Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva?

Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba?

Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál

S kezedben villogó kardod aczélánál?

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu,

Azért megy sebesen, mint halálos bosszu,

De nem bosszu űzi, hanem a szerelem,

Azért a tündöklő szikra szemeiben.

Szép szeretője van vitéz Barangónak,

Híják szeretőjét a szép Ildikónak.

Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja;

Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

Barangó szerette őt véghetetlenűl,

Föl is szólította, menjen hozzá nejűl.

Ildikó felele: »Kezem neked adom,

Hogyha teljesíted három kivánatom.

Hozz nekem az égből szivárványdarabot,

Menyasszonyi ruhát majd abból varratok;

Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül

Koszorúnak főmre nászi ékességül;

Végső kivánságom a gönczölszekere,

Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre.

Ha teljesíted e három kivánságot,

Férjem leszesz, veled élek házasságot.«

Im ezek valának Ildikó szavai.

Barangó alig hogy hallá kimondani,

Paripáján termett s gyorsan elrobogott,

S hozott először is szivárványdarabot.

Azután berontott a hajnal kertébe,

És a legvirítóbb rózsákat letépte.

Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni,

De vitézségének nem állt gátul semmi.

Most megyen harmadszor, a gönczölszekérért.

Magára öltötte minden jó fegyverét;

Ha szép szóval meg nem kapja a mit akar,

Erőszakkal vívja ki a fegyveres kar.

Szép Tündérországban éktelen sok a kincs,

Hanem hát a gönczölszekérnek párja nincs;

Őriztetik is ám a fenevadakkal,

Meredő körmökkel, tátongó szájakkal.

Barangó oda ér, kéri a szekeret;

De mihelyest kérő beszéde megeredt,

Végét nem is várva, neki rohantanak

Dühös méreggel az őrző fenevadak.

Esztendeig harczolt Barangó hős keze,

Mig elhullt a szekér egész őrizete,

Mig kivívta a nagy és véres diadalt,

A melybe maga is majd hogy bele nem halt.

Ekkoron Barangó nem is tett egyebet,

Az istállóból négy tátost kivezetett.

A legszebb négy tátost vezette ki onnan,

S befogta őket a szekérbe legottan.

A gyémántos gyeplőt ragadta kezébe,

Csillagsugárostort a másik kezébe,

Saját paripáját saraglyához köté,

Ugy hajtott serényen szeretője felé.

Szeretője addig, szép Ildikó, mit tett?

Gondolta Barangó, búsan várja őtet.

Gondolta Barangó: »Szivem Ildikója,

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója!

Ne marjon a bánat fulánkos kigyója,

Közeledem immár, szivem Ildikója!

Közeledem hozzád szép gönczöl szekerén.

És boldog vagyok, mert kezed megnyerem én.«

-45-

Ne félj, jó Barangó, Ildikó nem búsul!

Vigad ő más karján kicsiny magzatostul,

Van már kis magzata, van már férje neki,

Jösz-e te vagy nem jösz? nem igen keresi.

Feledte Ildikó régen igéretét,

A jött-ment Kevének adta szívét, kezét.

Keve bírja mostan azt a boldogságot,

Melyért kezed fáradt és szived sovárgott.

Ildikó most is ott űl Keve ölében,

Egymást csókolgatják, ölelgetik épen.

A mint ezt meglátja jó Barangó vitéz,

Nincs ereje szólni, csak merőn áll és néz.

De föllázad a vér félholt nyugalmábul,

Barangónak összeszorult szive tágul,

Eszeveszett harag fut égő agyába,

Kirántja szablyáját és megindul lába.

A két szeretőnek borsózott a háta,

Mikor a vitézt így közeledni látta,

Egymás kebeléről gyorsan fölriadnak,

Megszökni előle a szilaj haragnak.

Hős Barangó erre kardját elvetette,

És ily szókat ejtett nagy gúnynyal nevetve:

»Nem érdemlitek meg, hogy ezen kar által

Ismerkedjetek meg a méltó halállal!

Nem fogja szivetek kardom hegye érni,

Te szószegő asszony, te csábító férfi!

De a mi átka van a széles világnak,

Ha isten meghallgat, mind reátok szállnak.

Mindkettőtök élte legyen halhatatlan,

Hogy szenvedhessetek örökös kinokban.

Éljetek, mig eljön az üstököscsillag,

Melytől a rengő föld sarkai bomolnak.

Kivánom: váljatok kővé mind a ketten,

Szivetek a kíntól hogy meg ne repedjen.

Te csábító férfi, a mint most kebled ég:

Azt olyan mértékben örök lángok egyék.

S te szószegő asszony, bűnbánó könnyeid

Szüntelen folyjanak a világ végeig,

És a patakba, mely szemeidből ered,

Könnyed patakjába fuladjon gyermeked.

S az én életem is legyen halhatatlan,

Hogy kínaitokat váltig kaczaghassam!«

Barangó vitéz az átkot így végezte,

Meghallgatta isten s beteljesítette.

Kősziklákká váltak Ildikó és Keve.

Csábitó Kevéből tűzokádó leve,

Hányja magából a tüzet szakadatlan,

Mai nap is hányja s jajgat a kinokban.

És a mely Ildikó volt egykor, a hegyből

Kiapadhatatlan két forrás buzog föl,

E forrásokba fult be kicsiny magzata,

Kit isten a völgyben fává változtata.

Barangóból pedig sötét fergeteg lett,

Mely ottan borong a két átkos hegy felett.

Mig Ildikó sír és mig Keve lángol s nyög,

Reájok Barangó rettentőn mennydörög.

(Borjád.)

-46-