Ha én madár volnék: örökké

A felhők közt szállonganék.

Ha festő volnék: egyebet sem,

Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!

Megüdvözlöm mindegyiket

Érkeztekor, s elmondom néki

Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim

E tarka égi vándorok.

Ugy ismernek már, hogy talán még

Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha

Szép halkan szenderegtenek

A hajnal és az alkony keblén,

Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek

Mint haragos vad férfiak,

Hogy a viharral, e zsarnokkal

Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virasztott a

Beteg ifjú, a holdvilág,

S ők halvány arczczal ezt, miként hű

Lyánytestvérek, körűlfogák.

-291-

Láttam már minden változásban,

Melyen csak általmentenek;

S akármikor s akárhogy látom,

Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?

Mert ők lelkemnek rokoni,

Mely mindig új és új alakot vált

S még is folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám

A felhőt hasonlítani:

Vannak neki, miként szememnek,

Könyűi és villámai.

(Pest.)