Nem úgy van, a mint volt. A földön

Minden mindegyre változik.

Multam s jelenkorom két testvér,

S egymást tán meg sem ismerik.

A tenyeremben hordtam egykor

Szivem, barátsággal tele;

Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem:

Magam kínáltam mást vele.

Mostan ha kérik, szívemet sem

Adom, nem adom senkinek.

Azt hazudom, ha jőnek hozzám:

»Nincsen szivem, eredjetek!«

Egykor ha szerelemre gyúltam:

Plátói szerelem vala,

Oly szentül hittem, hogy minden lyány

A mennyországnak angyala.

Azt hittem!… most tudom, hogy inkább

Ördög, mint angyal, a leány;

S nem sírok, ha nem kellek egynek,

Akad helyette akárhány.

A hazaszeretet napom volt,

Mely melegíté lelkemet;

S mi mostan? holdvilág, mely sárga

Hideg sugárt arczomra vet.

Egykor ha a világ megbántott,

Kivánkozám a sírba le;

Most, épen mert bánt, élni vágyok,

Daczolni van kedvem vele.

Agyag voltam, hig, engedékeny,

Egy ujjal is átszurható;

Márvány vagyok… ki rám lő: rólam

Rá visszapattan a golyó.

Fejér bor, szőke lyány, fényes nap

Hatottak egykor lelkemig;

Vörös bor, barna lyány, sötét éj,

Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)