Hátrább vonúl mindegyre

És halványúl a Mátra,

Az esti nap piros fényt

Lövel kék homlokára.

Olyan ez a piros fény,

Mely a kék Mátrán lángol,

Mint kék szemű lyány arczán

A rózsaszínű fátyol.

Zörg a szekér, az ostor

Koronként egyet pattan…

Ezen kivűl a róna

Oly néma, oly zajatlan.

Leszálla a nap; vége

A piros alkonyatnak.

A messze látkör szélén

Pásztortüzek pislognak.

De pásztortűz-e az, vagy

Tán csillag, mely lelépett

Egy síró furulyának

Meghallgatása végett?

Emelkedik föl a hold;

Olyan szép s olyan halvány,

Mint a meghalt menyasszony

Bús vőlegénye karján.

S talán a hold valóban

Egy holt menyasszony árnya,

Kit a koporsóból visz

Az égbe szellemszárnya.

Oly szomorú ez a hold

És még is rája nézek,

Nem nézhetek le róla,

Sugári megigéztek.

Oly mondhatatlanul bús

Ez a hold, hogy láttára

Eszembe jut éltemnek

Legkínosabb órája.

Magam sem tudom én, hogy

Mi történt ekkor rajtam?

De sírnom kell, zokognom,

Miként akkor zokogtam.

(Pest.)