Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván

Egy hosszút simított bajuszán szakállán,

Vesződött arczával, hogy mogorva legyen,

Mert az volt ő neki a természetiben,

Hogy a jó kedvet és a tréfát szerette,

De ilyenkor képét szörnyen ránczba szedte;

Minél komorabb volt szeme pillantása,

Lelke annál inkább hajlott a vigságra.