Hejh Debreczen,

Ha rád emlékezem!…

Sokat szenvedtem én te benned,

És mind a mellett

Oly jól esik nekem,

Ha rád emlékezem. –

Pápista nem vagyok,

És még is voltak böjtjeim, pedig nagyok.

Jó, hogy az embernek csont foga van,

Ezt bölcsen rendelék az istenek,

Mert hogyha vas lett volna a fogam,

A rozsda ette volna meg.

Aztán a télnek kellő közepében

Kifogya szépen

A fűtőszalmám,

S hideg szobában alvám.

Ha fölvevém kopott gubám,

Elmondhatám,

Mint a czigány, ki a hálóból néze ki:

»Juj, be hideg van oda ki’!«

S az volt derék,

Ha verselék!

Ujjam megdermedt a hidegben,

És ekkor mire vetemedtem?

Hát mit tehettem egyebet?

Égő pipám

Szorítgatám,

Míg a fagy végre engedett.

Ez inségben csak az vigasztala,

Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

(Pest.)