Oh Honderü, te Lázárok Lázára,

Te csak nevednek két bötűje vagy,

Nevednek vagy csak két végső bötűje…

Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.

E két bötű elől, hátúl olvasva

Egyformán mondja meg mi-létedet.

De én becsüllek! mert hisz aranyával

Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,

Mint Kecskemétnek piaczán a légy;

Egyébiránt alávalóbb a légynél:

Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.

De minden ember nem néz láb alá, majd

Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!

Javad kivánom! mert hisz aranyával

Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, mi aztán a jutalmad

E sok jeles tulajdonságidért?

Hiába, olyan a világ, mint régen

Az érdem becsüléséhez nem ért.

Lám annyi útál tégedet, ki a hont

Ha nem deríted is, de dőrited.

Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával

Fizetted egykor költeményimet.

De, Honderü, te vélem összetűztél,

Te általad váltig karmoltatom…

Mióta van, hogy meri ingerelni

A hős oroszlánt a hitvány majom?…

… De megbocsátok, hogy muzsámat mostan

Oly irgalmatlanúl becsméreled;

Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd

Most is (ha adnám) költeményimet.

(Pest.)

-457-