»Mondád, anyám, hogy álmainkat,

Éjente festi égi kéz;

Az álom ablak, melyen által

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpűltem

A levegőt, a végtelent.«

‚Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyujtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.‘ –

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifju kor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek súgarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szivének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bús ajka

Kínjának hangján rebege:

‚Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiut;

Soká igérte őt éltetni

Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘

»Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő fiadnak,

Anyám, soká, örökkön él.«

(Kecskemét.)