Míg a földet gyász temette,

Dúlván förgeteg felette

Pusztaságnak vad telén,

Mért virúla bájos éden

Kebelemnek belsejében?

Mert rózsámat ölelém.

Most, midőn a szép tavasznak

Uj virányi illatoznak

A mosolygó téreken,

Mért vagyon tél kebelemben,

Puszta, gyászos, véghetetlen?

Mert rózsám nem ölelem.

(Vadas, május 23.) -437-