XXII.

Husvéti ünnepek lévén, a főispán úr ő méltósága is eljött ez alkalommal Budapestről, a méltóságos asszonynyal együtt a megye székvárosába. A megyeháza előtt kivont karddal sétált a sárga sujtásos, kék ruhás, piros tarsolyos huszár, ezzel is jelezve, hogy a legnagyobb úrnak, a főispán úrnak méltóztatott megérkezni. Az utczai gyerekek, a hegyi oláhok egész nap tisztes távolságban ácsorogva bámészkodtak a tekintélyes, nagybajuszú huszárra, őt is valami nagy úrnak tartva, a ki széles fringiájával bármely pillanatban halált osztogathat. A főispánnak, Zágoni Albert grófnak, külön lakosztálya volt a megyeházán, mely azonban az év legnagyobb részén át üresen állt. Ilyenkor azonban ablakai minden este fényesen ki voltak világítva s ott együtt teázott a megyei társaság és sütkérezett a hatalom fényében, a mi a szürke, élettelen vidéki város lakóinak, mint a köznapi mederből való kizökkenés, rendkívül jól esett. Zágoni grófné igen szeretetreméltó háziasszony volt, a ki német létére az alatt a tíz év alatt, mióta megszünt osztrák baronessz lenni és magyar grófné lett, elég tisztességesen megtanult magyarul. A Zágoniak olyan erdélyi család vala, melyet a kormánynak kutyakötelessége volt respektálni, s mindig volt köztük egy főispán, egy képviselő – sőt Zágoni -290- Albertet a lapok belügyminiszternek is emlegették, mert újabban a nemzetiségi ellentétek nagyon kiélesedtek, s szakember kellett e fontos poziczióra, a ki alapjában ismeri ezt a nagyfontosságú kérdést. Zágoni Albertet különben nagyon művelt embernek is mondták, a ki berlini studens korában pályadíjat nyert egy filozófiai dolgozatával.

Simándy a székvárosba érkezvén és megtudván, hogy a főispán itt van, elhatározta, hogy ő neki mondja el titkát, mely lelkét teljesen szétmarczangolta. Megállt a megyeháza előtt, s maga is bámult a huszárra, mint a többi. Látta az urakat sürögni-forogni, jönni-menni, s elgondolta, hogy szét fog itt rebbenni minden, ha ő elmondja, a mit tud. Aztán kigördült a kapun egy nyitott hintó, rajta két kis helyes fiucska, matrózruhába öltözködve, s németül kiabálva a bonnera. Ezek a főispán gyerekei voltak. A hajdu tisztelgett nekik a kardjával, a nép pedig levette a kalapját, s a bonne úgy köszöngetett vissza, mint egy fejedelemnő. Végre Puskást látta megjelenni. Utána szaladt és megfogta.

– Nini, Pali, te vagy?

– Én. Te, eszközöld ki, hogy a főispánnal beszéljek.

– Micsoda dologban?

– Nem mondhatom meg, de nagyon fontos.

– Az eklézsiádnak akarsz valamit?

– Nem mondhatom meg, de becsületszavamra állítom, hogy nagyon fontos.

– Jó, de nagyon nehéz lesz. A méltóságos úr egész nap el van foglalva, folyton járnak a nyakára.

– Ilyen dologban, tudom, senkise jön.

– Hát a kedvedért megpróbálom, légy itt valahol kéznél.

– A dolog nagyon sürgős, nem lehetne azonnal?

– Hja, barátom, az nem úgy megy. Itt a főispán az atyaisten, hát azt hiszed, hogy csak úgy be lehet -291- hozzá nyitni, mint egy boltba? Várj meg itt, majd aztán feljösz a szobámba.

– Dolgod van?

– Igen, a méltóságos asszonynak rendelek estére tortát, a német kisasszonynak pedig bukétát. Nagyon csinos lány, s úgy látszik, én is tetszem neki.

Pali megfogta Puskást.

– Hallod-e, nekem okvetetlenül beszélnem kell a gazdáddal. Nem hivatalt, nem állami segítséget kérek tőle, nem is a frajla kezét akarom megkérni tőle. Rendkívül fontos dolgot akarok tudtára adni. Azonnal. Érted?

Puskás boszus arczczal hallgatta.

– Másnak nem mondhatod el?

– Nem. Még a sapkámnak se.

– Hát akkor várj itt meg, a míg visszajövök. Majd meglátjuk.

S kirántván a karját Pali kezéből, elszaladt.

Simándy ott maradt az utczán, s bámulta a huszárt a néppel. Türelmetlensége a legmagasabb fokra hágott. Ő a madár szárnyaival szeretett volna ide repülni, hogy az állam, a nagy, erős, hatalmas magyar állam közegeit, a kik a haza érdekei fölött hivatottan őrködnek, megragadja, fölzaklassa, fülükbe kiáltsa a vészt és itt kell ácsorognia a buta hegyi móczok közt az utcza sarában.

Az őrt álló huszár nagyot kiáltott, mire a többi megyei hajdu kirohant a kapu alól és kezdte szétpofozni a népet. Simándy is félrehuzódott. A nagyszebeni román érsek jött be négylovas fogatán gyönyörű mezei birtokáról, visszaadni a főispán látogatását. A lovak sallangos szerszámai csak úgy csillogtak az ezüst czifraságoktól. A kocsis a havasi oláhok tiszta fehér viseletében volt, piros tüszővel. Mellette egy délczeg huszár ült, kék magyarban, fehér zsinórzattal. Az érsek impozáns alak volt fekete selyem talárjában, piros czingulusában, be nem gombolt hattyuprémes bundájában. -292- Hófehér szakálla mellére, hófehér haja vállára omlott. Mellén hatalmas aranykereszt ragyogott. A mellette ülő erős, jóltáplált kanonok hasonlóan selyembe volt öltözködve. Utánuk jött külön hintóban két udvari pap. A metropolita kiszállt a hintóból, s a sárba térdelt népre áldást osztogatott… Simándy pedig gyűrött, piszkos ruhájában ott állt, s letörölte a sárt, melyet a metropolita kocsija arczába fröccsentett. Ott állt, s kétség nyilalt át szivén, hogy ő-e az államalkotó, államföntartó magyar faj papja? Vagy tán idegen földön van, valami elhagyott, koldus oláhországi székelycsángó falu papjaként, a ki az állami méltóságok fölvonulását nézi? Összezavarodtak lelkében a gondolatok. Csudálatos, érthetetlen világ ez. Eszébe jutottak a pellagrás sárga emberek, a mint ezeket a fényes, erőtől duzzadó papokat látta. És végignézett a maga kopottságán, mikor a selyemtalárok suhogását halotta. Ki az úr ebben az országban? Ki az elnyomott ebben az országban? Miért estek el a funtinelli katonák?… Lába megroskadt, a falnak támaszkodott.

Nemsokára rohanva jött Puskás, virággal a kezében, fölvitte Simándyt a szobájába, eléje tett egy skatulya czigarettát és otthagyta.

Simándy az ablakból látta, hogy a főispán a kocsijáig kisérte a metropolitát. Azután ott állt még jó darabig az ablaknál s bámult ki az utczára. Egyszerre sietve megjelent Puskás.

– Most van a méltóságos urnak pár percz ideje. A kedvedért megtettem, hogy beszéltem vele az érdekedben. Gyere!

Hirtelen visszafordult, s végignézett Simándyn.

– Te, nincs másik ruhád?

– Nincs.

– Ez egy kicsit gyűrött. No, mindegy, most már vár ő méltósága.

Vonszolta magával egypár szobán keresztül, végre az egyikben megállt. -293-

– Itt várj. Méltóságos urnak szólítsd, s rövid légy, mert a gróf egy kicsit ideges.

Pali megállt a helyén és körülnézett. Csupa szőnyeg minden. A falon fegyverek, angol rézmetszetek. Az egyik sarokban egy puha, süppedő, nagy, széles török diván, rajta egy csomó vánkos. Iróasztal, s előtt bőrkarosszék. A diván mellett alacsony asztal, rajta könyvek. Paul Bourget, Richepin, d’Annunzio, egy pesti, egy bécsi német lap, s a Figaro. Az ajtó nyikorgott, egy nyulánk, elegáns, sápadt férfi lépett be.

– Én Simándy Pál, garabói reformatus lelkész vagyok.

– Mi tetszik?

– Főbenjáró dolgot óhajtók méltóságodnak tudtára adni.

A főispán rágyujtott egy vastag czigarettára, s közben úgy a czigarettával a szájában odamordult:

– Mi az?

– Méltóságos úr, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A titkos nemzeti komité tagja…

A méltóságos úr idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

– A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku… Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen meséket kitalálnia.

Simándy megdöbbenve nézett az előkelő úrra.

– Nem mese az, méltóságos uram…

– Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja hiven, egy szálig a voksait… Az installácziómon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjeszszék föl…

– Méltóságod… tehát… azt hiszi… nem… hajlandó… -294-

Ugy hebegett, mint egy gutaütött.

– Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérű, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal… Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirácziót fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na Kinder, was gibt’s denn?

Ez már a két fiunak szólt, a kik pokoli lármával berontottak, s apjukra csimpaszkodtak.

Simándy pedig szó nélkül kitántorgott. Súlyos ütést kapott. Egy világ omlott össze benne. Hite a hazában, hite az államban.

Odakint megállt, s bután rábámult a huszárra. Milyen fényes a kardja, milyen czifra a ruhája! Milyen büszke legény! Büszke, mert ostoba, mert nem tudja, hogy nincs mire büszkének lenni. Miért visel ez a tökfilkó kardot? Mit őriz? Van itt mit őrizni? Kiveszett már innen minden, a mire vigyázni érdemes volna.

Vagy talán az állam más, mint a haza? És ez a huszár az államot képviseli? Az állam lehet czifra, büszke, a haza pedig rongyos, koldus és megalázott? Kétféle fogalom ez?…

Ott állt hajadonfőtt és süvegét csavargatta a kezében. Azután megindult, sokáig barangolt, de megfázott és melegre vágyott… Bement egy kocsmába, evett, ivott, és a meleg kuczkóban jól érezte magát. Tisztán állati érzései voltak, a nemesebb részek elzsibbadtak benne, a lelke elkábult. Az étel egészen jól esett neki. Még boszankodott azon, hogy a leves annyira sós és nevetett a pinczérnek azon a bárgyú megjegyzésén, hogy a szakácsné bizonyosan szerelmes. A bort is nagy gonddal és erős mennyiségben szürcsölte. Még többet is szeretett volna inni, de hirtelen eszébe jutott, hogy hátha nincs nála elég pénz. Milyen különös volna, ha adósságba a kocsmáros ott fogná a téli kabátját. És itt eszébe jutott az oláh metropolita. A négy lovával, a czifra -295- huszárjával, a selyem ruhájával, az arany keresztjével… Ez a kép vonult el előtte, miközben a borjupörkölt zsiros levébe nagy kenyérdarabokat mártogatott.

Most a kocsmárosné jött be két kis fehérbe öltözött lányával. Kezet csókoltak az apjuknak és távoztak.

– Hová mennek a kis lányai? – kérdé Simándy.

– A katolikus templomba. Föltámadásra.

Az igaz. Azért nem hallott hát tegnap egész nap és ma még harangszót. Föltámadás. És holnap husvét… Erre is megivott egy pohár bort… Nem támadt benne e szókra visszhang. A kocsmáros kinyitotta az összes ablakokat…

És most egyszerre megkondultak a város összes harangjai, hirdetvén a Krisztus föltámadását… A levegő tele lett ezzel a zürzavaros és mégis oly harmónikus zenével, ott zúgott Simándy fülében is és alvó lelkét fölébresztette. Kiesett kezéből villa, pohár, kezei önkénytelenül összekulcsolódtak, s hallgatta a harangok hivó szavát.

Igen, ha minden elpusztult is, – él az Isten.

Ha mindenben csalódott is, az Istenben nem csalódott. S homályosan derengett benne, hogy van egy pontja a földnek, hol neki kötelessége az Isten dicsőségét hirdetni. És érezte, hogy ő most nincs ott, megszökött onnan, az ő harangjai némák, mozdulatlanok, nem röpítik föl az égbe a hívők imádságát.

Haza kell mennie.

Fölkelt, de lábai mintha vasból lettek volna. Fizetett s eltávozott. Nem nézett se jobbra, se balra, nekivágott a mezőknek.

Mikor már a város, a harangzúgás messze mögötte volt, eszébe jutott Papp Mózes. Mi dolga is van neki Papp Mózessel? Igen, a kocsival várja. Majd hazajön.

Sebes léptekkel haladt a hegyek felé.

Elhagyott volt erdő és mező. Minden ember behuzódott a faluba, városba ünnepelni. Odakint csak a pacsirta dicsérte az Istent, ég felé szállván. A magányos -296- vándor futott, pihenés nélkül futott, nem nézve se jobbra, se balra. Szemét lesütötte, de nem látta a földet, néha hátranézett, vagy lopva körül, s szivét összeszorította a nagy magányosság, a néptelen síkság csöndje, mely fölött a tavasz könnyű lehellete uszott.

Késő este volt, mikor megérkezett Garabóra. Ruháját megtépdesték az erdei ágak; arczát is fölkarczolták a galyak. Ott állt rongyosan, véresen, izzadságtól összecsapzott hajjal és testéhez tapadó ruhával.

A konyhában Sári néni olvasott egy nagy öreg bibliából, s keresztet vetett mágára, mikor a gazdáját meglátta. Simándy intett neki, hogy hallgasson, maradjon csöndesen. Aztán eldobta a süvegét és a tűz mellé ült. Az öreg asszony a helyén maradt. Nem mert mozdulni s rémülettel nézett a papjára. Végre, mikor Simándy szemei egy perczre lecsukódtak, halkan fölkelt, előkeresett egy fehér kendőt, s szeliden letörölgette ura arczáról a vért és verejtéket.

Simándy melléből kínos sóhaj fakadt föl.

– Hagyjon, hagyjon! – szólt rekedten.

– Instálom, nem tetszik lefeküdni?

Simándy intett, hogy nem.

– Tetszik tudni, mi történt?

Simándy nem felelt.

– Az oláh papné, a lánya, meg a két úr elutaztak. Bukarestbe utaztak. Nem is jönnek többet vissza.

Az oláh papné lánya? Ki az? Simándy nem felelt. Az öreg asszony elkotródott. Sokáig ült mozdulatlanul, aztán egyszerre fölugrott, s lement a templomához. Ott végigfeküdt a régi, szétomlott kőfalra, a repkény és fiatal bokrok közé, s lebámult a falura.

A hold magasan állt, minden ház ablaka világos volt. A hívek bőjtölve virrasztottak és várták az éjféli föltámadást.

Éjfél felé a házakból megindultak az emberek az oláh templom felé. Férfiak, asszonyok, tiszta fehérbe öltözködve. A lányok kezében bokréta. Az oláh templom -297- ablakai is fölragyogtak… Simándy látta, a mint a kurátor egész háza népével az oláh templom felé vonul. Azután látta Sára nénit, a mint a ház előtt félve körülnéz, s aztán Gyorgyéval ő is az oláh templom felé elsompolyog.

Éjfélkor az oláh templomban erős, vontatott kardal zendült föl, mely hirdette Krisztus föltámadását. Mozsarak kezdtek durrogni, pisztolyok ropogni. A templomban levő nép énekéhez a templom körül állók nyers, szaggatott, vontatott, durva éneke csatlakozott. A hegyi lakók, a favágók, a pakulárok egészséges, erős tüdejéből vad üvöltésként szakadtak föl az áhitat hangjai.

És akkor az aranyos ruháju pap levette az oltárról a gyertyát, meggyujtotta vele a falu első gazdájának viaszgyertyáját és vontatott hangon mondá:

– Christos a inviat! (Krisztus föltámadott.)

– Adeverat c’a inviat! (Valóban föltámadott.)

Ezt felelte vissza az első gazda, aztán meggyujtván a maga lángjáról a szomszédja gyertyáját, adta tovább a szót.

– Christos a inviat!

– Adeverat c’a inviat.

És így ment tovább a tűz és az ige, emberről emberre. A legkoldusabb pakulár is ott szorongott a maga kis gyertyájával s várta, hogy a láng ő hozzá is eljusson. Már a templomból kijutott a templomudvarra, ment tovább szakadatlanul, fölhallatszott a Christos a inviat. Végre az egész templom környéke ragyogó fényesség volt, élesen látszott minden, a közeli házak, a fehérvirágos fák, a lányok, a legények, az aggastyánok… odabent a barna fatemplomban pedig megkezdődött a mise, az egész nép letérdelt, s vagy csöndes mormogással imádkozott, vagy nyers, érdes hangon énekelt. Közben zászlókkal, kettős keresztekkel, égő gyertyákkal megkerülték a templomot, s a föltámadás ünnepi himnuszának hangjai betöltötték a völgyet, s a komoran alátekintő bérczek tetejéig verődtek. -298-

… S a másik pap ott feküdt fönn a sötét templom mellett, az összedőlt romokon, s bámult alá a győzelmi ünnepre, a hold fehér, a tűz vörös fényénél mozgó, fantasztikus csoportokra… megdermedve bámult, majdnem a szivverése is elállt… És gondolata végigszállt egész életén… messze országokban kalandozva, a mult ködéből fölmerült néhány elmosódott arcz… azután visszaszállt ide, a virágillattól terhes völgybe, hol oly jó volna boldogan élni… s hol oly jó lesz meghalni.

A nép elcsöndesedett, a mise szertartásai folytak tovább. A gyertyák elhamvadtak, a hold elvonult, egy pillanatra vak sötétség borult a völgyre. A hegyek tetején az ég fehéredni kezdett.

Simándy ziháló mellel feküdt a falon. Egy az Isten, egy az Isten! De ah, ember annyi van, s annyiféleképpen imádja az egy igaz Istent. És tán annak a buta pakulárnak van igaza, a ki azzal imádja az Istenét, hogy rozsdás pisztolyát a levegőbe süti.

Pirkadt. A völgy világosodott. Az ég rózsaszínű lett.

A pap fényes, aranyos ruhájában kijött a templom elé, fölemelte kelet felé két karját s belekiáltott a virradatba:

– Ex oriente lux! Keletről jön a világosság. Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, ki megteremtéd a napot, mely megmelegíti földünket.

– Légy áldott, légy áldott! – zúgott az egész nép, térdenállva.

– Légy áldott, mi Urunk, Istenünk, mert termékenynek teremtéd a mi földünket, melynek szunnyadó erői a nap melegétől megmozdulnak.

– Légy áldott, légy áldott!

S ekkor a hallgatag templom összedőlt kőkerítésén egy tépett alak jelent meg. Kiterjesztette karjait és belekiáltott a hasadó hajnalba:

– Légy áldott, hatalmas Isten, ki megteremtéd a -299- világosságot! A sötétség a tietek volt, hagyjátok nekem a világosságot! Jertek, imádjuk az Urat!

Ezzel a torony alá rohant, s egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavú öreg harangja, s vele a kisebbik harang. Végigkongott a völgyön, s hosszú, mély zengése mintha zokogás volna… A pap húzta, szakadatlanul húzta… Homlokát elborította a verejték… És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták. Az öreg harang zokogott, a kisebbik harang sikoltozott… És nem jött senki… A pap erei kidagadtak, orrán megindult a vér, tenyerén a húst véresre tépték a kötelek… És nem jött senki… És egyszerre egyet roppant valami… a kötelek elszakadtak… a harangok ércznyelve egyet-kettőt kondított még, egy darabig rezgett még a hang, aztán vége…

A harangok elnémultak. A pap ott állt egy darab rothadt, véres kötéllel a kezében. Meghalt az Isten!

A pap egyet lépett, aztán elesett, összedőlt, leomlott, s hatalmas koponyáját egy éles kőbe ütötte.

Az oláhok mentek hazafelé, arra a magyar templom mellett. Egyszerre csak néhányan megálltak.

– Te, Petru, nézd-e, a magyar pap ott fekszik a temploma előtt.

– Nagyon be talált pálinkázni a szent husvét tiszteletére.

Sára néni sietve tört át a tömegen s nehézkes koczogással ment föl a templomajtóhoz. A parasztok látták, hogy ráborul a gazdája testére és keservesen zokog.

– Te, Petru, ez alighanem meghalt.

Mind levették a süvegüket és bátortalanul közeledtek. De egyszerre félresompolyogtak az utból. Úr jött gyors léptekkel: a vén Zalathnay.

Látták, hogy letérdel a pap mellé, fölemeli a fejét és megnézi. Aztán fehér kendővel letörli arczát, s homlokát megcsókolja. Aztán leereszti lassan a földre és -300- görnyedten utána hajol. Imádkozik. Vagy tán sír… Aztán fölkel, körülnéz.

A pap egyet lépett, aztán elesett…

– Oláhok, vigyétek a holttestet a házába.

És lehajtott fővel ment Bod Péter ősi templomának utolsó papja után.