Virány a mult, szorgalmatos méh

A hű emlékezet;

Meghozza méz gyanánt szivembe

Első szerelmemet.

Csak hozza is! mert az nekem hajh

Mindig mi jól esék;

Hiszen e prózai világban

Nincs más költőiség.

Mint iskolás fiú, gazdámnak

Lyányát szerettem én,

S boldog valék, mert a lyánykától

Viszont szerettetém.

Mint szeretett ő! az ebédnél

Tálalni ő szokott.

S mindenkor én elémbe tette

A legjobb falatot.

És uzsonnára kaptam tőle

Sonkát s más egyebet,

Mit szép szerével a kamrából

Kihozni lehetett.

Ha jött az este, s holdvilág volt:

A kertbe illanánk,

És ott a kertben, ottan várt csak

Az üdvek üdve ránk!

Csend volt; méláza a természet

Nagy ünnepélyesen,

Csak a békák kuruttyolának

A szomszéd réteken.

Mi e regényes helyezetben

Érzelgénk boldogan;

Mondók, hogy: ejnye, hogy süt a hold,

Be szép egy este van!

… Ah, szép idők! ti elmulátok

És mindörökre tán,

Már nem terem számomra többé

Sem sonka, sem leány.

(Pest.)