»Jön biz a, tagadhatatlan,

Mindjárt itt lesz a hátam megett,

S mily haragos! soh’ se láttam

Ilyen gyilkos szemeket.

Korbácsolja lovait,

S a gyeplőt közéjök vágta,

Ugy jön egyenest nekem

Sebesen, ló halálába.

Hallj’ az úr,

Legyen annyi embersége,

Hagyjon békét én nekem,

Menjen félre pokol fenekébe.

Hisz elég nagy ez a puszta,

Megférünk egymás mellett is könnyen

Mért törnénk tehát egymásra?

Egyik jobbra, másik balra menjen.

És ha épen úgy kivánja,

Hát meg is süvegelem,

Csak térjen ki az utamból,

Csak hagyjon békét nekem.«

Igy beszél a jámbor ifju

A záporhoz, mely utána nyargal,

De biz ez nem fordul el, hanem

Utóléri, s dől rá vad haraggal.

És az ifju?

Ott helyben megáll merően,

Mint Caesar, midőn meglátta

A gyilkot Brutus kezében.

S köpenyét, mint Caesar,

Rá voná a képire…

Azaz hogy rá vonta volna,

Ha lett volna köpenye.

De azért, mint a kinek nyakában

Egy pár bunda és köpönyeg,

Oly nyugottan áll, s ezt mondja

Kimondhatatlan egykedvüleg:

»Jó; ha nem hallgatsz rám,

Üssön a mennykő beléd.

Majd meglátom, melyikünk

Unja meg elébb.

Istenemre, én vagyok tán

A világon a legjobb keresztyén,

Mert biz annyiszor még senki sem

Keresztelkedett meg, mint én.

Mennyit, mennyit mos a zápor engem!

Hanem hiszen szerecsent mos,

Mert biz én a milyen

Egykoron valék, olyan vagyok most.

Leáztathat rólam

Az eső minden ruhát,

De nem áztathat le egyet: a

Philosophiát.

Az már aztán a szabó,

A ki ezt a ruhát varrja;

S milyen olcsó! ingyen kapni,

S még is milyen kevés hordja.«

Igy elmélkedik az ifju ember,

S erre oly jó ízűt kaczagott,

Hogy a zápor megbosszankodott rá,

S még kegyetlenebbűl szakadott.

De az ifju győzte türelemmel,

Állt vidáman és nyugodtan;

Gondolá, hogy zúgolódni

Teljesen méltóságán alul van.

-63-

Végre is a mérges felhő

Szégyent vallva távozék,

S szivárványos lett – talán az

Ifju kedvétől – az ég.

»Szép szivárvány!« szólt a vándor,

»Mint életem, olyan tarka,

S olyan fényes, mint jövendőm

S mint a paradicsommadár farka;

Szép szivárvány, szép diadalív,

A verőfény tiszteletire,

Hogy a vészen, a felhőkön

Győzelmet nyere;

Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,

Jaj de messzebb még a város,

A nap vége pedig már közel,

És az út irtóztatóan sáros.

Én ugyan próféta nem vagyok,

Hanem annyit merek jóslani,

Hogy ma nem gyönyörködhetnek már

Bennem a város leányai.

Sajnálom szegényeket,

De hijába, nem tehetek róla…

Hogyha még is szállni tudnék,

Mint amottan az a gólya.

Mit csináljak hát?

Ha az éjet itt kinn töltöm,

Gyönyörű mulatságocska lesz,

Nedves háttal sáros földön…

Bár Bolond Istóknak hínak,

Ily bolond csak nem leszek –

Mit tünődöm? amott egy tanya,

Bemegyek.

Zsiványfészek is lehet

Barátságos alakjára nézve,

De nincs annak félelem szivében,

A kinek még bányában a pénze.

És a kémény füstölög,

Ergo tűz van a konyhán,

Ergo megmelegszem, sőt még

Vacsorálok is talán.

Mily szerencse, mily boldogság,

Hogy tanultam logikát,

Most ezt föl sem érném észszel…

Éljenek az iskolák!«

Ez komor tanya,

A hová az ifju mégyen,

Mélyen benn a

Puszta közepében.

Félig ép,

Félig rom;

Ház-e vagy

Sírhalom?

Mint az árva gyermekek

Anyjok sírhalmánál,

Egy pár vad fa körülötte

Olyan szomorún áll.

És pedig nagy épület,

Nem paraszt kőmíves rakta,

Drága mű,

Csak hogy az enyészet lába rajta.

Oldaláról hull a vakolat,

Kopott zsaluk lógnak lefelé,

Mint helyökből kifeszíté

Egyik-másik kósza szél.

Az ajtó előtt egy

Életúnt komondor,

Ellenséget s jó barátot

Egyaránt megmormol.

Hátul a cselédház, oldalánál

Egy öreg mogorva béres lézeng;

Dolgoznék, ha dolgoznék,

Balta és járomszög a kezében.

Minden oly bús,

Oly kedvetlen,

Mintha egy világnak

Átka volna itten.

Gondolá is fiatal barátunk,

Hogy elért e tanya közelébe:

»A tatárjárásnak itt talán még

Mostanában volt csak vége.

De ha benn még mostan is Timurlán,

Dzsengizkhán s az egész Tatárország,

Még ugy is belépek; lábamat

Vissza még ez urak sem riasztják.«

S a küszöbre

És belépett,

S láta egy vénséges

Asszonyképet.

-64-

A parazsat túrta

Csiptető vasával…

Szólt az ifju hozzá

Elragadtatással:

»Jó estét magának

Szerelem galambja,

Ifjuság rózsája,

Nagyanyám nagyanyja!…«

De az érdemes hölgy közbevágott

A beszédnek végét el nem várva:

»Mit keres kend? isten hírivel

Menjen arrébb, ez nem csárda.

Majd biz itt minden sehonnait

Befogadni, hát hogy is ne!

Kivált ilyen tájban,

Mikor itt van már az este.«

»Ejh, babám«, felelt a vándor,

»Hisz nem ment el az eszem,

Hogy beüssem orrom ilyen helyre,

Ha el nem esteledem.

Ép azért, mert este van…«

De szavát el nem végezheté,

Nagy csetepatéval küldte

Őt az asszony kifelé.

Ő nem tágitott. »Ki itt az úr?«

Kérdezé,

»Véle szólok; vigyük az ügyet

Ő elé.«

»Itt az úr, mi a baj?«

Szólt egy tompa hang,

Mintha szólna tenger

Fenekén harang.

Hófejér aggastyán volt az úr,

Hófejér bajuszszal és szakállal,

Homlokán kevés haj, sok redő,

Úgy állt ottan komoly méltósággal.

Úgy állt ott merően,

Mint egy sírkereszt,

Melyet tél-időben,

Tiszta hó fedez.

Úgy állt, mint egy egész temető,

Melyben oly sok, oly sok a halott,

S látható volt jól, hogy az öröm van

Legrégebben eltemetve ott.

És az ifju lelke a pajkosság

Tarka köntösét rögtön letette,

S szólt illendő szerénységgel

S tisztelettel közeledve:

»Jó uram, bocsánat!

Útazó vagyok;

Még ugyan nem fagytam meg, de

Nem is izzadok.

Nagyon utolért a zápor,

Át találtam ázni egy kicsit,

Engedelmeddel fölmelegenném

S megszárítnám a ruhámat itt.

S ha jóságodból ezen kivűl

Még maradna egy darabka hátra,

Azt csak arra használnám, hogy

Megmaradnék itten éjszakára.«

»Jól van«, volt a kurta válasz,

S ezzel befordult az agg.

Kurta volt a válasz, ámde több

Nem kellett az ifjunak.

Fönn termett a tűzhelyen,

A láng mellé guggolt szépen,

S űlt kevélyen és vidáman,

Mintha űlne egy királyi széken.

»Most nekem áll a világ!«

Ekképen gondolkodék,

»Tudtam, így lesz, és azt is tudom,

Hogy vacsorám is lesz még.«

Ezt gondolta, s összevissza

Gondolt minden tarkabarkát,

És miért ne gondolt volna?

Hisz Bolond Istóknak híták.

A mi volt és a mi lesz,

A mi nem volt s nem leszen,

Minden, minden

Megfordult a fejiben.

S a mit ő magában gondolt,

Ki is szokta mondani;

No hiszen a vén anyónak

Volt mit hallani!

Három vendégoldalas szekér

Sem bírná el, annyit fecsegett ott,

S olyakat, hogy rajtok az anyó is

Néha még – uram bocsá’! – mosolygott.

-65-

Hejh pedig ezt vajmi régen,

Régen nem tevé már,

Szinte csikorgott belé a szája,

Mint a megrozsdásodott zár.

De hogy minden mértéken fölűl

Hosszu ne legyek:

Mint az ifju jóslá, meghivá őt

Vacsorára az öreg.

»Ejnye, ejnye«, gondolá az,

Másod ízben rakva meg a tányért,

»Ez a Matuzsálemína

Hogy kitett magáért!

Hiszen ez királyi vacsora;

Kár, hogy ilyen búsan költjük el…

Megszólitom az öreg urat,

Ha felel, ha nem felel.

Jó uram, tisztelt úr,

Ételed jó, de egy híja van.

Az az egy híja, hogy

Nagyon sótalan.

Nem ezt a sót értem… mással

Szoktam sózni én az ételt:

Mulatással,

Víg beszéddel.

A halak is kaczagnának rajtunk,

Ekkép látva minket…

Avagy siralomházban vagyunk tán,

S holnap már kivisznek?

Fél halál a hallgatás,

Tőle szinte félek én;

Ha te restelsz beszélni,

Majd beszélek én.

Történet, földmívelés, müvészet,

Csillagászat, természettan,

Költészet, jogtudomány, kuruzslás,

Mind, mind, mind a fejemben van.

Ismerős előttem

Éjszak, dél, kelet, nyugat,

Jártam fényes palotákban

És rongyos kunyhók alatt.

Mondd, miről beszéljek?«

És az agg (inkább szemeivel,

Mint hangjával) ekkép válaszolt:

»Engemet már mi sem érdekel.«

»Oh, uram, ne mondd ezt«, szólt az ifju,

»Isten ellen vétkezel vele…

Elzárkozni e dicső világtól,

A mely széppel, jóval úgy tele!«

»Tele széppel, jóval«, mormogá az

Aggastyán fejét megrázva,

»Tele széppel, jóval, meglehet, de

Legfölebb csak néhányok számára.

Majd ha hetven, nyolczvan év keservét

Hordod a szíveden,

S közte még csak egy hervadt virág,

Egy szép emlék sem leszen,

Majd ha dőlni készül élted fája,

S azt sem mondhatod,

Hogy ágán a boldogság-madár

Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott.

Hanem a kínszenvedések függtek

Rajta, mint akasztott emberek:

Akkor mondd meg, milyen a világ,

Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

Tél vala már ifjuságom,

Hát öregkoromnak,

Hát ennek még

Milyen nevet adjak?

Szerettem; szerelmem angyal volt,

Ott fönn született az égben,

S gyalázat sarával megdobálva

Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.

Hogy virágtalan volt tavaszom,

Kétségemnek rémeit legyőzve,

Jó reménynyel néztem a kalászos

Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.

Eljött s elment mind a kettő,

És mi hasznom benne?

Hogyha mindent elbeszélnék,

Szíved megrepedne.

Hosszu fájdalom rövid tartalma:

Sírban két jó gyermekem,

Még egy él, és ez rosz ember

És irántam idegen.

Elhagyám, s már nem láttam sem ő, sem

A világot tíz esztendő óta,

És ezóta nincs egyéb érzelmem,

Mint bevágyni, be a koporsóba.

-66-

Én bevégzém számadásom

Az élettel,

Mit akarhat még velem, hogy

Nem ereszt el?

Kiivott már mindent, bennem

Semmi nem maradt,

Mért nem dobja hát el már az

Üres poharat?

Átkozott légy, élet,

Légy elátkozott,

A ki rabszolgádat

Ekkép kínozod!

Átkos, átkos a világon minden,

Egy van csak, mi áldást érdemel,

Az az egy kicsiny gödör, hová az

Élet minket nem kisérhet el.

Milyen áldás, ott lenn porladozni,

Elfeledni, hogy valánk,

Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,

A melynek neve világ!«

Itt megállott a sok évnek

És sok búnak embere,

És az ifjú szót emelni

Csak hosszú szünet multán mere:

»Szent előttem minden fájdalom,

Kettősen szent az öreg szivé…

Nem akarlak bántani; bocsáss meg,

Ha beszédem lelked sértené.

Jó uram, te vétkezél,

Tűrd tehát a büntetést,

Mely ha nagy, azért az, mert

Bűnöd is nagy: a kétségb’esés.

Ez a bűnök koronája,

Minthogy ez nem más,

Mint a legsötétebb

Istentagadás.

A kétségb’esés pokoli hang,

A mely fölkiált az égre:

Nincs tebenned isten, a kinek

Gondja volna az emberiségre.

S méltó rá bizonynyal,

A ki ezt kimondja,

Róla hogy kezét a

Jó isten levonja;

Mert van a világnak atyja,

Van egy hű gondviselője,

Minden ember megláthatja,

A ki el nem fordul tőle.

Csak ne légyünk türelmetlenek!

Néki sok a gyermeke,

Ne kivánjuk, hogy minket tegyen

Mindeneknek elibe.

Itt a törvény: »várj sorodra«,

És nem vársz hiába;

Mint a nap a föld körűl, úgy

Vándorol jósága.

S nincs itt a kit elkerűlne,

Ha ma nem jött, eljön holnap…

Míg az ember boldog nem volt,

Addig meg nem halhat.

S a boldogság soh’ sem késő,

És ez oly bűvszer, mitül

– Essék csak egy csepp beléje –

Egy tenger megédesül.«

Még soká beszélt az ifju,

És az agg mindig jobban figyelt,

S ugy szivá be lelke e beszédet

Mint a gyermek az anyatejet.

És midőn elhallgatott az,

Álmélkodva kérdezé az agg:

»Hol tanultad ezeket?

Ki vagy, ifju, hogy hínak?

Az pedig a komolyságot

Már nagyon megunta,

S válaszát vidáman, pajkosan

Ilyeténkép mondta:

»Hol tanultam ezeket?

Egy bagoly beszélte,

A midőn egy vészes éjjel

Egy odúban háltam véle.

Ki vagyok? sehonnai,

Se országom, se hazám,

Valamely vándormadár

Lehetett az ősapám.

Járok-kelek a világban,

Ma itt vagyok, holnap ott,

És a kinek tetszik, annak

Emelek csak kalapot.

-67-

Minél többet éhezem és fázom,

Annál több az örömem,

Mert annál szebb lesz jövendőm,

Minél rútabb jelenem.

S hogy hínak? biz én már jóformán

Elfeledtem igaz nevemet,

Azt tudom csak, hogy most a világ

Bolond Istóknak hí engemet.«

Másnap reggel Bolond Istók

Fölvevé kis batyuját,

Oda állt a vén gazdához

És elmondá búcsuját:

»Isten hozzád, jó öreg, ha egykor

Boldog lészsz, gondolj reám,

Jussak akkor az eszedbe, a ki

Boldogságodat megjósolám.«

Megfogá kezét a

Remegő aggastyán,

S szóla, s egy nehéz könny

Pergett végig arczán:

»Isten hozzád, ifju ember,

A kitől én… a ki bennem…

A ki nékem… látod, látod,

Hogyan kell a szót keresnem.

Isten hozzád… vagy nem,

Mondok valamit:

Ne bucsúzzunk még el,

Maradj vélem itt.

Maradj itt, míg meg nem únod

E tanyát,

És ha tetszik, maradj itt az

Élten át.

Mondd el, a mit tennap mondtál,

Mondd még százszor el nekem,

Olyan jól esik azt hallanom,

S végre majd el is hiszem.

Úgy-e itt maradsz, barátom?«

Szólt az ifju: »Maradok;

Kötelességem maradni,

Ha már így van a dolog.

Az olyan beszédben

Ha kedved telik,

Elbeszélek én, ne félj, akár

Száz esztendeig…«

Kinn azonban zaj van,

Kocsi érkezett;

Kocsi itt e pusztán!

Vajon ki lehet?

»Nem szabad bejőni senkinek!«

Igy kiálta ki az agg…

»Én nekem sem, nagyapám?«

Szól kivűl egy édes női hang.

És kinyílt az ajtó,

És bejött a lyány,

Oly fiatal, oly szép,

És oly halovány!

S rá borult a bámuló öregre,

Könnye, csókja égeté két arczát,

S így önté ki

Lelke harczát:

»Unokád függ rajtad, nagyapám,

Úgy ölellek át, mint a keresztet,

Áhitattal és reménynyel… hangom

Fájdalomtul és örömtül reszket.

Jöttem hozzád ótalmat keresni,

Hol találnám azt, ha nálad nem?

Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor

Jaj, hogy apám az én ellenem!

Tőle futok, védj meg ellenében;

Szívtelenűl férjhez menni készt,

Van-e annak, van-e annak szíve,

Ki egy szívet összetörni kész?

Kérelem s könny, mind hiába volt,

Kőszoborra hulltak könnyeim…

Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,

Lesz-e több ily sors, mint az enyim?

Értem, értem, mit jelent e

Szemrehányás szemeidben,

Úgy-e azt, hogy az utósó

Szükségből vagyok csak itten?

Ne itélj meg, százszor jöttem volna,

S apám tiltá, hogy ne jőjek el,

Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te…

Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!

Csak hogy itt vagyok végtére,

El sem hagylak már ezentul,

Hogyha csak te

Ki nem kergetsz hajlékodbul.«

-68-

Mennyit nem akart felelni

E beszédre az aggastyán,

És, egy szó kevés, de annyi

Sem jöhetett ki az ajkán.

Könnyhullása, zokogása

Volt a felelet,

És hogy édes könnyeket sír,

Látni lehetett.

Mint két árviz, a mely

Összejő,

Összefolyt fölötte

Múlt s jövő,

És e tenger őt örök

Elnyeléssel fenyegette,

Vagy ha életét nem is, de

Elméjét nagyon féltette.

Végre is csak tört eszméket monda:

»Van tehát, ki engem is szeret,

Mintha feketedni érzeném

Ezeket a fejér fürtöket!

Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam…

Milyen szépen néz reám…

Ifju ember, hol vagy? nézz ide,

Ez az én kis unokám!

Ifju ember, addsza kezedet,

Mert hiszen te mondtad:

Míg az ember boldog nem volt,

Addig meg nem halhat.

Ő hozzám jött, volt bizalma bennem…

Többé már el sem hagy…

Védni foglak isten, ember ellen,

Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy.«

És ki tudja, még mit

Össze nem beszélt,

Összevissza hányva

Végét, elejét.

Kinn azonban ujra zaj van,

A leányért apja jött,

De kilép az agg s reá dörg:

»Át ne lépd e küszöböt,

Nem szentségtelen lábnak való ez,

A tied szentségtelen…

Vagy jer, azt megteheted: taszíts el

És gázolj keresztűl testemen.

Lyányod itt van… lyányod?

Többé nem tiéd,

Mért is volna? őt ugy is csak

Veszni kényszerítenéd.

Megtagadtad egykoron apádat,

Megtagad most téged gyermeked…

Él az isten s őrizi törvényét,

Őrködik az igazság felett.

Meg nem átkozlak, de

Meg sem áldalak…

Menj el ugy, hogy többé

Ne is lássalak.«

És a fiú nem mert közeledni,

Összezúzva távozék,

Apja keményen parancsolólag

Nyujtotta ki jobb kezét;

Úgy állt ott az aggastyán

Bús hideg fönségben,

Mint a jégnek oszlopa

Éjszak tengerében.

A midőn már messze járt fia,

Egy sohajt küldött utána,

Egy kebeltépő sohajt,

S beballagott hajlokába.

Odabenn nagy hallgatás lett,

Mélyen hallgatának.

Végre szólt az ifju vándor

Az öreg gazdának:

»Most, uram, már ugy hiszem, hogy

Én fölösleges vagyok,

Van már, aki majd vigasztal,

A ki földerítni fog.

Jó kedvemmel és vándorbotommal

Megyek én megint a magam útján…

Isten hozzád, öreg ember,

Isten hozzád, ifiú lyány.«

Menne is, ha őt a gazda

Meg nem fogná,

S nyájas keménységgel így nem

Szólna hozzá:

»Az elébb maradni kértelek,

Mostan ezt parancsolom,

Láss boldogságomban is,

Hogyha láttad bánatom.«

-69-

»Maradok, ha úgy kivánod,

Sőt maradok örömest«,

Szólt az ifju, »de egy kikötéssel:

Én leszek a gazda, mindenes.

Lyány levén a háznál,

Rendnek is kell lennie,

És így bízni kell a kormányt

Ügyes ember kezire.

Én világlátott ember vagyok,

Meglásd, mit csinálok

E házból, mely most beillenék

Medve- és farkastanyának.«

S hozzá látott a dologhoz,

A cselédség véle,

Lusta nép volt, hanem őket

Váltig ösztökélte.

Seprő, meszelő, sikárló,

Szappan, minden működék,

S harmad napra a tanyát már

Majd magok sem ismerék.

Minden tiszta, fényes, mint a

Katonaruhán a gomb,

Nincs sehol a régi rozsda,

Régi szenny és régi gond.

S ez, Bolond Istók öcsém,

Ez mind a te munkád,

Ember vagy, ember a lelked is,

Akárki mit mond rád.

Tudja ő jól, mit hogyan kell,

Hagyjátok csak őt magára,

Tudja azt is, hogy a szép lyány

Nem haragszik a virágra.

Annak hát az ő okáért

Hajnalonként kimegy a pusztába,

Összeszedi a sok szépen-nyíló

Vadvirágot, s köti bokrétába,

És ezt a lyányka,

Hogyha felkel,

Ablakában látja

Minden reggel.

Reggelenkint szép virágbokréta,

Nap hosszában tarka víg beszéd…

Hejh dicséri az öreg az ifju

Elméjét, a lyány pedig szivét!

És igy telnek, igy röpűlnek

Órák és napok,

Sőt még ugy sem hazudok, ha

Mondok egy pár hónapot.

Hogy mult el, hogyan nem,

Azt nem tudja senki,

De hogy elmult szépen,

Nem tagadja senki.

S már akárhogyan húzzuk, halasztjuk,

Végre is csak el kell mondani…

Szinte restelem leírni,

Olyan furcsa valami.

Nagyon egyszerű dolog különben:

A fiú fölszedte holmijét,

S a vándorbottal kezében

Az öreg elébe lép,

S szólt, azaz csak szólott volna,

S nem tudott, csak szája mozgott,

Elfelejtett

Minden hangot.

De az öreg szó nélkűl is

Általlátott szándokán,

Nem különben, a ki ott állt

Másfelől, a kis leány.

És egyszerre csak elkezdtek

Sírni mind a ketten,

S rá kezdte az ifju is, tán

Még keservesebben.

Ugy megsírtak, sírdogáltak,

Jobban sem kell,

Egyszer űlőhelyéből a

Gazda fölkel,

És hátáról a tarisznyát

Leveszi,

A leány meg kezéből a

Botot veszi ki.

És azóta nyugszik

A tarisznya s bot,

Bolond Istók többé

El nem távozott.

Nem volt bolond,

Hogy távozzék,

Onnan, a hol

Ugy szerették! – – –

-70-

-71-

Már kevés virág van a pusztában,

Mert az őszi szelek fújnak,

De vagyon még annyi, hogy elég lesz

Menyasszonyi koszorúnak. – – –

A midőn a templomból mint

Feleség s férj jöttenek,

E szavaknál egyebet nem

Mondhatott a jó öreg:

»Gyermekeim, legyetek

Mindig ilyen boldogok…

Már én is tudom, mi a

Boldogság, meghalhatok.«

»Nem szabad meghalnod«, súgta a vő,

»Hátra van még valami:

Unokádnak gyermekit idővel,

Őket is meg kell még áldani!« – –

Évek jöttek, évek mentek,

Mindenik vetélkedett,

Melyik adjon a másiknál

Ő nekik több örömet.

Most pedig… elmondjam-e, ne mondjam?

Űzik a felhőket a szelek,

Nagy pelyhekben sűrűn omlik a hó,

Hó a földön, éj a hó felett.

A pusztában csak egy fény világít,

A tanyának mécsvilága ez,

Boldogokra vetheti világát,

Ugy tetszik, hogy örömében rezg.

A tanyában, jó meleg szobában,

Pattogó, szikrázó tűz körűl

Az aggastyán, a férj, a menyecske

És egy pár kis pajkos gyermek űl.

A menyecske fon s dalol; nagyapja

S férje játszik a két fiuval. –

Kün süvít a tél viharja… ott benn

Perg a rokka s vígan zeng a dal… –

(Pest.)

-72-