(Béranger után francziából.)

Vidék, hol egykor ringatott reményem,

Im ujra látlak ötven év után,

Megifjodunk a gyermek-emlékektől,

Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Köszöntelek, ti kis korom baráti!

Köszöntelek, ti áldott rokonok!

Ti itten a vész idejében nékem

Szegény madárnak fészket raktatok.

-260-

Megnézek mindent, még a szűk börtönt is,

Hol húgával, ki kedves szép vala,

Uralkodott a vén tanitó s büszkén

Tanítá, s mit maga sem tuda.

Több mesterségbe kaptam itt… a restség

Nagy befolyással volt mindig reám;

S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van,

Midőn Franklin mesterségét tudám.

E korban támad a barátság, e föld,

A mely virágzik reggel gazdagon,

S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran

Támasz-botunk az életalkonyon.

Vidék, hol egykor ringatott reményem,

Im ujra látlak ötven év után.

Megifjodunk a gyermek-emlékektől,

Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Gyászos napokban e falak közt volt, hogy

Hallám az ellenségnek ágyuit;

S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom

A haza nevét itt rebegte, itt.

Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten

Fa-saruimnak terhét feledé.

Itten csapott le rám az ég villáma,

És megszokám a fejedelmekét.

E kis házban készült el a balsorsra

Elmém, s már itten volt megvetni kész

A dicsőséget, e tünékeny füstöt,

Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

Rokon- s barátok, hajnalom tanúi!

Kiket mindegyre jobban tisztelék,

Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm,

Ámbár a dajka elenyésze rég.

Vidék, hol egykor ringatott reményem,

Im ujra látlak ötven év után.

Megifjodunk a gyermek-emlékektől,

Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)