Még ugy csak megjárja, ha az ég

Fellegtelen, holdas, tisztakék.

Ablakomra rá könyökölök,

Hosszu szárból sűrűn füstölök,

S elmerengek majdnem reggelig…

Nekem ebben nagy kedvem telik.

De mikor hold, csillag nem ragyog,

Akkor én végkép oda vagyok.

A tyukokkal el nem alhatom,

Hát galléron csíp az unalom,

S összenyaggat irgalmatlanúl…

Az időm fut, mint a sánta nyúl.

Véghetetlen kínom közepett

Mit tehetnék ekkor egyebet?

A tintába mártom tollamat,

Vagy is: megpendítem lantomat,

S kong belőle oly szeráfi dal,

Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal.

Én azonban folytatom dalom,

Míg az álom és az únalom

Egymással fölöttem hajba kap,

S csakugyan az első markosabb. –

Máskép mulnak éjeim bezeg,

Majd ha feleségre szert teszek.

(Pest.)