Szent borzalommal nyujtom ím feléd

Nem földi kéjtől reszkető kezem,

S enyém vagy-e? valóban az enyém?

Nem álmodom-e? félve kérdezem.

Oh nem, nem álom! hallom hangjaid,

Az andalító édes hangokat,

És arczaidnak látom líljomát,

És itt pihensz, hol hév szivem dagad.

Mennyit nem küzde a balsors velem,

Mig valahára még is engedett,

Mig a dicső perczet megérhetém,

Hol sajátomnak mondlak tégedet.

Sajátom vagy! s e boldogságomat

Kinek, vajon kinek köszönhetem?

Isten megáldja kedves verseim!

Ők, ők szereztek meg téged nekem.

Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,

S szorítsanak szivemhez e kezek!

És most… és most… jer a zsebembe pénz,

S menjünk, először is csizmát veszek.

(Pest.)