Légy átkozott, te átkos pillanat,

Melyben fogantatám,

S te, melyben kínnal a kín emberének,

Költőnek szűlt anyám!

Oh költészet, te a

Gyanútalan szív csalfa pókhálója,

És azután foglyodnak

Oly irgalomtalan fojtogatója!

Véremből már te oly sokat szivál,

Mérges fulánku pók!

De szálaid bármilyetén kuszáltak,

Még elszaggathatók.

Letépem azokat,

Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,

S ha összenőttenek már:

Ugy vélök együtt szívem is kitépem!

De véremből e gyilkos férget én

Többé nem hizlalom,

Ugy is mi lenne a kiszívott, elfolyt

Vérért a jutalom,

-202- Dicsőség legfölebb,

Ez a szem fényét elvakító semmi;

És még az is nagy kérdés:

E semmi is fog-e jutalmam lenni?

Széles folyódon úszom ezután,

Oh mindennapiság!

Ballagsz velem majd, és csendes folyásod

Sziklák közé nem vág.

Nem lesz hirem, nevem,

Tán a boldogság karjai sem várnak,

De lesz még is nyugalmam,

S a nyúgalom fele a boldogságnak. – –

És elnémuljak mindörökre hát?

Egy hangszer életem;

E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,

A szögre föltegyem?

Hallgasson örömem?

Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?

Hallgathat-e a tenger,

Midőn hullámin szélvészek rohannak?

Nem, költészet, nem hagylak el soha,

Mert nem hagyhatlak el!

Táplálni foglak a gyötört kebelnek

Legforróbb vérivel.

Nem bánom: tépj, emészsz,

Másoktól meghallgattatást sem várok,

Azért éneklek, költök,

Mig végső csep vérem ki nem szivárog!

(Pest.)