Haza tértem és letettem

A vándorbotot kezembül,

S veszem a lantot helyébe,

Mely sokáig félre téve

Hallgatott, most ujra zendül.

Melyik a leglélekrázóbb,

A legfájóbb húr e lanton?

Azt veszem, hogy ujjaimtól

A húr s ennek hangjaitól

Bennem a szív megszakadjon.

Messze jártam, sokat láttam;

Sokat?… oh nem, csupán egyet:

Azt, hogy e hon ereje fogy,

Hogy meghalni készülünk, hogy

Elfajult a magyar nemzet.

Alkotmányunk egy vásártér,

Melyen lelket adnak-vesznek,

Adnak-vesznek olcsó pénzért,

Egy kis czímért, egy ebédért…

Jó éjszakát ily nemzetnek!

Elmegyünk a más világra…

Nem a magasból esünk le,

Mint madár, melyet lelőnek

Közeléből a felhőnek

S onnan hull a mély tengerbe.

A pornak vagyunk szülötti,

Az alacsony úti pornak,

Nincsen emberméltóságunk,

Mint a féreg csúszunk-mászunk,

Mint a férget eltipornak.

Jaj azoknak, jaj azoknak,

Kiket magyar anyák szűltek,

Kik hazájok pusztulását,

Nemzetök vég vonaglását

Nem nézhetik egykedvűleg!

(Pest.)