Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet

Ezer villám meg nem rengethet…

Az örökké rengő tenger…

A tiszta napfény és a szennyes ember

És minden, minden a világon

Csak álom, tünedékeny álom.

Ez álma mind a természetnek,

Kit miljom év előtt szender lepett meg,

S ki álmodik

Talán még miljom s miljom évekig.

De fölébred végre,

Egyszerre fölriad,

Fölkeltik egyre-rémesb álmai.

És ekkor a borzalom miatt

A semmiség feneketlen tengerébe

Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)