Ő, a kedves drága kis leány,

Ő s az élet lakták szívemet;

Mint repkény a fákat, a remény

Átszövé e tündérteremet.

Kis leánykám elment… elvivék…

Most alant a mély házban lakik,

Melynek egyszer elzárt ajtaja

Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánynyal elment életem…

Kikisérte… odakinn maradt,

S elfoglalni régi lakhelyét

Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,

Egy elpusztult ház, bús, lakatlan;

Rajt az árva repkény, a remény,

Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs,

Feltörekszik, fel az ég felé…

Oh, csak a rontó kételkedés

Sarját mindig el ne metszené! –

S ki lesz új lakó szivemben, mely

Nem sokára végkép romban áll?

Legfölebb is egy vén remete,

És ez a remete a halál.

(Pest.)