Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,

És merengve nézem a sötétkék eget;

Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény

És koszorú gyanánt övezi fejemet.

Megfürösztém lelkem e sugárözönben,

Lemosott magáról minden földi szennyet,

S most ujjá születve a magasba röppen

S keresi a mennyet.

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,

Egyetlen halk dongás érinti fülemet,

Tán mellém valami kis bogárka szálla,

Vagy távoli folyam harsogása lehet,

Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,

Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül,

Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése

Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között,

És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,

Melyet az istenség titkos ujja szövött…

Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán?

Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,

És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,

Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,

Hadd beszéljek veled.

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?

S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?

Áll-e az a kemény, szigorú itélet,

A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?…

De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,

Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:

Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén

Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda,

S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,

De ha a szerelem föl nem kísér oda,

Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok!

Ugy szebb a föld minden búbánata mellett,

S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!…

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet

Nem pótolja semmi.

(Szatmár.)