Egész világ a harczmezőn,

Csak én nem vagyok ottan,

Ki harczi vágyat annyiszor

Éreztem és daloltam.

S a vágy, a láng még most is ég,

Még most se halt ki bennem,

Rohannék és maradni kell,

És nem lehet elmennem.

A szégyen és a fájdalom,

Kettős könyűje áztat,

Szivemre szállt a fájdalom,

Nem, nem az: a gyalázat.

Oh gyermekem, oh gyermekem,

Még meg se vagy születve,

S szivemre már is kínt hozál

S gyalázatot nevemre!

Ha megleszesz, ha élni fogsz,

Úgy fogsz-e majdan élni,

Hogy nevünkről elvész e szenny,

Mely azt miattad éri?

De az soká lesz, addig én

Leszállhatok a sírba…

Fejfámra ne legyen nevem

Sötét betűkkel írva!

Jőjön csak a tavasz! a fák

Zöldelni fognak akkor,

Az én hiremnek fája is

Kizöldül a tavaszkor!

(Debreczen.)