Jó Petőfi, te sem félhetsz,

Hogy két vállad valahogy

A szerencse áldásának

Nagy terhétől összerogy.

Adománya mindössze is

E lantocska és a dal,

Mit belőle búsan, vígan

Érzelmid játéka csal.

Hátha így találna szólni

Egy tündérvilági hang:

»Nos, fiam, mi kell? jó kedvem

Íme mindent megadand.«

Mondaná, hogy: »Rád ruházom

A bübájat, a varázst,

Daljaid, mivé kivánod,

Azzá testesülni lásd.

Hogyha kell hír: minden hangod

Egy borostyángaly legyen,

Mig Petrarca koszorúja

Nem vet árnyat fürtiden.

– Hisz Petrarca és Petőfi

Félig-meddig már rokon;

Annál inkább osztozhatnak

A borostyánlombokon. –

Hogyha kincs kell: mind megannyi

Gyöngygyé válik éneked,

Mígnem gyöngygyel rakhatod ki

Gombod, sarkantyúszeged.«

Mit felelnél mindezekre,

Mit felelnél, jó fiú?

Tudom én szived bibéjét,

Tudom, a szél honnan fú.

Te bizony csak ezt felelnéd:

Szép a hír és jó a kincs;

És hogy őket ne kivánnám,

Abból ugyan semmi sincs.

De ha már ezermesterré

Engeded, hogy válhatom:

– Van a hírnél, van a kincsnél

Egy igézőbb hatalom;

Mint csillagfüggés az égen

Változatlan, végtelen,

Ugy függ rajta és csak rajta

Vágyban égő kebelem! –

Hadd legyen hát egy lépvessző,

Egy kalitka énekem,

S a legszebb madárt: egy lyányka

Szívét fogja meg nekem.

(Gödöllő.)

-140-