta, hogy nagy, kényelmes, kőből épített úriházuk van. Képzelhető a pap-család meglepetése, mikor Baranghy gróf az angol lorddal és az orosz attaséval betoppant. A hölgyek azonnal elfutottak, toalettet csinálni, Todorescu pedig, a ki a grófot már régóta személyesen ismerte, zavartan kinálgatta őket helylyel.

– Kedves tisztelendő úr, – szólt a gróf szokott szives modorában, miután a bemutatásokat elvégezte, – legyen rá elkészülve, hogy mindaddig itt maradunk, a míg ez a hóvihar, mely tegnap a hegyek közt meglepett, teljesen el nem mulik.

– Nagyon szerencsés, boldog vagyok, méltóságos úr…

– Maga is azt hiszi, hogy a vihar minden perczben újra kitörhet?

– Biztosra veszem. Rendesen három napig szokott tartani, közbe csekély szünetekkel. Vakmerőség volna most tovább indulni…

– Hát akkor egyelőre kérünk egy szobát, vizet mosdani, s Pista inasomat.

– Minden meglesz.

S Todorescu elsietett. Az urak tíz percz alatt átöltözködtek, s Todorescu hivására megjelentek az ebédlőben, hol a hölgyek már vártak rájuk, s frissen főtt kávéval szolgáltak.

Todorescuné még meglehetősen elfogult volt, de Florica már eléggé összeszedte magát. Nagyon csinos volt divatos, egyszerű drapruhájában, fehér kötényével, s a koromfekete gazdag hajából elővillogó aranyhajtűkkel. Az urak egészen meglepetve néztek rá és sorba -207- odajárultak eléje, bemutatkozni. S ő a Bukarestben jól megtanult pukedlizést kifogástalan előkelőséggel érvényesítette. Lord Harrington sodort egyet a bajuszán, Vensolov ezredes pedig a haját s nyakkendőjét igazította.

– Bocsásson meg, tisztelendő asszony, hogy így ajtóstul a szobába rohantunk, – szólt a gróf, – de nem is sejtettük, hogy egy felnőtt leány van a háznál. Mióta?

– Az őszszel jött haza a nevelőből. Florica, a leányom.

– Óh, én ismerem a gróf urat, gyermekkorom óta. Emlékszem, hogy kétszer járt a házunknál.

– Igen, követválasztások alkalmával, – nevetett a gróf, – maga azalatt megnőtt, én pedig megvénültem.

– Arra is emlékszem, hogy a gróf úr egyszer fölemelt a levegőbe, megcsókolt és azt az igéretet tette, hogy ha férjhez megyek, násznagyom lesz…

– No, a mi a csókot illeti, azt szivesen megismételném…

– Nem lehet, gróf úr, mert ha megengedném, az nagy gorombaság volna részemről…

– Hogyhogy?

– Akkor azt hihetné, hogy csakugyan öreg embernek tekintem.

A gróf nevetve nézett rá.

– Hallja maga, kis kisasszony, tudja, hogy ez pompás felelet? Ilyen nem minden havasi faluban terem…

És lefordította az uraknak németre.

– Kedves gróf, – szólt a lord, – ön csupa ilyen meglepetéseket tartogat nekünk. Ki volt az a csinos, nagy feketeszemű fiatalember, a ki az éjjel olyan okos dolgokat beszélt nekünk a medve barlangjában?

– Hisz megmondta. Az itteni protestáns pap.

– Hja, igaz. Nagyon álmos voltam, elfelejtettem. Tudja-e, hogy szeretnék annak a ficzkónak a szeme közé nézni, s egy kicsit beszélgetni vele? -208-

– Jó, majd elhívjuk… úgyis itt maradunk bezárva tán két napig is.

Florica biborvörös arczczal az ablak felé fordult. Az a pár szó, melyet Simándyról hallott, maga se tudta miért, de önkénytelen büszkeséggel töltötte el. Az uraságok betoppanása nagyon megzavarta őt, mert se Simándy, se Gyorgye után nem tudakozódhatott, pedig rettentő türelmetlenül várta hazaérkezésüket, s egész éjjel nyugtalanul, szaggatottan aludt. Annyit félfüllel, sebtiben elkapott, hogy itthon vannak, de égve vágyott a részletekre, s ehhez nem juthatott.

A jóízű reggeli után az urak szivarra gyújtottak, s a lord hátradőlve szólt:

– Most jön ki csak belőlem a hideg, s érzem, hogy bágyadt és fáradt vagyok.

– Mondja csak, tisztelendő asszony, – szólt a gróf, – ágyaink meg vannak már vetve?

– Szolgálatjára, méltóságos úr.

– Megengedik, hogy lefeküdjünk. Tegnap egész nap szánkáztunk, s bizony éjjel is nagyon keveset aludtunk. Nem veszik rossz néven, ha lepihenünk…

– Óh, kérem, – felelt Todorescu alázatosan.

– Pista! – szólt a gróf az ajtóban feszesen álló huszárjához, – összes élelmiszereinket és italainkat a konyhába hordod és a tisztelendő asszony rendelkezésére bocsátod. Tessék mindent fölhasználni, s én még csak azt az egyet kérem, hogy két óra előtt ne legyen az ebéd.

– A mint parancsolni méltóztatik.

– Előre, uraim, – szólt a gróf, – ebédig aludni fogunk.

Az angol és az orosz, kiknek már majdnem leragadt a szeme, szivesen engedtek a fölhivásnak. A gróf még kiszólt a szobából:

– Igaz, kérem, ismerik a helybeli református papot?

– Ismerjük.

– Tegyék meg a kedvemért és hivják meg őt is ebédre. -209-

– Parancsára, méltóságos úr.

Az urak eltüntek, s mikor fejüket lehajtották, az újra kezdődő vihar első rohamai már végigzúgtak a völgyön. Florica sugárzó arczczal állt a tükör elé: itt lesz Simándy is, mit csináljon, hogy még szebb legyen? Végre ott fog ülni, mellette, vagy szembe vele, ránézhet, a mikor akar, vele egy levegőt szív, hallja folyton a hangját. S a kis Florica szive oly hevesen összeszorult, hogy egyszerre az arczába hajtott minden vért. Aztán elnevette magát, tapsolt, s a konyhába futott. Ma ő is fog főzni valamit.

– Csak félre, félre az útból, – szólt Todorescuné, a ki átvette a dirigálást, – mindenkinek helyén legyen az esze, mert nagyuraknak főzünk ma ebédet.

Pista megkezdte a szánból a hideg sült szárnyasok, a libamájpástétom, az egész sonkák, hideg nyelv s más efféle ételek fölhordását. Azután jött kosárban fehér és vörös bor s pezsgő.

– Biz ehhez nem is kell már más, mint jó húsleves és friss kenyér, – vélekedett az inas.

– Todorescuné gondolkozott.

– Talán egy kis nyulat is csinálok még, jó bő, tejfölös mártásban.

– Én meg egy kis habgaluskát készítek, – vélekedett Florica.

– A’ bizony jó lesz, – hagyta helyben Pista.

A konyhában megkezdődött a munka, Florica pedig a szobájába lebegett, mert nem volt tisztában vele, hogy melyik ruháját vegye föl. Sorba nézegette valamennyi gunyáját, próbálgatta, de egyikkel se volt teljesen megelégedve. Az anyját nem merte megkérdezni, mert rámordult volna, hogy ugyan kinek a kedvéért akarsz te szép lenni? A haját, azt a szép fekete, fényes haját is lebontotta és sokáig próbálgatta, míg végre egy megfelelő frizurát talált. Divatosan fésülködni jól megtanították a bukaresti nevelőintézetben. Eszébe jutott, hogy bomlottak érte a szebeni katonatisztek és a tusnádi -210- fürdővendégek, s törte a fejét, hogy visszaemlékezzék, hogyan viselte magát, mit fecsegett az udvarlóival, hogy úgy elbájolta őket. Aztán elnevette magát: hisz ő az egyetlen lány a faluban, azt is mondják, hogy nem nagyon csunya, ugyan mit erőlködik, mikor nem kell vetélytársnőitől tartania. Fölvett egy fehér kötényt és kifutott a konyhába, hol már nagy sürgés-forgás, készülődés volt. Pista a padkán ült és czigarettázva melegedett.

– Pista, – szólt halkan Florica, – tudja maga, hol lakik a faluban a magyar pap?

– Nem én.

– A református templom alatt mindjárt van egy régi kőház: abban lakik. Menjen el oda és mondja meg neki, hogy két órára legyen itt ebéden. A papa is kéri, meg a méltóságos úr is üzeni.

Pista fölrántotta bekecsét, kilépett a tornáczra s az orkánban megindult a buzogányos templom irányában. Simándy az alatt már fölkelt, s miután a gyerekek a viharban nem jöttek iskolába, olvasgatott. Mikor Pista átadta az üzenetet, így szólt:

– Ki küldte mégis magát ide? A pap-e, vagy a gróf úr?

– Nekem ugyan a papkisasszony szóla.

– A kisasszony?

– Az a’. De azt mondta, hogy az apja óhajtja, meg a méltóságos gróf úr.

Jó, jó, Pali, azért ne légy olyan izgatott. Háromszor-négyszer végigmérte a szobáját, aztán ő is tükre elé ült és gondosan megborotválkozott. És ez alatt az arczát nézte, vizsgálta, a mit sohase szokott tenni. Bizony falusi papnak elég fehér volt a bőre, szemei alatt keskeny kék karika húzódott, szempillái meghosszabbodtak, s a szeme tán még feketébb volt, mint régen. Elmenjen az ebédre? Egy délután belemerüljön az úri társaságba, aztán szomjazzék tovább? Ez csak békétlenséget, nyugtalanságot, sőt tán elégedetlenséget keltene -211- lelkében… Ujra a szeme közé nézett… Nem vagy őszinte, fiú. Te Florica miatt habozol. Mit neked az angol diplomata, az orosz katona… te attól a dallamos hangú kis fekete lánytól félsz, a kinek fecsegése olyan édes bizsergésbe hozza a szivedet… S ha úgy volna? Örökké tarlott mezőkön kell neked járnod? Nem szabad egy pillanatra se elhagynod életed pusztaságát? Hisz te kemény legény vagy, mint a vas… hideg vagy, mint a jég… nem vétesz se Isten, se ember ellen, ha egy kis boldogságot megengedsz magadnak. Elmegyek. Nem tudja meg soha senki, hogy egy pár boldog órát raboltam magamnak. Elmegyek.

Jó fél óráig vesződött azzal, hogy fekete haját simára lefésülje, a mi nem igen sikerült; aztán ünnepi feketébe öltözködött, a bajuszát kipödörte egy kicsit, bundáját a nyaka közé kerítette, s nekivágott az orkánnak. Mint egy szerelmes, légyottra siető diák, úgy sietett, nem gondolkozva, nem nézve se jobbra, se balra, csak gázolva a havat türelmetlenül. -212-