Gyalázatos világ! mit nem gondolsz ki még?

Hogy szívemet sebezd…

De mért panaszlanék?

Hisz a mi megtörtént: mind, mind várhattam ezt.

Az én pályám nem mindennapi pálya,

S ki új utat tör: gaz és tüske várja.

Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;

De megyek egyaránt,

Bár fájdalmas dolog,

Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt.

(Az én utamba sok a kígyófészek,

S hogy eltiporjam, én beléje lépek!)

Jó, hogy sebemre az ég orvosságot ad.

Keblem varázsfüve

A büszke öntudat,

Mely tőlem már oly sok fájdalmat elveve.

Ha ez nem volna, a kígyók marása

Eddig szivemnek közepébe ásna.

Mardossatok csak hát, ti kígyófajzatok!

Eltiprom köztetek,

Kit eltiporhatok,

S a kit nem: azt majd az idő gyilkolja meg;

Mert az idő a jobb lelkek segéde,

Kiáll ezeknek védelmezésére.

Idő, hű gyámolóm! benned megbízhatom,

Ha úton-útfelen

Sárral dobáltatom…

Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem;

A melyet a szennyes világ dobott rám,

Megtisztitod te majd a sártul orczám!

(Pest.)