Adom tudtára mindazoknak,

Kiket tán sorsom érdekel,

Hogy tiszta látkörét jövőmnek

Sötét, nehéz köd lepte el.

Eddig Thalia papja voltam,

Most szerkesztő-segéd leszek.

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,

Ki megpróbálta, tudja jól,

Bár ellene a balitélet

Vak órjásának nyelve szól.

Hogy én lelépek a színpadról,

Szívem nagyon, nagyon beteg –

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának

Sokkal nagyobb tövise van,

De oly rózsákat, mint ott nőnek,

Máshol keresni hasztalan.

Mindezt szivemben igazolják

Két évi emlékezetek.

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

Mert nem lesz már nekem kalandom;

Pedig e nélkül a világ

Előttem untató, kietlen,

Egyalakú, nagy pusztaság.

Ki egy országon átfuték, most

Egy kis szobában űlhetek –

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

De sorsom egykor még ezt mondja,

Ha majd rám megbékűlve néz:

»Eredj, a honnan számüzélek,

Légy a mi voltál, légy szinész!«

Hát addig is, mig újra elzárt

Mennyországomba léphetek:

Isten veled, regényes élet!

Kalandok, isten veletek!

(Pest.)

-167-