Láttam két hosszu nap

Hideg tetemidet,

A szótlan ajakat,

A becsukott szemet;

Csókoltam homlokod

Letarlott édenét,

– Ez első csókom volt,

S te ezt sem érezéd!

Csókoltam, romba dőlt

Oltárom, homlokod;

És e csókban hideg

Lelkem reá fagyott;

Csókoltam szemfedőd,

E dönthetlen határt,

Min túl nem léphetek,

Mely mennyemből kizárt.

Láttam koporsódnál

A fáklyák lángjait,

És a gyászszekeret,

Mely temetőbe vitt;

Ott voltam magam is,

Hallám, a mint a hant

Az ásók éliről

Tompán reád zuhant…

Mindent, mindent tudok!

És még sem hihetem;

Mindez nem álom-e?

Kétkedve kérdezem.

És hozzátok megyek,

S tekintek szerteszét:

Nem látom-e szemed

Tündökletes egét?

Nem látom, mindenütt

Hiába keresem,

És haza térek, és

Sírok keservesen.

(Pest.)