Nő szerelmem, egyre nő, pedig már

Végtelen tengerré árada.

És a mint nő: szaporodik benne

A szörnyeknek rémes tábora.

-230-

És ha benne a rémek mozognak,

És ha rajta szélvész vágtatott:

Föl az égre csap szilaj hulláma,

S lemos onnan minden csillagot.

És mi kelti e vihart?… az eszme:

Ha te, lyányka, nem lennél enyém!

Iszonyú ez éj és e sötétség

S villám benne égő agyvelőm.

Oh, az ily percz helyett egy öröklét

A pokolban áldás volna rám!… –

Múl a vész, a tenger csendesül, ha

Ezt az eszmét elzavarhatám.

Csendesűl a tenger és lesímul,

És a tengerpartra lépek én,

S ott remények erdejében járok;

Oh, mi szép zöld erdő a remény!

A remények szép zöld erdejében

Két galamb ül s búg egy ág felett,

S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben

E galambpár én leszek veled!

(Pest.)